Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-09-27 / 39. szám

2 PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 szeptember 27. Felhívás. A háborús viszonyok arra késztettek több lapot, — így helybeli laptársainkat is, — hogy az újság terjedelmét redukálják. ti »Pápa és Vidéke« e nehéz kürülmények között is megmaradt a rendes terjedelem mellett, hogy olvasóinak a régi, változatos tartalmat nyújthassa. Ez természetesen nem kis anyagi áldozatba kerül. Költségeink fedezése megkívánja, hogy az előfizetési díjak rendes időben s pontosan befolyjanak; fölhívjuk tehát azon m. t. előfizetőinket, akik ezen kötelezettségüknek nem tettek eleget, szíveskedjenek az elő fizetési-dijat mielőbb lapunk kiadóhivatalába küldeni, hogy a lap küldése fennakadást ne szenvedjen. A zseb érdeke. Egyik fővárosi napilap abból az alkalomból, hogy gazdát cserélt, vagyis magántulajdonból részvénytársasággá alakult át, mig a maga nemzetpolitikai álláspontjána

#k a tévedhetetlenségét hangoztatja, egyúttal hatalmas kirohanást intéz azok ellen, kik a közelmúltban lefolyt nemzeti küzdelmek idején más nézeten voltak, mint ő és ily kijelentésre ragadtatja magát: »addig a becstelenségig vetemedtek azok, akiket részint üzleti versenyérdek, részint politikai ambíció tüzelt ellenünk, hogy anyagi hitelünket, a zsebünket támadták meg részben koholt, részben hamis híresztelésekkel.« Hát nekünk a nevezett lap politikai álláspontjához semmi közünk. Mennyiben volt politikai magatartása helyes, következetes, azt sem mi, sem a nálunknál hivatottabb lapok nem Ítélhetik meg; ennek tárgyilagos és igazságos elbírálása szerintünk egyedül a nemzet osztatlan itélőszékéhez tartozik. Ahhoz azonban már nekünk is van szavunk, hogy akad lap Magyarországon, mely a maga anyagi hitelének, a maga zsebének megtámadását hajtogatja akkor, mikor népmillióknak, nemzetek egyedeinek a vagyona, biztonsága, személyes szabadsága, jövendő fejlődésének a íeltételei forognak kockán; mikor a nemzet minden hű fia remény és kétség közt várja a déli és északi harcterek eseményeiről szóló jelentéseket; mikor a hadbavonult s megsebesült katonákért és a visszamaradott családokért tehetsége szerint ki-ki meghozza áldozatait; mikor az egész nemzet szive abban az egy kötelességérzetben forr össze: mindent a hazáért! Ily körülmények közt a zseb érdekét keresni józan ésszel, becsületes szívvel nem lehet, de nem is szabad. Megengedjük, hogy az illető lap anyagi hitele, zsebérdeke — talán koholt, hamis híresztelésekkel is — megtámadtatott; de hisz volt alkalma a nemzeti küzdelem napjaiban s lesz majd a békés napok beálltával is alkalma leszámolni az igaztalan támadókkal. Hát miért áll elő épp most ily kérdés feszegetésével, mikor Kárpátoktól Adriáig csak e visszhangot halljuk; veszélyben a haza?! A tisztelt lap — mint mondja — a nemzet életérdekének a szolgálatában érezte magát; tudta, ha sikerül őt ellenfeleinek tönkre tenni, neki viszont sikerülni kell a nemzetet megmenteni. Ez a legideálisabb felfogás magában véve; de aki bukása árán is kész a nemzetet megmenteni, annak nincs szüksége arra, hogy zsebének az érdekeit a veszedelmek idején tolja előtérbe. S azt a lapot, mely a nemzet életérdekéért harcolj az ellentelei tönkre nem tehetik. Most, a világháború közepette, a kiengesztelés, a megbocsátás napjait éljük. E tekintetben maga felséges királyunk jár elől jó példával, midőn amnesztiát ad mindazon büntetés alatt levő egyéneknek, kik készek a ha-za érdekében fegyvert fogni. Cs-ak a -mi fővárosi lapunk az, amely nem ismer kegyelmet, hanem vad elszántsággal ront ellenfeleinek, őrülteknek, becsteleneknek mondván azokat, kik az ő híveivel, az ő követőivel együtt ontják a vérüket s áldozzák fel életüket mindnyájunk közös boldogságáért, a hazáért. Valóban, az a lap önmagának tette a legrosszabb szolgálatot akkor, mikor a szenvedés és megpróbáltatás napjaiban döfött tőrt — a gyűlölet és megbosszulás tőrét — a vele egy célért küzdő magyar testvéreinek szivébe! Mi pedig tudni fogjuk, mennyire taksálhatjuk tz ő — a nemzetnek tett s a nemzet által neki soha meg nem hálálható — szolgálatát. s. P. Iskolaszéki gyűlés. A r. k. hitközség iskolaszéke mult vasárnap délután 4 órakor ülést tartott a belvárosi iskolában 1. Kriszt Jenő esp.-plébános elnöklete mellett. Elnök bejelentette, hogy dr. JJjváry Endre távozásával üresedésbe jött iskolaszéki tagságra dr Bereczk Gyula lett behíva, mint legidősebb helyben működő hitoktató, akit örömmel üdvözölt az iskolaszékben. Süle Gábor, a hitközség érdemdús tanítója lemondott állásáról s levélben fejezte ki háláját az iskolaszéknek, amely lehetővé tette számára azt, hogy egy évi szabadság engedélyezésével a tornatanári oklevelet megszerezhette. Az elnök bejelentette, hogy a hitközség 1914. évi költségvetését az egyházmegyei főhatóság jóváhagyta. Nagy Vilmos számvizsgáló jelentette, hogy az 1913. évi számadást megvizsgálták és azt rendben találták. Keresztes Gyula indítványára az iskolaszék elhatározta, hogy a számadás, mielőtt az iskolaszék tárgyalná, sokszorosíttassék. Süle Gábor lemondásával üresedésbe TÁRCA. Huszárnóta.*) — Irta: Vértesy Gyula. — Dallama: Édes anyám is volt nékem. A Visztula s Dnyeszter mentén Vér csorog a huszármentén. Áldott legyen minden cseppje. Ez a hősök regementje! s Ez a hősök regementje, Színe, java magyar benne: Pezseg bennök a magyar vér, Egy huszár száz kozákot ér! Egy huszár száz kozákot ér, Jaj annak, akit kardja ér! Csodalények más világból, Tiszapartról, Hortobágyról. A huszár kozákot szabdal — S ha elbánt a csürhe haddal, Véres arcát törülgetve, Nótázgatni is van kedve. Nótázgatni is van kedve Amig hazaszáll a lelke Kis falusi magyar házba, Ahol valaki úgy várja. »Fecskék, hogyha arra szálltok, A babámnak megmondjátok, *) A szerzőnek 600,000 példányban kinyomtatott és Galíciában harcoló hőseink közt kiosztott verse. Hogy az egész Tiszamentén Nincsen olyan legény, mint én!« »Nincsen olyan legény, mint én — Zúg a dal a Dnyeszter mentén. .Orosz földön magyar nóta — Mintha tündérmese vóna!« Őszi szerelem. — Irta: Finta Sándor. — Olyan csöndes, halk história lesz, mint az a szeptemberi este, mikor Árva László, a kelementei új tanító először találkozott a szomszéd zalkai postamesterkisasszonnyal. Amikor végigsétáltak a főutcán, s egyegy kíváncsi kihajolt utánuk a muskátlis ablakokból, máris úgy érezte Árva László, mintha örökre csak neki volna jussa együttmenni a kis postáskisasszonnyal. . . . Szokott-e sétálni, nagysád kérem ? — Minden este kimegyek az állomásra. Olyan jó elnézni a hét órai vonat jövését, menését. — Azt én is szerettem nézni. Egyik nap én is kimegyek. Kelementén úgy sincs semmi. Még csak állomás sincs. Sőt még posta sincs. Szívesen veszi, nagysád, a társaságomat ? Aztán elbúcsúztak. Másnap már kinn volt a tanító. Elsétálgattak a tarka kavicsokon. A leány elmondta, hogy özvegy édesanyja él Pozsonyban, ott van az öccse is. Gimnázista. — És Margitka mégis úgy ideiilik ebbe a faluba, ebbe az őszi magyar tájba. Mintha különösen szép, fehér virágja volna ennek a vidéknek. A leány szégyenkező pirulással nézett a sinek felé. Jött a vonat. Mintha sok-sok izenetet hozna a városokból, úgy várták. Hallgattak mind a ketten. Egyszer csak előttük volt már a vaskolosszus. Senki se szállt ki a kocsikból. Aztán büszke zártságban robogott el. Elnézték a füstjét, aztán szó nélkül megindultak az akác szegélyezte répaföldek dűlőjén. — Mintha kisdiák volnék, Margitka. Maga meg aranyos szőke kisleány. Olyan különös este ez. Ilyent sohase láttam a városban. Hogy bújnak a csillagok. — Én is szeretem, nagyon szeretem ezt a tájat itt — felelte a leány — később még jobban megtetszik majd magának is. — Azt már látom előre, hogy ünnepek lesznek nékem ezek az állomási esték. Ugy-e, mindig kijön, Margitka.