Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-11-01 / 44. szám

IX. évfolyam. Pápa, 1914* november 15. 46. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi Hetilap. A pápai Katolikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos iapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szerkesztő: Kecskés Lajos. Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Halottak napján. Jertek, óh jertek Látogassuk együtt a temetökertet. Az idén gazdag aratása van a halálnak, új sirhant mégis oly kevés domború! a temetőkben. Halottaink nagyrészét idegen föld, vagy a csatatér vérrel áztatott göröngyei takarják be, amelyek fölött még mindig harci paripák robognak. Az idén tehát nagyon sokan lesznek, akik a megemlékezés virágos koszorúját és lánggal égő gyertyaszálait nem vihetik el szeretteik sirjára. Pedig hát az idei év halottai jobban megérdemlik a virágos koszorút, az omló könnyeket, mint azok, akikért békés munka közben jött el a fagyoskezü halál. A temetőkertet járva halottak napján legelsősorban is ezek jussanak eszünkbe. A csatatér hős halottairól emlékezzünk meg kegyelettel, s amit virágdíszben, gyertyalángban nem juttathatunk emlékezetüknek, az jusson az élők javára, jusson azoknak, akik a kórszobák mélyén gyógyítgatják a hazáért kapott sebeiket, jusson azoknak, akik a csatatér elesett hőseiben kenyérkereső apát, vagy testvért vesztettek el. A csatatér halottjai úgyis más beszámítás alá esnek, mint a békés idők elhunytjai. Ez utóbbiak kimúlásukkal csak egy családban, vagy bizonyos munkakörben hagytak maguk után hézagot. Az, aki a haza jóvoltáért harcolva esik el, az mindnyájunk halottja, az egész országé, az egész nemzeté. Az egész nemzet rokonérzése veszi körül a porladó hősök emlékezetét, de csodálatosképen ez az érzés nem oiy lehangoló, mint mikor béke idején elhunyt kedveseink sirjára tesszük le a halotti koszorút. Nem oly lehangoló, mert hisz itt a halálból élet fakad, a nemzet jövő élete, jövő boldogulása. Az ily halottaknak nem gyász s zsolozsma kell tehát, de dicsőitő hymnusz, ujjongó diadalének, mert amit az ország veszít az elhunyt hősökben, annál nagyobb a nyereség. Hiszen az ő hősi haláluk egyengeti a sikerek útját, az ő hősi haláluk alapozza meg a végső győzelem fenséges nagy épületét. Nem a lehangoltság illik tehát az idei halottak napjára, hanem az erős bizakodás érzése. Legyen tehát az idei halottak napja egy fönséges, magasztos ünnep a magyar társadalomra nézve, egész nemzet forrjon össze lelkileg, s az az összeforradás adjon táplálékot annak a munkának, amelynek célja a háború okozta sokféle sebnek a gyógyítása. Ne egyszerű gyertyák gyúljanak ki az idén a sirhalmokon, hanem áldozati lángok a nemzet további áldozatkészségének tündöklő lángjai. Még mindig messze van a döntés napja, folyton újabb és újabb erőfeszítésre van szükségünk, ha győzni akarunk, ehhez az erőfeszítéshez szolgáltasson rugót a halottak emléke, különösen azoké a halottaké, akik a csatatéren porladnak. Ők adták a legtöbbet, ők az életüket adták oda a nagy cél érdekében, miért ne áldozhatnánk mi könnyű szívvel, jóval kisebb értékeket. Halottak napján látogassuk a temetőkerteket, ösztönzést, lelkesedést meríteni a jövendő nagy áldozatokra. TARCA. Bronzturulok szállnak . . . 1. Bús-sötét a szürkületi idő, mikor már fény születését várja a világ. Olyan formán vagyunk vele, mint a vihar előtt leülő csönddel. Szárnyak suhogását, árnyak surranását meghalljuk. Mesevilágok alakjait látjuk a fákban, bokrokban. Erősen zakatol csendjében a mérföldekre rohanó gyorsvonat. Szaggatott lesz a lélekzetünk és meghalljuk saját szívünk dobogását. Mert változást hoz a közel jövő s ennek késése ideges izgalomba visz bennünket. Szemünk ide-oda vág, ' s nem látjuk azt, amit nézünk. S szemöldökünk, szempillánk tudattalan remegésben vonaglik. Egy ilyen szürkületben, még napkelte előtt mozdult meg a nagy róna. Fekete palástja íölé, mely mint a lelőtt madár szétvetett szárnya, ernyedten takarta a földet, nagy, fekete, vascsőrű fej emelkedett. Villogott két gyémáttűzű szeme s úgy nézett körül a rónán, saját elernyedt szárnyai fölött. S mikor meglátta azt, ami felébresztette, mohón kapott vascsőrű fejével szárnyaihoz. Minden tolla-szálán végig húzta csőrét. Megedzette a nagy munkára. Felébresztette örökké éhes ébrenlétre és kiásta a homokból nagy rohanásra. Mint a bronz diadalemlékek ágyúk csövén és zászlók nyelein ülő fekete turulmadara, a röppenés pillanatára hajolt s megfeszült bele minden izma. Egy rúgással lendült a magasba, egy szárnycsapással fel az égre, egy pillantással belátott mindent. A nap kisütött szárnyai alatt, megrezgett finoman a füvek harmatcseppjein s felkeltegette a dolgos embereket és szines pillangókat. Pedig nem rendes életre keltek. Nem volt hasonló a ma a tegnaphoz. Csak álomban átélt idők hajnala virradt rájuk . . . Mert felszállott a világ fölé a nagy fekete madár, mint a diadalemlékek bronz turulmadara. Elszállott, hogy aztán leszálljon valahol. 2. Felébredt a róna az első napsütésre. Sárga kalászok meginogtak, ledőltek, de kepékbe rakva maradtak. Fekete vonatok prüszkölve felzakatolták a róna állatait. S azok az egyszer csendben ébredtek, mert nem hallották a béresek, pásztorok, csikósok kurjantását. A kis házak tűzhelyei kihűltek, mert ma nem rakott tüzet senki, hogy füst ne szállhasson a magasba. A fecskék fészkükön maradtak, a verebek elmulasztották a reggeli szenatus-ülésen való megjelenést, a másodszor nyiló akácvirágok csendben, mozdulatlanul csüngtek. Csönd volt még mindenfelé. Ráült valami a mellre s elfojtotta a hangot. Csak a vonatok szaladtak. S a vonatok voltak a hangosak. Mindenki csak feléjük szaladt, mert színessé, virágossá és bohóvá lett a fekete vasúti kocsi. S belőlük zúgott az ének s fölemésztette a csöndöt. Magával ragadta az ismeretlen távolságokba. Nem maradt el tőle a könny sem, sikoltás sem. Nem maradt árván az áldás és ima. Borral öntözték egymást az emberek s bátrak voltak, mint a nagy útra készülő fecskemadarak. Feketeség és lény ült köréjük. S a fény a szemükben élesen villogott. Mintha volna egy