Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)
1914-02-01 / 5. szám
1914 február 3. PAPA ÉS VIDÉKE. 5. értelmét. Beléjük- oltja a haladás vágyát. Munkához szoktatja akaratát. Fegyelmezett gondolkodásra neveli. Önállóságra s önmunkásságra igyekszik vezetni, amely bármely téren kell is majd lábát megvetnie, mindenütt otthon találja magát, amikor szellemi munkát, kulturtevékenységet követelnek tőle s harmonikus világnézettel tudja magát a világban tájékoztatni! Erkölcsös életre, vallásos életfelfogásra s jellemességre akar az ifjakkal jutni az iskola. S ne mondjuk, hogy csak akar. Ne legyünk ráncolt homlokú s balta szemű kritikusok, amikor az iskola elérte eredményeket kell értékelnünk. Eljut ide a fiuk nagy részével s egyik-másik irányban sikert ér mindegyikkel. Pedig a társadalom nagyon megnehezíti a munkáját, ami- j kor az iskolai munka egyik-másik irányának leszólásával a növendékeknek kedvét részben elveszi tó'le. És csakugyan az életre nevelés-e ez? Van-e ennek haszna az életben s hozzá segíti-e az embert a mindennapi életben az érvényesüléshez? Hasznos tagja lesz-e a társadalomnak, mint élő szervezetnek s nem csupán csak mint a kultura letéteményesének ? Itt aztán már különböző nézeteket lehet vallani. Azt senki sem tagadhatja, hogy ügyesség, munkaszeretet, fegyelmezettség és önállóság a gondolkodásban, eligazodni tudás a világ folytonosságában csakugyan többet érnek, mint holmi gyakorlati ismeretek, melyeknek némely pályán csakugyan semmi hasznuk nem volna. De ezzel szemben lehetnek nagyon sokan, akik az iskolát olyannak szeretnék, amely úgy nevelné mindezen tulajdonságokat növendékeibe, hogy egyszerszersmind a lehető legnagyobb szociális hasznot hajtsa a társadalomnak. Hogy a társadalom létezéséhez és fennmaradásához közvetlenül hozzájáruljon s bizonyos szempontból kész és társadalmi munkára képes embereket neveljen! Ámde ez utóbbi követelés már nagyon túlzó és a íontosabbat a mellékesebbért áldozná fel. A társadalom szempontjából ugyanis sokkal fontosabb az, hogy olyan emberek kerüljenek élére, akik haladásra s továbbfejlesztésre képesek, semmint olyanok, akik csak a régihez ragaszkodnak. Én szentül meg vagyok győződve, hogy az a haladás, amelyet különösen technikai, de más tereken is a találmányok utján tettünk, ennek a haladni és fejlődni és mindig csak előre törni akaró vágynak az eredménye, amelyet az iskola a tanulókba ojt. S ha kifogásoljuk a szociálisták azon tanítását, hogy a társadalomnak leghasznosabb tagjai a kézimunkások, mivel azok nélkül a társadalom fenn nem maradhat; ha nem fogadhatjuk el nevelésünk mintaképének a munkakörében legjáratosabb, de újításoktól rettegő embertársunkat, bármily hivatalban legyen is; ha a gondolkozó tőt a legpontosabb automatánál is többre becsüljük és a feltalálókért jobban lelkesedünk, mint a hangyákért minden szerénységük mellett is: akkor ne kifogoljunk az iskolákban olyasmit, ami ennek az ügynek a szolgálatában áll. Akkor ne nehezítsük a tanítás munkáját, mely a társadalmi fejlődést legjobban szolgálja; ne szóljuk le tantárgyait s ne minősítsük maradiságnak azt, ami elsőrendű kultúrmunka és éppen a haladás fanatikusa. Ha nem úgy kezdtem volna cikkemet, ahogyan kezdtem, azt is mondanám, hogy érdeklődjünk előbb az iskola szellemi és nevelő munkájának természete iránt és csak aztán szóljuk le azt, ha tanulmányozás után is érdemesnek tartjuk erre. De — mivel ott olyan emberről tettem említést, akinél ezt nem kell felhoznom — így csak azt mondom, hogyha vannak is hibák az iskola ügyben, ha élesen látó emberek azt találják, hogy az onnét kikerülő emberanyag értéke a ráfordított gonddal és költséggel nem áll arányban: akkor ne feledkezzünk el arról sem, hogy nemcsak az iskola van behatással a tanuló ifjúságra. Hogy — különösnösen napjainkban -— a társadalom élvezetvágya, könnyűvérü életfelfogása, az irodalom fajtalansága és a nemzeti életnek elbomlása; az általános újságolvasás, a hivatalok betöltésénél érvényesülő protekció — és ki tudja mi minden nem még, a középiskolákat céljuk elérésében annyira hátráltatják, hogy nem csoda, ha némelyek nincsenek bizalommal irántuk. Mátrai Guidó. A Kat. Kör estélye. Kedves meglepetésben volt része múlt vasárnap este a Kat. Kör publikumának. Egyszerű polgáremberek álltak ki a pódiumra, hogy bemutassák fáradságos munkájuknak bőven termett gyümölcsét. A közönség meg visszafojtott lélekzettel hallgatta a szép dalokat, mert a Felsővárosi Kat. Kör derék dalárdája ugyancsak kitett magáért. Kóta nélkül, minden figyelmüket a hangot megadó karnagyukra, Zsilavy Sándorra irányítva, oly precízen és oly ügyesen szinezve énekeltek, hogy a Felsővárosi Kat. Kör méltán büszke lehet énekkarának rohamos fejlődésére. Az előadott dalok: »Sírnak a harangok«, a »Tihanyi ekhóhoz« és a ráadásul énekelt friss népdal sok tapsot szereztek az ügyes énekeseknek. Hajnóczky Margit egy vidám monológot adott elő, mely a férjhezmenés nehéz problémájával vesződik. Eleinte hallani sem akar a házasság édes igájáról, bár kérő áll a házhoz, de csakhamar kegyelmet igér e harcias hangélatban annak, aki »beszél a mamával«. A magánjelenet valósággal életet böcsületes ember vagyok. Mindig is az akartam lenni; hanem egy asszony lelkén szárad az egész. Miért is tagadtam minden bűnét a törvény előtt. Ha valamit sajnáltam életemben, hát azt sajnálom és sajnálni fogom a halálom utolsó percéig . . . Nem érdemelte meg. No de hagyján. Elmosta azt már az eső. Nem panaszolom föl senkinek. Olyan bensőséggel fakadtak e szavak az egyszerű ember ajkairól, hogy önkénytelen rokonszenvet keltettek bennem irányában. — És most mit mivel? — kérdeztem jóakarattal. — Csősz vagyok az uraságunknál, hogy az Isten megáldja a jóságát, amiért megfogadott. Nem lesz hivebb embere nálam. És én szeretem a magányosságot; megszoktam már a börtönben. — Hát a felesége ? — jutott eszembe szinte véletlenül. — Az csak maradjon magának. Elmehetnék hozzá és számon kérhetném a sok gyalázatosságát, amit velem elkövetett. Mert tetszik tudni, ő vett rá a bűnre, miatta szenvedtem. Mert nagyon szerettem. És ő ? No hát igenis, mikor börtönbe kerültem, elfeledett; férjhez ment megint. Amúgy bagóhitre állott össze egy másikkal. Aztán még meg is irta fölül rá nekem a börtönbe. Ha a kezem ügyébe kaphattam volna akkor, talán összemorzsolom; de most megint visszamenjek a börtönbe egy rossz asszony miatt? Nem, uram, annál okosabb vagyok; majd csak elhordom az élet keresztjét így egymagamba s az Úristen megtalálja még őt és teszen igazságot közöttünk. Kezet nyújtottam neki. — Ezt becsülöm magában, barátom — ráztam meg őszinte érzéssel az egyszerű ember kérges kezét — hogyan is hívják ? — Remete Andrásnak. Összerezzentem s úgy siettem a kérdéssel: — S a felesége talán Judith volt? — Az a beste lelke, csakugyan Judith a neve — li3gyta rá fájdalmas megadással, anélkül, hogy föltűnt volna neki, mikép találhattam én el azt a nevet. A raffinálatlan egyszerű szív olyan természetesnek talál mindent. Elbúcsúztam tőle s forintot feledtem a markában. — Jó lesz dohányra meg gyújtóra — magyaráztam neki a dolgot, mikor szóvá akarta tenni az ajándékot és hazafelé ballagtam. Másnap búcsút vettem barátomtól is. Halaszthatatlan dolgok vártak odahaza. S az első estét mégis Judith asszonynak szenteltem. Tízszer kinéztem a konyhára, míg végezetül kézrekaphattam. Ott ült a cselédek között és ártatlan ábrázattal magyarázgatott nekik. — Jó hírt hozok, Judith asszony — kezdtem rövid kerülgetéssel. — Csak nem énnekem? — álmélkodott ő. — De bizony, hogy kelmednek. Holnap itt lesz az ura. — Az az iszákos gazember? pattant föl boszusan. És ökölre szorította a jobb kezét. Makulát sem volt olyan formája, mint akiben fészket raktak volna a nyavalyák. — Az ökle meg épen hencegve mondta — csak jöjjön, majd kidobom, hogy a lába sem éri a földet ... ' *V' S '' — Hátha az első jöníiéf m a, — Az ... az — kezdett höbötölni — az meghalt.
