Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-02-01 / 5. szám

4. PAPA ES VIDÉKE. 1914 február 4. nyert Hajnóczky Margit előadásában; a benne rejlő régi humor szinte megfrissült, mikor tőle újra hallottuk. Derűs perceket keltő, kedves előadását a közönség nagy tetszéssel hallgatta végig. Utána Reissiger »Trió«-ját játszotta el a mi pápai triónk: Gáty Lenke, Gáty Zoltán és Szentgyörgyi Sándor. Összevágó, nagy művészettel előadott zeneszámuk ismét nagy műélvezetet szerzett a publikumnak. Kár, hogy a zongora pedáljának recsegése néhány disszonáns hangot vegyített a darab vége felé a finoman kidolgozott trióba. Az utolsó szám szines vetített képekkel kisért felolvasás volt; Konstantinápoly tárult elénk a maga természeti szépségeivel, palotáival, műkincseivel, lakóival, szokásaival kitűnően színezett, tiszta képekben. A gyorsan váltakozó képekhez Blazovich Jákó szolgáltatott élvezetes, magyarázó felolvasást. A gonddal összeállított estély rendezése Gaál Ilonka urleány érdeme. (—) KRÓNIKA. Isten veled ! Szerdán temettük. Irgalmasrendi szerzetes volt, ki otthagyta a szülői házat, elhagyta a világ megengedett örömeit, hogy egy egész életen át gyógyító írt osztogasson a patikába betérő szenvedőknek. Sokan fölkerestük őt. Halovány arcú szobatudósok, puccos úri dámák ép úgy, mint nagykendőbe burkolt nénikék és kérges tenyerű, fáradt munkások. Jólelkű, naiv embernek ismertük, ki még augusztus 15.-én is derűs arccal kivánt »boldog újévet«! S most, mikor kikísértük utolsó útjára, a lelkem fájó sejtéssel remegett. Maholnap te is utána mégy! S szívemre, mint rezzent madár az ingó galyra, félénken rászáll a bú. Olyan tragikus, mikor egy 34 éves fiatal élet omlik a porba. Szinte alig — Annál nagyobb lesz az öröme, mert föltámadt. A cselédeim elképedtek. Judith asszony meg csak rázta a fejét. — Nem lehet az, tekintetes úr, megkövetem alássan. — Pedig én magam láttam. Tegnapelőtt személyesen beszéltem vele. — Hol van ? — rémült el most már igazában a koldusasszony. — Útban van. Illa várói egyenesen idetart. — Azt mondta, valami kis elszámolnivalója volna még valakivel. Judith asszony ábrázata halott halovány lett arra a szóra. Erőtlenül rogyott vissza a padra s a cselédek az öreg Mihály kivételével mind segítségére futottak. Ott hagytam őket. Másnap az öreg béres azzal állított be hozzám: — Tudja, mi újság, tekintetes úr? — Nem én. Honnan tudnám? — Hát . . . hát az ördög elnyargalt vele az éjszaka. Elvitte csutkástul; az a boszorkány nincs semerre a faluban. hinném el, hogy örökre lepihent, ha nem lettem volna ott a Kálvárián. Szomorú menet volt. A jégpálya mozgalmas, verkli-szótól zajos táján szerettem volna hangosan felzokogni. Miért olyan kemény, miért olyan harmoniátlan az élet?! S mikor koporsójára zörögve hullt a rög, elmémre tóiult sok, nagy gondolat: élet s halál . . . lélek s test ... az öntudat fulánkos férgei . . . örök biró . . . itélet. Uram! még ne. Szép az élet, ha keresztre is feszit! Krónikás. Pasztellek. VII. Szikrázó hópelyhek csapnak át az ívlámpa fénykorén. Micsoda színpompás lett a ruhájuk! Micsoda diadalmas az arcuk! Egy fényforrás közelébe értek s a »nagy kitüntetés« elég nékik arra, hogy diadalmas arcot öltsenek. Rövid az öröm. Lehet hosszabb is. Csak a természetet, az ős erőt, az esés erejét kel! feladni s az ívlámpa körül forogni. S forognak a győzelmes hópelyhek az ívlámpa körül. Alig verődik tovább két méternél a fénye. Rájuk esik. Kivonja csontjaikból a velőt, testükből a csontot. S akkor rájuk tapod. Levágja az öt méteres mélybe. Az ívlámpa lábánál megolvadnak, semmivé lesznek. Távolabb az ívlámpától a tömeg nyüzsög. Csak egymásról tudnak elemei, róluk senki más. Ki ismeri a tömeget ? Szomszéd a szomszédjával összekoccan, egy-egy hókristálykar letörik. S akkor lebuknak ők is a feledésbe. Uj esők, új névtelen hősök jönnek. Az erő, az ősi erő veri őket a földre. Nem vágynak az ívlámpák fénykörébe. Vér, velő, csont küzdésre viszi őket. S mikor elbuknak, nem látja meg senki. Nem gúnyolódik rajtuk az ívlámpák hozzájuk szemével már elhatni nem tudó diadalmas arca. A régen elesők, mint a Tiszavirág, már ki sem látszanak az újonnan esettek alól. Annyi bizonyos, hogy vannak. Az is bizonyos, hogy erőket képvisel együttlétük. Ők az emberiség. Ők a minden. Az egyesek buknak, öszszeségük örökké él. Csak az érzelem tartja fenn őket. Megmaradtak, de nem ünnepi ornatusban. Ez az érzelem nem változtatja meg a világ képét annak szemében, aki rajta átnéz. Ez még karácsonykor is csak a tolongást, a marakodást érzi és hajszolja. Ez nem tudna az ívlámpa arcában biztató tiszta fényt, hanem csak lealacsonyító, szolgai, velőtszívó, csontottörő fényt, erőt látni. Ez nem tudna a karácsonyfa látásakor örömkönnyekre fakadni. Pedig az a pillantás, pedig az a könny igaz szociális pillantás és könny lenne . . . De hiába, csak kétféle a hópehely. ívlámpa fényéven kering az egyik, sötétben bukik a másik. S mindkettő sárrá lesz. * VIII. Elborította a hó az egész rónát. Sik a vidék, csillámló a hó felszíne. Megcsúszik rajt' a napsugár s csak a rónát átvág

0 jegenyesorok állják útját. Szürke, hideg, fonnyadt kar nyúlik minden jegenyefáról a levegőég magasságaiba. Mint a munkanélküliek kart, kezet égfelé emelő könyörgése vagy ökölrázó fenyegetése. A napsugárt akarja elfogni. Fényt borítana a sivár, szürke, fonnyadt karokra. Pedig de nehéz . . . Lábuknál az élet utjai, a hétköznap menetei vonulnak . . . Négyszögtereket zárnak be a jegenyesorok. Csendes a vidék. Alig zavarja egy szán íogatának zsibongó csengője a hófehér hangulatot. A hétköznap a lelki vasárnapot. El is nyomja a másik zaj. Az sem nagy. Az sem hangos, csak gyászos, könnyt fakasztó. Azért még csendes a vidék, a róna . . . A jegenyés homezők egyik sarkában nagy a tolongás. Feketeruhás komoly képű hollók, varjak szállnak ott tömegben. A jegenye ágairól le-levágnak a hó arculatjára. De csak röpülve vágnak feléje s mindjárt felszáll nak. Majd kört formálnak s darutánc módjára lejtenek a hófehérség fölött károgó ajakkal. A gúny táncát járják. A káröröm gyönyörűségét élvezik. A méltatlankodás fenségében úsznak . . . Leszállnak a hóra. KörI ben helyezkednek el. Az állatvilág bölcsei itélő gyűlésre. Csak a pápaszem hiányzik róluk s kész a tudós gyülekezet. Kezdik a tárgyalást. Egy-egy élesebb hang mondja a vádat. A többi is vádol, káról. Megrágnak valakit . . . Nem kímélik. Mint az élet kegyetlenek ... A boldogtalan pedig, ki magára vonta haragjukat, egy megfagyott pityer. Ott fagyott le a jegenye ágáról s lehullott a fa tövébe. Az élet ridegsége sok volt már neki. S a vád, a világ szava csak most mert ellene vádat emelni. Magasan hordott fejéért. Feje szép bóbitájáért. Erkölcsi erejéért. Most azonban vége. De jó, hogy nem látja az élet legridegebb rágógyüiekezetét! . . . Ele HÍREK— Városi közgyűlés. Városunk képviselőtestülete szerdán d. u. 3 órakor gyűlést tart a következő tárgysorozattal: 1. Néhai Szvoboda Vencel volt v. tanácsos jótékony célú alapítványairól szerkesztett alapítólevelet a v. tanács elfogadás végett beterjeszti. 2. Krancsák József pénztári ellenőr betegsége miatt szabadságot kér. 3. A tüdőbetegeket gondozó és segélyező intézet alapszabályait a v. tanács elfogadás végett bemutatja. 4. Schlick-Nicholson gépgyár a 10628 — 913 sz. tanácshatározatot megfelebbezi. 5. Számleiró és összeadógép megvételére a v. tanács javaslatot tesz. 6. Javaslat városi tüzifatelep létesítése iránt. 7. Szabályrendelet a köztisztaságról és a házi szemét kiíuvarózásáról. 8. Alispáni leirat az acsád—görzsönyi-ut jókarba helyezése érdemében és a v. gazdának e tárgyban beadott javaslata. 9 Dr. Cseh-Szombathy László v. főorvos kéri, hogy körorvosi minőségben eltöltött szolgálati ideje nyugdíjába beszámíttassák. 10. V. főszámvevő beterjeszti a 7 éven felüli elhagyott gyermekek segélyalapjának 1913. évről szóló számadását. 11. Illetőségi ügyek. — Az Irgralmasrend gyásza. Szuromy János Jeromos, irgalmasrendi szerzetes, gyógyszertári gondnok 34 éves korában ian. 26-án rövid szenvedés után elhunyt. A fiatal szerzetest jan. 28-án helyezték örök nyugalomra a Kálvária mellett levő temetőben. R. i. p. — Feloivasó-estély. A Felsővárosi Kat. Kör ma este 6 órakor felolvasó-estélyt tart az egyesület helyiségében.