Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-11-01 / 44. szám

9 PÁPA ÉS VIDÉKE. L914 november l O' ö e^y o J szóra Lapunk mult számának vezércikke, mint hallomásból tudom, többeknek nem tetszett; szemet szúrt épen azoknak, kik a »Pápa és Vidéke« lapot mint a helybeli katholikus kör lapját szeretik emlegetni elsó'sorban. Gyanúsítást látnak az említett cikkben, mely a felekezeti békét ebben a válságos időben fenekestül fölforgatja. Emlékezzünk csak vissza — nem kerül nagy fáradságba — a »Pápai Lapok« f. évi szeptember 13.-án megjelent »Szeretet és gyűlölet« c. hírére, mely a »krisztusi iskolák« hiányos nevelésének rója föl azt «a gyűlöletet« és »undok szellemet«, mely a zsidó aszszony temetése alkalmával fütyülő iskolás gyerekekben megnyilvánult. Mi e hírre lapunk szept. 20.-i számában megfeleltünk s szemére vetettük a P. L.-nak, hogy ily nehéz időben is zavart igyekszik csinálni. jól sejtettük, hogy az az érzékenység, mely az iskolásfiúk könnyelmű, éretlen cselekedetét botránnyá igyekezett fölfújni, a következő számokban már dupla szemüveggel, még kritikusabb szemmel fog böngészni lapunk hasábjain, hogy a fennt emelt vádat ellenünk fordíthassa. S íme, mult számunkban megjött a jó falat. Most a »Pápa és Vidéke« igyekszik szerintük ilyen válságos időben zavart csinálni, hisz a határszéli megyék menekültjeit megrója menekülésükért. Most pedig »álljunk meg még egy szóra!« Mit is mond az a zokon-esett vezércikk? Tessék csak újra átolvasni, hisz az egészet a maga terjedelmében újra nem hozhatjuk. Tessék csak újra átolvasni és megmondani, mi a sértő benne? Az talán, hogy elitéli a »határszéli vármegyék« lakóinak menekülését, akiknek nem kellene az ellenségszagtól megijedniök, hisz' az ellenség katonája csak katonával méri össze fegyverét? En elhiszem, hogy nem mindenki van ezen a véleményen s holmi félelmet, élethez való ragaszkodást emlegetve, megérti e szerencsétlenek menekülését, — de az ilyennek még nincs oka haragudni. O helyesli e másik eljárást, punktum 1 Ezért nem lehet neheztelni. A neheztelésnek más oka nem lehet, amint a panaszokból tudom, minthogy e cikkben egyesek ellenük intézett támadást sejtenek. De hol van megnevezve csak egy szóval is az a vallás vagy faj, mely e cikkben magát sértve érzi? A cikk a határszéli vármegyék menekültjeit említi minden vallási megkülönböztetés nélkül, tehát épúgy megharagudhatnék érte a katholikus, református vag)

7 lutheránus is s mért haragusznak épen egyesek ? Mért azonosítják magukat teljesen a határszéli megyék lakóival? Sejtem, tudom mi a válasz. Az említett cikk így kezdődik: Tegye le azt a batyut uram. Ugy-e ezért ? Pedig téves az okoskodás. Menekülőket batyu nélkül elképzelni sem igen lehet, legyen az bármilyen vallású. A legszükségesebbeket, a legértékesebbeket ilyen esetben minden család magával viszi. Sőt többet mondok: még békés időben is láttam katholikus embert batyuval bandukolni szegény vándorló iparoslegény alakjában. Mire való tehát ezt a dolgot teljesen 'lefoglalni egy társadalmi réteg számára? Vagy az »aranygyűrűs nagyságák« és a »vasaltnadrágos nagyságos urak« a bántó kifejezések? Istenem! hányan vannak ezek minden vallásból, minden felekezetből, akiknek mindnyája ellen szól a cikk, — mért kell tehát e jelzőket kisajátítani egy vallásbeli emberek számára ? Vagy talán ez bántó: »teljesen elég, ha valaki fölveszi a békés polgár kaftánját«? Ezt még félre lehetne magyarázni, bár sértő ebben sincs, de hisz a »kaftán« általában »hálóköntöshöz hasonló ruhadarab«-ot jelent! Ki tehet róla, ha a menekülő határszéli vármegyék lakosai — mint a kelethez legközelebb esők —- épen e szóban forgó ruhadarabot viselik ? Aki ebben a cikkben is bántó célzatosságot látott, az csak ürügyet keresett, hogy belénk köthessen. Nekünk az említett sorokkal nem volt szándékunk semmiféle vallást, semmiféle fajt sérteni; legkevésbbé akartuk a helyi felekezetek békéjét megbontani, hisz' a cikk nem is helybeli munkatársunk tollából való. Hogy mi sem láttunk benne tendenciát, hogy mi sem éreztünk benne támadást, legjobban bizonyítja az, hogy lapunk hasábjain épen mi adtunk helyet neki, kik oly kemény szavakkal Ítéltük el a P. L. föntemlített hírét, mely szerintünk »ily nehéz időben is zavart igyekezett előidézni«. Hány igaztalan támadás ér minket unos-untalan s ha följajdulunk, hibásak vagyunk, mert a »nagy csöndet« kiáltozásunkkal fölriasztjuk; pedig ha mi ilyen kritikus szemmel vizsgálnánk más lapok cikkeit, mint a mienket olvassák, kevés volna helyünk a panaszkodásra még nyolc lapnyi terjedelem mellett is. Győzzük le azt a nagy érzékenységet, ne lássunk mindenben burkolt támadást s ha mi most fölszinre vetettük a határszéli megyék lakóinak menekülését, azt ne a gyűlöletnek, izgatásnak tulajdonítsák mások, mert épen e nehéz idők eseményei tették e témát aktuálissá. nagy fényforrás, ami beléjük tükrözik s volna egy nagy árnyék, ami őket betakarja. S vonja, vonja ismeretlen messzeségbe izmok feszülésére, acélok összecsengetésére, menydörgést lopó ágyúk vad torkába belenézésre. Hallgatni ágyúk vad ugatását, puskák zokogó ropogását és kardok acélos csengését. Látni rohanó testvéreket, röpülő zászlókat, örömtől, diadaltól sugárzó arcokat . . . Mindenki megérezte, hogy felszállott a világ fölé a nagy fekete madár, mint a diadalok bronz turulmadara. Elszállott s mindenki azt hitte, az ő fején pihen meg . . . 3. Százan és százan ültek a hosszú sorban összerakott fekete vonatokban. Ültek, majd felugrottak. Táncba fogtak, mert egymás közelében a sok ember mindig csak azt érzi, ami valamennyit megkapja. Most pedig nóta és tánc ideje járta. A nap megsütötte őket s bármily nehéz volt az út a fekete, hosszú vasútig, a sok embert átölelő napsugarak csak elfeledtették velük azt, mi volt, s beléjük lopta az örömöt. Hősi lélek közöslött az emberekben. Harci dalok gyúltak az ajkakon s mindenkinek feszült a melle. Tréfáló ajakkal hívták az öregeket s a leányokat magukkal, hősi, vitézi életre. Olyan szavakkal, amikre az öregek mosolyogva fejüket csóválták, s loppal könnyet morzsoltak szét ráncszántotta barna arcuk szemeszögletén, a leányok meg elpirultak. A gyerekek csoportokba verődve fújták a Kossuthnótákat, mert őket is felgyújtotta a lelkesedés tüze, mi apjuk ajkára örvendező dalokat diktált . . . S rohant a vonat kétezer élő emberrel, a rengeteg vérrel fekete ölében. Ritmust szabott a nótáknak, a vérnek, mi még a testen belül futotta végig útját s minek még nem nyilt kapú, hogy megfesthesse a virágokat, megitathassa a régóta szomjas földet és megfeketüljön tüzes napsugáron. Még hajtotta a világot, vitte az embereket isteni színjátékok, vad sorstragédiák végigjátszására. S mindez a napsütésben, a fekete, gyémántszemű madár iölröppenésére mozdult meg. Mert nézése a szemeken át a szívbe vágott... 4. A sok vashid után jött az alkonyat. A nap elbújása, ködök földredapulása. A torkok elfáradtak, a vér lehűlt s más izgalom kötötte medréhez. Mert este mindenkit másnemű mótorok hajtanak, mint reggel, vagy napközben. Ilyenkor a rideg, a vasélet uralkodik rajtunk. Ez taszít ide vagy oda úgy, hogy fájó oldalbordáinkat tapogatjuk s úgy megyünk a pihenő este elé. Este aztán feléled a mult. Nem a vasöklű, hanem a lelket örömre vagy bánatra hangoló. Mindaz, ami csak remény vagy lemondás alakjában belénk szorult, felszabadul. Este behunyt szemmel nézünk. Akkor csak a magunk számára vagyunk s még, akinek van valakije, azt is úgy tekinti, mint az ő lelke felét, nem külön lényt . . . S meglátták a nótás ajkú katonák, az est homályában, behunyt szemmel, elszakadt lelkük másik felét s érezték megmaradt, sebzett énjükkel a másik fájdalmát. Kétszeresen, esetleg még többszörösen szakadt rájuk a bánat, a fájdalom. Jajj, micsoda csönd ült akkor a vonaton! Hogy csak a szívek szaggatott dobogását és sóhajok szállását szedhette ritmusba a kattogó vonatkerék! Mindenki másutt járt. Senki sem volt a vonaton. Bekalandozták e széles haza minden zegét-zúgát s megpihentek a lelkek csöndes kis szobák hófehér ágyain, könnyező anyák, hitvesek, szőke vagy barna fejű kis babák imádkozó lelke közelében. S egyesültek az imában, a bánatosak, szenvedők, valakiért remegők fegyverében. Egymás ajkáról boldogan hallgatták s megnyugtatták a távolban robogó vonatok utasainak köztük álló lelkét... Mert a világ fölé felszállott fekete turulmadár bánatot lopott a lelkekbe alkonyat idején . . . 5. S szállott, szállott a fekete madár. Szállott egész éjjel. Elfogta a hold tényét a föld elől. Elfogta a csillagok ragyogását. Mert azt hitte, hogy minden csak az övé. Másnak nem süthet a hold sem. Másnak