Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-08-23 / 34. szám

1914 augusztus 16. PAPA ÉS VIDÉKE. 3. Hányszor fog addig lemenni a nap? Addig talán befejezik a muszka háborút is. És vájjon komolyan kelbe venni a megigért rendeletet ? Vagy talán ezt is csak a látszat kedvéért, afféle mumusnak készítik a befolyásos városatyák elijesztése végett. Ha az 1912. évi LXIII. t.-c. betartásától is elriasztotta a miniszter a hatóságokat, kimondván, hogy csak végső esetben kell alkalmazni a büntető eljárást, akkor ugyan lehet-e remélni, hogy rendeletének célja csakugyan az lesz, miszerint most már nem aktagyártással, de tüzzelvassal akarja elpusztítani a vérszopókat a nemzet testéről. Ugyanis a belügyminiszter azt ígéri, hogy valamelyes statisztikával akarja orvosolni a piócák által okozott sebeket, mert a hatóságokhoz küldött leiratban felhívja a városok polgármestereit, hogy az állandósuló visszaélések elkövetőit tartsák nyilván. Ezzel ugyan nem fogja a miniszter megakadályozni a piócákat attól, hogy tönkre ne tegyék a társadalom nagy részét, amelyet nem képes megvédeni az óriási szervezettel rendelkező -hatalmas közigazgatás. Pedig megvédhetné, ha az elrettentés és közmegvetés fegyvereive! lépne fel a vámpírok ellen. Megmondhatjuk, hogy mily módon ? Hiszen ez úgyis időszerű kérdés ma, a nemzetközi elvek korszakában. A szabadságharc után ez a fegyver bevált, akkor a hazafiatlan polgárokat közmegvetésnek tette, bojkottálta a magyar társadalom, az alkotmányosság visszaállításakor. Azok a lelkes hazafiak, akik ma áldozatkészséggel résztvesznek a nemzet küzdelmeiben, épp ugy megérdemlik az utókor háláját, mint a csatatér hősei, akik vérüket ontják a hazáért. Ámde azok a lelketlen élelmiszeruzsorások, akik polgártársaik szorult helyzetét felhasználva vérszopó piócák módjára lepik el a nemzet testét: azok megérdemlik, hogy őket és összes hozzátartozóikat bojkottálja, örökre kizárja kebléből a magyar társadalom, az egész magyar nemzet, szóval közmegvetésnek kitegye. E célból minden ilyen kihágást, amely az élelmiszerek uzsorájával és hamisításával áll kapcsolatban — a helyi lapokban közölni kellene legalább három izben az elmarasztaltak költségén és a háború lezajlása után meg kellene örökíteni a piócák neveit és gaztetteit, hogy a késő utódok előtt is ' közmegvetésnek legyenek kitéve az efféle gazemberek. Hogy az élelmiszerek uzsorásainak még inkább elvegyék a hatóságok a kedvét, az uzsoráskodástól, igen ajánlatos dolog, ha az elzáráshoz mellékbüntetésül közmunkára is kötelezik az efféle gazembereket. Ettől jobban irtóznak, mint a legmagasabb pénzbüntetéstől. Mert a meggazdagodott élelmiszeruzsorásokat nem lehet kegyetlenebb büntetéssel sújtani, mint azzal, hogy ha a hatóságok kimondják, miszerint az elzárás büntetését megszigorítják közmunkával. Eszerint az elzárás idejének tartalma alatt ezek a felhizott piócák köteleztessenek a város fő utcáit végig seperni a többi elzárásra itélt egyének társaságában, szóval a csirkefogók, kapcabetyárok és efféle alávaló gazemberekkel egy csoportban. Csodálatos dolog, hogy a rendőrhatóságok csak alig használják a sajtót az elitéltek nevének közhírré tételére, a megszégyenítésnek ezt a másik, még rettentőbb fegyverét pedig nem is ismerik. Pedig az nagy segítségére szolgálna a hatóságoknak a tisztességes magyar kereskedelem rákfenéje, a csalók, uzsorások ellen, Probatum est! = Adófizetés iránti felhivás. A v. adóhivatal felszólítja mindazokat az adózókat, akik a községi adólőkönyvben előirt és az 1909. évi XI. t.-c. 26. §-a értelmében esedékes adótartozásukat ezideig be nem fizették, hogy azt járulékaival együtt szeptember hó l-ig annál is inkább fizessék be, mert ellenkező esetben ellenük a zálogolási eljárás meg fog indíttatni. A gazdák és a háború. Az immár negyedszázad óta szervezett magyar gazdatársadalom legősibb intézménye, törzsiája a később keletkezetteknek és megerősödötteknek: az Orsz. Magyar Gazdasági Egyesület hazafias érzülettől izzó szózatot intéz a magyar gazdákhoz, melyben lelkesít, oktat és megadja a magyar gazdának a programmot, melyet a mai helyzetben követnie kell. A szózat megállapítja, hogy a hadviselés első és legnagyobb szociális kérdése a bevonultak családtagjairól való gondoskodás, ami becsületbeli kötelessége az itthonmaradottaknak. Ghillány Imre báró, földmivelésügyi miniszter maga is szivére kötötte a gazdaközönségnek a gazdasági cselédek sorsát. Erre a nemes buzdításra alig van szükség, mert el nem képzelhető, hogy akad olyan gazda, aki hadba szállott gazdasági cseléd családját kitaszítaná. Ez nemcsak lelketlen cselekedet volna, de esztelen is. Szerencsére a magyar gazdák magatartásán csak legfeljebb a rágalom nyelve akadhat fenn. Kis és nagygazdák egyaránt az emberi érzés melegével és önkényt értetődő áldozatkészséggel vették át az alkalmazotjaik és cselédjeik hátramaradottjairól való gondoskodást. Sajnos, a gazdasági munkások családtagjaira nézve nehezebb a helyzet, mert itt a szokásos nyári keresmény egy része elmaradt. A háború elhúzódása esetén vajmi szomorú sors várna a gazdasági munkások családjaira, ha tétlenségre volnának kárhoztatva. Csakhogy a munkaalkalom most épen nem hiányzik, sőt a gazda örül, ha asszonyi és gyermeki munkaerővel ugy-ahogy pótolhatja az elvont férfikart. Szükségtelen éreztem, hogy a világ forog körülöttem. Minél közelebb értem a házhoz, annál jobban fogyott a bátorságom. Mikor benyitotttam Piroska apjához, aki ügyvéd, alig álltam már a lábamon. A papa az Íróasztalnál ült, izgatottan szántott egy recsegő tollal a kék papírlapon. Kétszer jónapot kivántam és háromszor köhintettem amig észrevett. — Szervusz öcsémuram! — szólt föltekintve az írásról.— Ülj le. Mivel szolgálhatok ? — Életbevágó lépés vezérelt kedves bátyámhoz, akit ugy ismerek, mint boldogult apám legjobb barátját ... — kezdtem ünnepies hangon, melyet azonban szinte elfojtott izgatottságom. A roppant kalamáris körül veszett táncot jártak a vaskos tollszárak és a patriárkális ludtollak. — Életbevágó lépés? — kérdezte sajátságos merev hangon. — Szép. Hát kit akarsz bepörölni ? A váratlan fordulat teljesen kizökkentett sodromból. — Pörölni? — hebegtem. — Senkit. Leendő apósom azzal a félig könyörgő, félig emberevő tekintettel nézett rám, amely azoknak a sajátsága, akikben nagyon dolgozik valami elfojtott düh. — Hát akkor mit akarsz velem, édes, kedves öcsém ? — Családi ügyben jövök . . . Be sem fejezhettem a mondatot, közbevágott: — Családi ügy ? Hát rám tartoznak a családi ügyek ? Hát van nekem a családi ügyeimbe beleszólásom ? — De ez az ügy mindenesetre bátyámra tartozik. Erre fölkelt és részvéttel nézett rám. — Öcsém, te ínég fiatal vagy, te ehhez még nem értesz. Ha családi ügyekről akarsz beszélni, eredj a feleségemhez.' Nekem semmi közöm a családi ügyekhez. És . . . beszélhetek most vele ? — Igen, óh igen, kedves öcsém. Most éppen jó kedve van! Jó kedve? No, ez szépen biztat. Elszontyolodva fordultam ki a szobából s leballagtam a kertbe. A padon már várt Piroska, akit elrémített gyászos ábrázatom és szememre húzott kalapom. — Nos ? Igen ? — kérdezte. — Nem! — Nem egyezett bele? — Azt nem mondhatom. — De hát az Istenért, mi történt ? Miért vág ilyen kétségbeesett arcot, Józ>i? — Talán rosszkedvű a papa? — Nem, hanem a mama jókedvű. .— Nos, és ? — Azt mondta a papa, hogy menjek a mamához, azzal beszéljek családi ügyben. — Helyes, hisz ez nagyon jól van! Menjen azonnal a mamához. — Ma nem merek. Majd holnap . . . vagy jobb lesz holnapután . . . vagy talán a jövő héten. — Hogyis ne! Csak maradjunk a holnapnál. Ebben maradtunk. A huszonnégy óra alatt csaknem megölt a bizonytalanság. Másnap csakugyan beállítottam a mamához, aki délceg, impozáns asszony volt és e percben ugy járkált a szobában, hogy lépésétől döngött a padló és a szeme villámlott. Illendően kezet csókoltam. Hidegen engedte ezt megtörténni. — Hozta Isten! — mondotta. — Jól tette, hogy eljött. Piroska is itt lesz tüstént.