Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-09-20 / 38. szám

PÁPA ÉS VIDÉKÉ. 1914 szepteinber 20. sító rendeleteket adott ki és keményen megbünteti az indokolatlan zsarolást, ami tulajdonképen minősített uzsora. Tegye meg a társadalom is, ne hagy­jon leplezetlenül egy ilyenfajta esetet sem, ahol a szolgabíró, vagy a rendőr­kapitány nem ad méltó elégtételt a megsértett humanizmusnak és a jog­rendnek, könyörtelenül a felsőbb foru­moknál kell tovább keresni, hadd lássa mindenki, hogy az állam igenis tudatá­ban van kötelességének, megvédi a há­ború alatt a gyengét, ugyanakkor, mi­kor az erősek,' a fegyvert forgatni tudók' életükkel s mindenükkel védelmezik az államot magát. Csakis így lehet diadalmas háborút viselni, ha mindenki és mindenütt helyt áll és védelmezi azt, aki védelemre j szorul. Ezekben a nehéz napokban, amikor mindenkinek a legmegfeszítettebb erővel kell dolgozni, ezt az irtó háborút ki kell terjeszteni a hamisítókra, akik szintén a hiénák és keselyük rendjéhez tartoznak. Amikor pang a polgári munka, kétséges minden termelésnek az értéke, akkor kettőzött éberséggel kell a hami­sítók rendjére figyelni, mert ezek abban a hitben akarják magukat illetéktelenül gazdagítani, hogy most senki sem ér arra, hogy reájok vigyázzon. Nem csak a harctéren kell hadat viselni, hanem itthon is. Ez a rendkívüli idő, amely századok alatt nem tér vissza azt követeli az itthonmaradtaktól, hogy őrizzék gondosan a gazdasági állapoto­kat, amelyeknek igazi védői most fegy­verben vannak. Csak így számolhatunk be a mi kötelességeink becsületes telje­sítéséről azoknak, akiknek a kötelesség­teljesítéséről a harctéri jelentések szá­moskodnak. Katonatemetés. Temetésre szól az ének ... A kál­váriái temető kápolnájában kiterítve fekszik egy ifjú hős. Édes hazánkért s a királyért szenvedett bátor, hősi halált. Nem szóval, de a legmegrázóbb tettel, a halállal pecsételte meg igazi haza­szeretetét. Lelkesedés, egy szebb jövő boldog hite töltötte el lelkét sime: bizonyságot is tett róla, hogy a hazá­ért nem csupán élni tudott, de a halál is kedves volt neki. Amíg ilyenek a mi katonáink, amig ilyenek védel m e z í k legbecsesebb javainkat, addig ne ragyogjon könny senkinek a szemében. ífju hős! Kiontott véred minden cseppje áldást hozzon a mi szegény magyar hazánkra és átkot gyilkosaid nemzetére. Legyen Neked könnyű a föld. Álmodj édeset a legyőzhetetlen magyar hadakról, édes hazánk szebb, boldogabb jövőjéről! Mi pedig, szerető honfitársaid, az elismerés, a hála babérkoszorújával díszítjük sirodat s megfogadjuk, hogy emléked élni fog, amig hazáért lelke­sedő szív dobog itt közöttünk! ^ A megboldogult ifjú hős, Schnitzer józsef bácsbodrogmegyei származású. Fiatal volt, 23 évet élt. A cs. és kir. 6. gyalogezregben szolgált. Északon sebesült meg súlyosan s szállítás köz­ben halt bele sérüléseibe. A Kálvária templomban ravatalozták föl. Koporsó­ját sok koszorú s csokor takarta. Te­metése kedd délután fél 5 órára volt kitűzve, de már 3 óra után rengeteg nép lepte el a templom előtti teret. Megjelentek bajtársai is, a 7. honvéd huszárezred tisztikara, Ghyczy Géza őrnaggyal az élén s egy szakasz huszár. Pont fél 5 órakor érkezett meg a pap­ság : Kriszt Jenő esperes-plebános, Kreu­tzer Ferenc és Németh Imre káplánok. Megkezdődik a gyászszertartás. Az énekkar Szentgyörgyi Sándor karnagy vezetése mellett a szivet hasító, circum­dederunt mé-t énekli. Sír, zokog a nagy tömeg nép az ifjú hős koporsójánál. A gyászszertartás végeztével Kriszt Jenő a következő megható imát mon­dotta : »Mindenható örök Isten, ki irgalmad bősége szerint az emberek bűneit megbocsá­tod, al ázattal és bizalommal könyörgünk meghalt Schnitzer József cs. és kir. 6. ezred­beli gyalogos-testvérünk lelkéért, ki nemzeti megpróbáltatásunk e nehéz napjaiban földi zarándokságát édes hazánkért s a királyért szenvedett vitéz, bátor, hősi halállal bevégezte, amennyiben a csatatéren kapott súlyos sebé­ben meghalt és Hozzád, Teremtőjéhez vissza­tért, hogy ott elnyerje a jó hazafiak mennyei koronáját. Mélységes fájdalommal, de egyúttal megnyugvással a Gondviselésben, igaz magyar szívvel Hozzád tekintünk lel ó nagy Isten és kérünk, adj ezen elhunyt hősünknek nagy könyöriiletességed szerint örök üdvösséget s emlékezzél meg róla szeretettel dicsőségedben. Kiontott vére Hozzád kiált nemzetek örökkévaló uralkodója, hogy terjeszd ki győzhetetlen isteni karjaidat szenvedő magyar hazánkra és segítsd győzelemre zászlóinkat. Vigasztald meg Uram azokat, akik ezen el­esett hős után a távolban siránkoznak, mt­i dőn a jelen pillanatban mi az elismerésnek babérkoszorújával díszítjük koporsóját. Uram irgalmazz neki, Krisztus kegyel­mezz neki, boldogságos szűz Mária és Isten­ki kell nyitanunk szemünket, mint ott fönn az a napba néző szarvas, még ha fáj is a tekintet s készülnünk arra, hogy kőfal áll előttünk s ehhez mérjük utunk irányát. Ismer­jük csak el, hogy félünk, lássuk csak meg őszintén, hogy van gyöngéje, ellensége, rab­lója álmainknak s boldogságunknak. S ha még ekkor marad életben álmunk, az igaz, boldog álom lesz, mit el nem rabolhatnak. Az okozott fájdalom pedig nem lesz kegyet­len, mert őszintén vártuk. — Ugy kell várnunk mindent, mint itt a völgy kanyarulataiban az új, meglepő dol­gokat. Nem szabad felhágnunk a völgy ol­dalán a szarvas mellé. Egyszerre való látások megtévesztenek s a magasban ránk törő szépségek, gyönyörűségek, napsugarak meg­vakítanak. Nagyon jó itt a völgy fenekén poros, rögös úton, kanyargó patak mentén. Itt, ahol a napnyugta olyan korán beáll s oly hamar hideg sóhajok csapnak le reánk. Közben, az oldalt nyiló völgyek vonalában jut azért napsugár is, meleg levegő is még. De mindez keverten, harmonikusan. S hidd el, így jó. iMeggyőződéssel beszélt gallérjába bur­kolódzva a hintóban ülők egyike. A libériás kocsis halkan fülelt, az útitárs nem bólintott igazat, csak magába íogadta a szavakat és ott benn hányta-vetette igazságukat. Rövid időre szünet állott be. Egyik nem szólt, má­sik hallgatott s mindketten a völgyet kém­lelték, de már belekapcsolva az előbbi gon­dolatkörbe. Majd mikor meredek falú kőbá­nyához értek, újra kibuggyant a szó az* előbb beszélő ajakán. -- Különös, hogy az emberek, mig egy utat széppé, kényelmessé akarnak tenni, szépségeket rombolnak szét. Mig életet akar­nak boldogítani egyik oldalon, nem veszik észre, hogy ezer és ezer élet alatt vágják a talajt. Onnan a bányából ide az útra hord­ták a követ. Ez jó lett, de amaz mély sza­kadékot teremtett rengeteg sok szép fa alatt. De hiába, így vagyunk az életben is. Ugy akarjuk művelni boldogságunkat, hogy a fáj­dalmakról fölrántjuk a leplet. Ugy-e, kegyet­len foglalkozás ? Szakadékokba nézünk, de kegyetlen az, aki megmutatja a szakadék­fenekén megbújó sziklákat, mik agyonzúzná­nak, ha lebuknánk. Pedig csak így tudunk tőlük óvakodni. — Bizonyára ismertél már olyan em­bert, aki így kegyetlenül akart boldogságot munkálni. De bizonyára csak a munkáját láttad s nem azt, hogy az neki múltjában rejlő szükségszerű sajátsága volt. Nem ismer­tél még ilyen multat? Hallgasd, leirok egyet. — Koraérett volt gyermekkorában. Játszótársai nem voltak, mert volt betegsége, ezzel járó gyöngesége és sok fájdalma. Nem testi szenvedések gyötörték csupán. Lelki fájdalmak lepték el. S emberek, megnemér­téselc zúdították rá őket. Ezek nevelték lel­két s mivel egészen lefoglalták, mindig ezeket kereste mások életében is. Valósággal gyakorolta a fájdalmak meglátását. Elvonult félre. Elnézte a lepkét, a méhét. Amaz akkor érdekelte, ha lekopott himpora, ez, ha vizbe esve vergődött. Látott tört szárnyú madarat, összedőlt, leégett házakat. Eléje állt szomo­rúságával a kopár erdő s a kenyeret kolduló kis tótfiú. Még a fecskék rajzása is érde­kelte, mert fájdalmat lopott szívébe. S min­den, de minden csak fájdalomról beszélt neki. Fölfedezte, élvezte őket. Mert élvezet a íájdalom is. Nem aklcor, ha kínokban gyö­nyörködünk, hanem akkor, ha mások fájdal­mából részt kérünk. Részt kérünk még akkor is, ha ők behunyják szemüket, befogják fülü­ket s azt mondják: nem fáj. De mig ezt ke­mény hangon kimondják, szájuk- széle meg­remeg. Pedig érzik, hogy fáj, de nem merik bevallani s azt hiszik, ez a megkönnyebbülés.

Next

/
Thumbnails
Contents