Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-09-20 / 38. szám

IX. évfolyam. Pápa, 1914» szeptember 20. 38. szám. Szépirodalmi, közgazdasági éx társadalmi betilap. A pápai Katolikus Kör és a páoa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdcnos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szericesztó Kecskés Lajos. Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. A háború uzsorásai. A csatatéren a küzdelem eldőlte után az első látogatók közé tartozik a hiéna és a keselyű, egyszóval a ragadozóknak az a két fajtája, amelyiknek a háború dus lakomát jelent. Még a hiénákat és a keselyüket is megelőzi azonban a hullafosztogató ember, az elvetemült rabló, aki a halottak és sebesültek tehetetlenségét felhasználva, akarja gyarapítani vagyonát, akár uj kincseket zsákmányolni a már meglevő becstelenvagyonához. A háború azonban nemcsak a csatamezőn folyik, hanem a világi és társadalmi élet terén is. Ezen a két tágas mezőn már a háború kitörésének első percében sokkal több a sebesült, mint ahol az ágyuk dörögnek, a kardok csattognak. A kenyérkereső apát elviszik a csatába, itthon marad a gyenge aszszony, itthon maradnak a tehetetlen gyermekek s a munkára képtelen aggok, lépten-nyomon felhangzik a kiáltás: Ki táplál bennünket ? S szavára sok ezernyi ember dult, ingó hitének alig van válasz, bár az állam és a társadalom szinte kettőzött erővel igyekszik gondjaiba venni az itthonmaradottakat és azokon, akiken nem lesz úrrá a kicsinyhitüség, tud is segíteni, ugy, ahogy, ami azonban épen elegendő a legfőbb emberi jónak az életnek a fenntartásához és a háború bevégeztéig való séro o tetlen megőrzéséhez. Az államhatalom azonban az itthon maradottak iránt ugy rójja le leginkább kötelességét, ha iparkodik az országot megtisztítani tüzzel-vassal a hiénáktól, a sebesültfosztogatóktól, a háború uzsorásaitól. Igen-igen sok sebesültje van a háborúnak nemcsak azok közül, akik a csatamezőn keresik a harci babért, de azok között is, akiknek kötelességük és hivatásuk háború idején a normális élet fenntartása. Ez szinte lehetetlen. Családok, szervezetek, intézmények virágzása és jólléte elvégre mégis mindig embereken nyugszik és függ a normális viszonyoktól. Mihelyt a viszonyok megváltoznak, bekövetkezik ha nem is a teljes romlás — sokszor az is — hanem a megrázkodás. Arra kell tehát törekedni minden erővel, hogy ezt a megrázkodást lelketlen emberek ki ne használják. Arra kell törekedni, hogy a lelkek pillanatnyi meggyengülését, a hirtelen támadt zavart lelketlen emberek ki ne használják önző céljaik elérésére, kapzsi vágyaik kielégítésére. Pedig hát ilyen emberek nagyon sokan akadnak. Az a kereskedő, aki indokolatlanul emeli az árakat, az a malom, amelyik több vámot szed a lisztből, mint békés időkben, az a hitvány üzér, aki kincstári és katonai utalványokat uzsorakamattal vált be, az a pénzintézet, amely toronymagasságura emeli a kamatlábat s emellett tüzes harapófogóval rettegteti a megszorult adósát, az a háziúr, aki szemérmetlenül most is emeli a házbért, valamennyien egy sorba tartoznak a harcterek hiénáival és keselyűivel, csakhogy ezek a polgári élet ma meggyengült, megritkított mezőin dolgoznak. Irtó háborút ilyenek ellen! A kormány megtette kötelességét, ellene biztoTARCfí. Ahol az igazság, ott az Isteni*) Velünk van a szent igazság: így az Isten is velünk! — S diadalról diadalra Rohan a mi fegyverünk ... Itt az idő, honfitársak! — Hogy hálánkat ierójjuk: Szép hazánkat, jó anyánkat Erős karral megójjuk . . . Előre hát, aki férfi! — Honi zászlónk fenn lobog, Melyért minden magyar ember Szive büszkén ver, dobog ... Ellenünk az álnok muszka S királygyilkos Szerbia; De magyarral szemben annak S ennek is kell halnia! Pokol-ördög megrohanjon, Készületlen nem talál; Jelszava mert a magyarnak: Vagy dicsőség, vagy halál! *) A »Szent Ferenc Hirnöke« 1914-ik 9. számából. Velünk van a szent igazság: így az Isten is velünk! S diadalról diadalra Rohan majd a fegyverünk. Fr. Coelestin. Majd megmagyarázom: — Nézd csak, nézd. Mindjárt megérted. Igazán örülök, hogy szóba került s hogy épen itt, a mély, hosszú völgyben esik róla szó. Mert találóbb képeket keresve sem találnék, mint itt e völgyben, hol kocsink végig kanyarog. Ugy-e, mily szép az ily mély völgy. Itt fút fenekén egymás mellett a poros út s a patak? Aztán ugy-e vetted észre, eddig mennyit kanyarogtunk? S még jó néhányszor fordul az út. Szép volna-e utunk végig, ha egy pillantással végig tekinthetnők a zöld lombbal prémezett domboldalt? Ugy-e, hogy nem ? így szép az, sok kanyarulóval Ha nem látjuk, mi következik száz lépés múlva. Ha érezzük, hogy sejtések élnek bennünk és ideges remegés fog el, mint a száguldó autók remegése. — Nézd, itt a patak habja ugrál kavicsról-kavicsra sűrű, kék árnyékú lombok alatt. Amott magasra szakadt part mered égnek. Tetején szikla áll, a sziklán kemény, erős fa. Olyan, mely együtt remeg a földdel, vagy soha meg nem moccan. Most nyugszik a nap s nézd, a szikla tetején, a fa mellett most torpan meg egy szarvasbika. A napot figyeli s issza fekete szemével a nap fényét. Mikor aztán már nem süt többet a szemébe, nemsokára, meghalljuk remegő röhögését, majd harsogó bőgését. — De ugy-e, még mindig nem érted szavaim összefüggését korábbi beszédünkkel ? Te arról beszéltél, hogy boldogság-e az, ha az ember azt hiszi, hogy boldog, bár minden pillanatban érzi, hogy veszélyben van amúgy sem komoly alapú boldogsága. S még e félelmét, rettegését is letagadja, elhazudja önmaga előtt. Durva hasonlattal, csaknem azt állítod, hogy, ha lehunyom szemem egy kőfal előtt, a kőfal nincs előttem. Én ezzel szemben azt mondtam, hogy inkább jobban