Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-09-20 / 38. szám

1914 szeptember 20. PÁPA ÉS VIDÉKE. nek minden szentei könyörögjetek érette, Mennyei Atyánk a Te kezedbe ajánljuk az ő lelkét. Amen.« Ima végeztével a dohánygyári munkásnők énekkara Kecskés Lajos vezetésével »Mért oly borús?« kezdetű gyászdalt énekelte. Azután elindult a menet a temetőbe, a béke csendes birodalmába. Itt van a béke, amelyért ifjú hős északon harcoltál s melyért véredet ontottad . .. Az »In paradisum« gyászos accordjai mellett odaérünk a domború röghalmazhoz. Kriszt Jenő beszentelte a sírt s a szertartást a következő gyönyörű imával fejezte be: »Jézusunk szentséges szive! itt vagyunk bús szivvel ezen ifjú magyar hős sirjánál, aki alig élt, hiszen 23 éves volt csak és a halál máris rátette csontkezét. De azért érdemes volt születni, mert mint hős hazájáért halt meg. Nem az dönt Urunk, Istenünk, hogy soká vagy rövid ideig él-e az ember, hanem hogyan élt és hogy szolgált Istenének és hazájának, már pedig hivebben senki sem szolgálhat a hazának, mint hogy életét adja érte. De itt van a keresztény remény vigasztaló aranyszava: feltámadunk! Urunk, Istenünk e földi élettel nincs vége mindennek, nincs vége a hazát szerető szívnek, e földi rövid élet csak bevezetése, kezdete egy nagy életnek, mely sohasem ér véget. Aki honának vértanuja, annak a kegyetlen halál sem döntheti le reményeit. Az ilyent díszsírhely illet a temetőben és emlékkő, mert a hazáért meghalni oly erény, hogy annak nincs oka félni, mint a bün íertőjébe merült embernek a titokzatos jövőtől, mely a sir után következik. Aludjál kedves hős halott csendesen, álmodjál hazád győzelméről, fényes diadalról, a boldogságos Szűz oltalma alatt küzdő hadainkról, nemzetünk nagyságáról, függetlenségéről és boldog jövőjéről. A magyarok nagy Istene egykoron új életre támaszt és halhatatlan élettel jutalmazza hűségedet hazánk szent földjéhez. Te jóságos Istenünk eléggé gazdag vagy és az örökkévalóság meg eléggé hosszú arra, hogy jóságod kárpótolja és bőségesen jutalmazza e korán elhalt vitéz magyar hadfi földi szenvedését. Áldás lebegjen Te ifjú hős, ki hazafias keresztény módon fejezted be földi pályafutásodat, áldás lebegjen hamvaid fölött! Aludjál a magyar vértanúk, a szentek nyugalmával, mi pedig, mint példádat követni akaró jó honfiak és honleányok most sirodnál erős fogadást I teszünk, valahányszor e temetőben siród előtt elhaladunk, engesztelő imát mondunk Érted és szegény magyar hazánkért, hogy viruljon ki fölötted a sirhalom és Jézus szentséges és irgalmas szive legyen neked és édes magyar hazánknak menedéke. Amen.« A dohánygyári munkásnők újbóli éneke s a IV. éves tanítóképző-intézeti növendékek gyászdala után lebocsátották az ifjú hőst a sirba. A közönség valóságos virágesőt zúdított a sirra. A kivonult bajtársak disztüzet adtak. Majd felcsendült az ének: »Hazádnak rendületlenül légy hive óh magyar! Bölcsőd az s majdan sirod is, mely ápol s eltakar.« És egyre hull a rög a hős koporsójára s a domború röghalmaz előtt egy új fakereszt áll. Ifjú hősünk, kedves halott, Isten veled! Csendes legyen nyugvóhelyed! K-s. Gondolatok a temetésen . . . Hullott a virágeső az egyszerű koporsóra. A hősök álmát alvó vitéz nyugodtan pihenhet az édes anyaföldben, távol küzdő bajtársaitól, akik messze idegenben piros vérükkel irják a világtörténelem pillanatait, akiknek a zsarnoki cárizmus golyóitól kiömlött vére ékes bizonysága szegény magyar sorsunknak . . . Édes Istenem, hogyan szivünkbe markol ez a gyönyörű temetés? Még a soviniszta lelkét is átjárja valami kimondhatatlan fájdalom . . . ennyi ifjú magyarnak kegyetlen sorsa, ennyi fiatal élet derékben törésének látása? Ez a mi sorsunk! . . . Nekünk jutott a szomorú szerep, hogy megállítsuk a hatalmas lépésekkel nyugatra törtető zsarnok cárizmust, hogy kifolyó vérünkkel mutassuk meg a világnak, hogy a századok vérzivatarában megedzett karunk képes lesz uj világot teremteni, hogy a tiszta erkölcs győzedelmeskedik a posványban dőzsölök fölött. Dörögnek az ágyuk északon-délen, ősmagyar csatakiáltástól megremeg a gőgös Nagyúr rab szolgahada, sebesült hősök hörgését keresztülharsogja a győzelmi mámor... mégis . . . e borzalmas percekben végigvonul az emberek agyán valami homályos kérdés: cui prodest ? — Kinek használ ez a véres jelen, kinek nem keserű a falat, ha az értünk harcoló hősökre gondol, akik a szürke, ködös északon fiaik, utódaik jövőjének alapját vetik meg, kiömlő forró vérükkel . . . Előttünk a sötét jövő . . . Lemenőben, vagy felkelőben-e a kurucok véres csillaga? — Ismét lánccsörgés hallik-e majd, vagy győzelmi mámor? . . . * Elnéztem azt a bicegő katonát, aki elkísérte bajtársát utolsó útjára. Bánatos szemében szinte láttam a borzalmas napok fájó emlékeit, valami bánatos sejtést . . . Ugye te hős, aki bicegő lábakkal tértél vissza szülőföldedre, láttál ott fönt északon szomorúbbat is ? . . . Ugye ott nem hullottak a virágok az elesett magyarok közös sírjára ? Ugye ott nem a langyos hazai szellők ringatták örök álomra, nem hazai falevelek suttognak örök álmakat az alvók fölött?... Ott ágyúdörgés, halálhörgés az elesettek altató zenéje ? . Istenem, könnyek, bánatos hazafiúi könnyek hullnak szemünkből. De ne resteljük! Nem, ez nem megkönnyebbülés, ez a fájdalom elhanyagolása és mélyítése. — Ilyen fájdalmakat lesett el az a gyermek s szemlélődései vele nőttek. Elkísérték élete útjain. — Egyszer azonban egy fehér birodalom lakóinak "álmait zavarta meg. Legszebb, legnagyobb kincsét, a kék madarát akarta ellopni. Nem erőszakos kezekkel, csak kegyetlen őszinteséggel, mikor az álmok ellenségeiről szólt. Arról, hogy igenis van, ami felriasztja a fehér álmokat, ijedős ébrenlétre. Semmi egyéb nem járt az eszében, csak ennyi. Ennek elmondásához képekben beszélt. S a fehér birodalom határsértésnek vette képeit, ultimátumot küldött a képekben beszélőnek. Felvonultatta álmainak legnagyobb hadurát és az ország bátorságát. Visszavonulásra szólította fel az álomrablás elgondolóját. Sőt fenyegetések sem hiányoztak. Ezek két rendbeliek voltak. Éjféli álom idején feltörő fortissimo sirás és staccato kacagás, hogy az álomrablók felfedezőjének álmát megzavarják. S különös, ez jobban megijedt a sirástól, mint a kacagástól. Ez jobban félt, hogy a fájdal om könnyei lelkére hullnak, mint a kacagás. És a megrablottak is igazabban nyilatkoztak meg, ha sirtak, mint ha kacagtak. álért a kacagás mögött is elfojtott sirás rejlett. Eltitkolt fájdalom. Csak olyankor tud ez folhangzani, ha szégyeljük, hogy valami fáj, ha kacagunk, mikor belül könnyek hullanak. Van ilyen kacagás. S visszahivhatatlan volt már a kisértethadsereg is. Az eldobott kő visszavonhatatlanul repül, a megriadt szél nem fuj vissza, a szívbe lopott fájó gondolat, ha komoly alapja van, örökké ottbenn él s mindig igazabban. Él és növekszik, mert a létéről szerzett meggyőződés növeli. — Ha összeveted korábban mondott szavaimat ez utóbbiakkal, bizonyára megérted a dolgot. Nem is fejtegetem tovább. Kegyetlen szerepek végigjátszása egy életen át fájdalmas lehet, de igaz is. Igaz, mint itt e kavicsról-kavicsra csobogó patak, vagy e poros út, vagy mi magunk. — Nézd, amott az a kőfejtő is ilyen volt valamikor, mint itt e domboldal. A lombos fákat kivágták. A fü kisült a kövek közt s most körüle a sok fehér szikladarab úgy fest, mint a vénasszonyok fakó, fonnyadt ajka mögül kifehérlő fog. Nem jobb-e a fenyőerdőnek ? Ott legalább soha sem nő fű a fák között, mert elnyomja a lehulló tűlevél. Itt a fákat kivágták, s most elégve hevernek a selymes fűszálak. De már messze kalandoznánk. Már igazán csak az a kérdés következtetne, mi jobb, egyáltalán nem lenni, vagy rövid élet után siralmas végre jutni

> mint e fűszálak. Tovább nem untatlak már. Ugy is tulon-túl kihasználtam türelmedet. Nem élvezhettük eléggé a szép völgyhajlások kilátását sem. Pedig nézd csak, mily szépen bontakozik ott ki három csúcs. Itt két oldalt előttünk áll egy-egy, a harmadik a kettő közti nyíláson át látszik hozzánk. S oldalukon már rozsdásodik a fák lombja. Közel van az ősz. Érzed lehelletét ? Az a szarvas ott fönn a sziklán már megérezte. Megérezte már minden. Sárgás-barna ruhába öltözik nemsokára a völgy s píros foltok tarkázzák mindenfelé. Egy-két hét múlva már megkékül a kökény, megfeketül a som és kihullik hüvelyéből a mogyoró. Szép ám az ősz. Fájdalmas kissé, de élvezhető a fájdalma. Talán színpompásabb a tavasznál és nyárnál is. Akkor a zöld és fehér, nyáron a kék és zöld szin az uralkodó. Ősszel minden szin él, mig a tél le nem borítja hermelinpalásttal e pompás dombhátakat. — De nini, már jönnek elénk. Ott, nézd, ott, hol a szénát gyűjtik a lapon dolgos kezek. Talán siethetnénk is. Azt hiszem, mire tizet olvasok, már ott lehetünk náluk. Hamar, csak hamar. Egy, kettő, három, négy... Ele.