Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-02-01 / 5. szám

6. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 február 15. resztül néznék és értékelnék egymást. Ebben a szeretetben lesz az igazi egyenlőség: egyenlőséggé és nem kirakati karrikaturává és a testvériség nem lesz a lelketlen izgatók szájában hamis jelszóvá. Mert amikor az emberi jogok a krisztusi szeretet nevében megszólalnak, akkor a munkaadóra, nagyiparosra, nagygyárosra és ezerholdasra egyaránt rárójja a munkás tisztességes díjazását, amelyből magának és családjának tisztességes megélhetést biztosíthasson. Viszont azonban a munkásra is rárójja a becsületes munka kötelezettségét, épen az általuk hirdetett egyenlőség nevében, amelyet sem egyesek, se megyes társadalmi osztályok ki nem sajátíthatnak. Ép ezért véghetetlen fájdalommal tölt el, amikor látom a munkásoknak egymással szemben folytatott harcát, amely valóságos gyűlöletté fajult. Csodálkozom a szociáldemokratáink vakságán, hogy nem látják lelketlen izgatóik piszkos intencióit, akik csak a zavarosban szeretnek halászni. Felemelni a munkásmilliókat az őket jogosan megillető polcra, ahol úr és szegény, munkaadó és munkás testvérekké válnak; Jakabok és Manók által hirdetett erkölcstannal sohasem fogjuk. Sőt! Mindinkább eltávolodunk tőle. Társadalmunk szociális fejlődését csakis akkor biztosíthatjuk, ha egymásra találunk a krisztusi szeretetben. Enélkül a kenyér is kővé változik a kezünkben. Zs. S. Amiről sok szó esik . . . Nagy társaságban, nagyobbrészt tanárokból álló környezetben azt mondotta egy nagy műveltségű úriember a mult héten, hogy a középiskolák (gimnázium és reáliskola) rosszak, mert sok oly dolgot tanítanak, aminek az életben semmi haszna sincsen. Akik ott jelenvoltak, kissé megdöbbentek ezen a kijelentésen. Hogyan ? Hát még az ilyen igazán művelt emberek is így gondolkodnak ? Hát az iskola feladatát ők is ilyen egyoldalúan fogják fel, liogy csak azt nyújtsa, növendékeit csak arra oktassa, ami hasznos, amit a köznapi életben alkalmazni s aprópénzre lehet váltani ? Mert annak az úriembernek az egész felfogását eláruló fejtegetéséből az tünt ki, hogy hasznosnak csak olyan ismeretet mond, hasznosnak csak azt tekinti, ami anyagilag gyümölcsöztethető, ami valamikor pénz keresésére segít és ilyen irányú életpályán felhasználható. Szóval ő a középiskolákat teljesen a gyakorlati élet szolgálatába szegődtetné és a nevelés feladatának azt tekintené, hogy az életben érvényesülni tudó emberek kerüljenek ki az iskolából. Feltűnő ez a felfogás egy művelt ember szájából hallva azért, mert éppen a művelt világot az jellemzi, hogy van érzéke a napi érdekeken felül emelkedő és az önző emberi természetet meghaladó gondolatok, feladatok és kötelességek iránt. Hogy ki tud emelkedni a mindennapiság és a környezet multat nem tekintő s jövőbe nem látó világából. Hogy nem vezeti eljárásában egyetlen gondolat, hanem értelmével általános ismeretei vannak életről s világról. Az emberi lét és élet nagy problémáiról tud és nem gondol|a a világ sorsát jól rendezettnek, mihelyt a kereset kérdése meg van oldva s a pénzpiac szilárdsága végre helyreállott. Tudja és ismeri, hogy az emberiség időben és térben; fajilag és szellemileg mily összetett! Hogy az embernek nemcsak testi szükségletei vannak, melyeket gondozni kell, hanem van halhatatlan lelke, gazdag érzelmi világa, mindenütt igazság után vágyó értelme. Hogy az iskola feladata a kulturát tovább fejleszteni, amely kultura éppen az emberek erkölcsi, értelmi és esztetikai szükségleteit elégíti ki és az egész emberiségnek legdrágább kincse. Kincse ez a kultura még annak a vad népnek is, amely talán csak évszázadok múlva kapcsolódik bele a kulturéletbe. De amikor belekapcsolódik, évezredeknek és az emberek millióinak kulturmunkáját és annak eredményeit kapja meg. Művelt ember tehát a magasabb fokú iskolákról nem vélekedhetik másként, mint hogy azoknak feladatául a mult kultúrájának átadását és továbbfejlesztését tekintse. Nem az iskola fejleszti tovább a kulturát, vagy legalább is nem a középiskola. De ez látja el növendékeit azon képességekkel, melyekkel azután a kultura továbbfejlesztése lehetséges és biztosítva van. Maguk a nevelők azonban evvel még nem elégednek meg. Ok az embereket mint egyedeket is tekintik, aki élni akar és élni fog. Akit tehát az élet számára is meg kell rakni képességekkel, azaz az életben érvényesülni tudásra kell nevelni. És éppen ezért a mai középiskolák igyeiceznek a kultur feladat mellett még az élet számára is nevelni. Nem úgy azonban, mint ahogyan azt közönségesen szeretnék. A német nyelvet nem azért tanítja, hogy a növendék tökéletes német társalgó és levelező legyen. Gépész és villanyszerelő sem kerül ki a gimnáziumból, noha hőtant és elektromosságtant tanulnak a nyolcadikban. A könyvvezetéshez és a vasúti szállítólevelek kiállításához is alig fognak a növendékek érteni, noha nyolc éven át számtant tanultak s noha ehhez sokkal kevesebb fáradsággal hozzájuthattak volna. Hát miben áll akkor az iskola életrenevelése ? Abban, hogy kifejleszti a növendékek — A második nem kehett. Gazember volt, valóságos himpellér fráter. Az édesanyját is kifőzte volna pálinkának, ha lehetett volna, olyan bolondja volt a snapsznak. — Elváltak ? — Ahogyan a szegény emberek szoktak. A gazdagok elmennek a prókátorokhoz s azok esztendőszám bontogatják a házassági köteléket. A szegény embernek a bicska is elegendő. Összevesztünk . . . — És megbicskázta? — hüledezett az öreg béres. — Azt épen nem mondom, de hogy megvertem és elkergettem, annyit be kell vallanom. — S hol van most ? — Bizonyosan Pesten. Úgy hallottam, ott van a legtöbb pálinkásputik. Ha utána szándékozik, valamelyikben megtalálhatja. — Szándékozik a sintér — ugrott föl haragosan a béres — belőlem ne csináljon senki bolondot. A többiek nevettek s attól fogva rajta száradt az öregen: — Mihály bácsi, mikor megy Pestre? A béres olyankor pedig akkora dühbe gurult, hogy villával kergette a csufolódókat. A szegény asszonyt meg már épen ki nem állhatta. Sokszor is példálózott előttem: — Mikor veri már egyszer ki azt az istentelen koldus asszonyt, tekintetes úr? — Miért verném? — kérdeztem én mosolyogva. — Mert . . . mert fészket rakott benne a Lucifer. Tessék csak jobban megnézni. A szeme sem jó. — De Mihály! — Jól van no. Én miattam tehet a tekintetes úr, ahogy tetszik. De hogy én laput kötnék a talpára, az olyan bizonyos, mint a holdujság az utolsó fertály után. Ki nem állhatta egyszóval. És elég különös, annak az embernek, mintha valami hatodik érzéke lett volna. Magamnak kellett meggyőződnöm róla, hogy határtalan ellenszenvének van valami reális alapja. A harmadik vármegyébe keveredtem egyszer egy rokonom látogatásra. Ahogy a birtokát megjártam, künn egy kukoricás végében hatalmas szál embert pillantok meg. Épen pipára gyújtott. Kapóra jött. Mert én is rágyújtottam volna már szivarra, ha tüzem lett volna. Feléje tartottam egyenesen. — Barátom, nem adna kis tüzet? — szólítottam meg a szikár óriást. — Szívesen — volt az egyszerű válasz s előbogarászva a gyujtótartóját, mindjárt két szálat húzott végig a subája ujján. A másik percben égett a szivarom. — Magát mintha már láttam volna -— jegyeztem meg én barátságos hangon, minekutána szívességét megköszöntem. Az én emberem rázta a fejét. — Pedig oly ismerős az arca. Hol találkozhattunk ? — Volt talán az úr is Illaván ? — tette föl a kérdést amaz. Hangján fájó rezgést vettem észre. — Ott ugyan nem voltam, hála Isten — siettem a válasszal. — No lássa, tekintetes úr. Pedig én ott voltam. Husz esztendőt ültem le egy huzamban. Embert öltem. Az idén eresztettek ki. Két lépést hátráltam. — Fél tőlem, a tekintetes úr? — szólalt meg szinte engesztelő könyörgéssel. — Miért félnék ? — Azért mondom. Mert én most már