Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-08-23 / 34. szám

4. PÁPA- ÉS VIDÉKE. 1914 augusztus 30. a gazdaközönséget a nők és gyermekek foglalkoztatására serkenteni, mert a rendkívüli időknek ez a kötelessége teljes összhangban van a gazda jól felfogott érdekével. Figyelmeztet az OMGE arra, hogy nemcsak a hordásra és cséplésre kell a gazdáknak gondolniok, mert a háború elhuzódhatik, hanem a kivételes viszonyoknak megfelelőleg kell beren­dezkedniük a jövő évi termést biztosító munkálatokra is. Mindenkép súlyos gondokat és uj feladatokat ró a gazdaközönségre a kivé­teles állapot, melynek mostohaságát fokozza a pénzinség és az üzleti élet fennakadása. Nincs vásár, mert a pénz vérkeringése megakadt. Noha a mora­torium elrendelésére és a tőke védel­mére szükség volt, mégis a pénzinté­zetnek úgyszólván abszolút elzárkózása nagyobb fejvesztettséget, riadalmat és zavart idézett elő, mint amennyit okozni szükséges. A moratorium gondosabb szabályozására, az üzleti és gazdasági élet megfelelőbb rendezésére okvetlen szükség van és ez mire ezek a sorok napvilágot látnak, meg is történik. Fel kell szabadítani a kereskedelmet és ezen keresztül a mezőgazdaságot. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület a mai viszonyok között nem töltheti be rendes működését, de még sem áll hivatás nélkül, mert azok a vezető tagjai, akiket a fővárosban tart kötelességük, hiven őrt állanak, mindig készen arra, hogy az egyesület egész szervi erejét a kormánynak és a társa­dalomnak rendelkezésére bocsássák s az egyesület régi hagyományaihoz hiven hazafias és közérdekű mozgalmak kezdő­jévé, támogatójává s részesévé tegyék. És valamennyi gazdasági egyesület ugy találhat méltó feladatot a nehéz napok alatt, ha a nemzeti élet mindenes szol­gájának tekinti magát. Ort áll a gyen­gék fölött, közvetítőjévé válik a panasz­nak, fenntartó szervévé a rendnek, szi­gorú vigyázójává a visszaéléseknek, ki­egészítőjévé a hatóságoknak. A Magyar Gazdaszövetség Da­rányi Ignác elnök és Bernát István igazgató aláírásával pedig a következő szózatot intézte a kötelékébe tartozó szövetkezetek és gazdakörök utján a magyar gazdákhoz: Magyar Gazdák ! Fegyverben az egész nemzet! Megszó­laltak a trombiták, ezer év összes dicsősége, összes alkotása veszélyben van s a király hivő szavára magatok és fiaitok nemcsak egy elvetemült gyilkos gaztettét megbosszulni, de hazátokat, életet adó földjeiteket, apáitok sírját, gyermekeitek szülőföldjét védeni szál­lottatok táborba. Ez a harc a lét, vagy nem­lét kérdése! Ha győzünk, még unokáink is áldani fogják azoknak az emlékét, akik szá­mukra a békés fejlődés biztos feltételét meg­teremtették, ha fegyvereink porba hullanának, földönfutókká lennétek magyar gazdák, hi­szen első sorban rólatok irta a költő, hogy »a nagy világon e kivül nincsen számodra hely.« De ennek megtörténni nem szabad. Hiszen igaz ügyért, hazánk szabadságáért, nemzeti létünkért harcolunk. Velünk a ma­gyarok Istene, velünk honalapító nagy kirá­lyaink, hadverő hőseink dicsősége, velünk apáink, nagyapáink vitéz tette inek emléke­zete, velünk a magyar nép félelmetes ereje, ez acélozza meg karjainkat, ez emeli fel sziveinket s jaj annak, aki a mi békés ba­rázdáinkat ellenséges lábbal tiporni akarja. Nincs ma különbség a nemzet fiai között, sem vallás, sem nyelv, sem párt, sem fog­lalkozás nem választ el bennünket, egyek vagyunk hazánk földjének, szabadságának védelmében. Különösen ti gazdák, akik béke idején ekéitekkel csináljátok ezer év törté­netét s akiket ezerszer több szál köt a hazai röghöz, mint bárki mást, mutassátok meg, hogy mit tud a magyar földműves, nemcsak verejtékkel, de vérrel is áldozni az anyaföld­ért. Legyetek elsők a harc mezején, védjé­tek apostoli királyunkat és édes hazánkat, úgy, mint őseink tették s minden csepp vér, melyet a hazáért ontotok, aranykalászt te­rem fiaitok és unokáitok számára. Az itthon­maradottak imája és áldó szava kísér ben­neteket. Csak egy szót ismerjetek: Előre! Ti pedig aggok, ifjak és nők, kik a harctéren nem küzdhettek, itthon tegyetek meg mindent, hogy méltók legyetek azokhoz a hősökhöz, akik értetek a csatákban vé­reznek. A ti kötelességetek nem kevésbbé fontos, nem kevésbbé mozdítja elő fegyve­reink győzelmét, mint azoké, akik határain­kon harcolnak. A hadseregnek harci készsége első sorban ellátásától, élelmezésétől függ. Nektek kell megragadnotok az elárvult kasza­nyelet, az ekeszarvát s gondoskodnotok kell arról, hogy az Isten áldása veszendőbe ne menjen, hanem harcoló fiainknak és hátra­maradt családjaiknak élelmezésére felhasz­nálható legyen. Félretéve most minden súrló­dást, minden egyéni haszonlesést, igyekezze­tek azon, hogy a gazda, az iparos, keres­kedő és szellemi foglalkozásból élők osztálya mindenben támogassa egymást. Itt az idő tettekkel is beigazolni, hogy a löldmüves munkája gondoskodik minden más foglalko­zás ellátásáról is. — De ezzel még nem ért véget hazafias kötelezettségeitek sorozata. Az átvonuló katonaságnak- jó szívvel adjatok szállást és élelmet, hiszen nem tudhatjuk, hogy azoknak a hozzátartozói kiket segítet­tek, a ti szeretettjeiteknek már a legköze­lebbi napokban is nem adják vissza száz tetejével azt, a mit ti jó szívvel cselekedtetek. Ha a harctérről sebesülteket hoznak, nyissátok meg előttük házatokat, segédkez­zetek ápolásuk körül, s azok a szövetkezetek, gazdakörök, amelyek nagyobb helyiséggel rendelkeznek, előre is készüljenek a sebesül­tek befogadására és elszállásolására. Ha volna a községben olyan harcos, aki anyátlan kis gyermeket hagyott otthon, vegyétek gondozásba addig, mig atyjuk visszatér a csatából. A harcosok otthonma­radt családtagjainak, amennyiben szükséget szenvednének, adjatok munkát és kenyeret. Ezekben a nehéz időkben minden falusi embernek éreznie kell, hogy testvére minden falujabeli s jó szívvel segítsen rajta. Ha va­lami gyanús ember izgatna a haza és a ki­rály ellen, vagy a falvak megfélemlítése céljából rémhíreket terjesztene, hozzátok ezt Hohó, gondoltam, ez elég jól indul. Neki rúgtattam. — Azt, ami engem idevezetett, talán sejti, nagyságos asszonyom. Megengedi, hogy nyíltan beszéljek ? Száját biggyesztette keserűen. — Megengedem-e ? Nevetséges. Maga talán azt hiszi, hogy törődnek azzal, meg­engedek-e én valamit, vagy sem ? — Hogy én... hogy azt... dadogtam. Homlokomat kiverte a forróság. Szépen vagyunk itt is. A mama is észrevette zavaro­mat, mert nyájasabb hangon ezt mondotta: — Nos, hát mi közlendője van? Újra neki fohászkodtam, de alig érte­sült arról, hogy valami családi ügyről van szó, közbevágott: — Kérem, ez a férjemre tartozik. Ő a család feje. — De . . . hebegtem. — Kérem, csak tessék a férjemhez fordulni. A szobájában megtalálhatja. Most úgyis éppen jó kedve van! Nekem is elég volt ennyi. Kétségbeejtő helyzet! Kitől kérjem meg hát Piroska kezét, ha itt örökké jó kedve van mindenkinek? Piroska ismét izgatottan várt. — Mi történt ? — Semmi. — Semmi? Hát ma sem kérte meg a kezemet ? — Lehetetlen, Piroska a maga kezét megkérni, mert most már a mamának is, a papának is jó kedve van. — Olyan nagy baj az, ha valakinek jó kedve van ? — Hja, néha . . . — De már most mit csináljunk ? — Az én leleményességem véget ért. Piroska indulatosan toppantotta lábával. — Maga gyáva! — Az bizony meglehet. Valami nagyon megható lehetett az arcom a beismerés alatt, mert Piroska elérzé­kenyedett. Hozzám simult. Félénken fölnézett reám. A szobában volt egy kakukos óra s a kakuk éppen szólni kezdett. Az ablak alatt volt egy rózsatő, egy kinyílt teljes rózsa éppen ránk mosolygott. A fejünk fölött füg­gött kalitkájában egy rabmadár, az éppen csattogni kezdett. Átkarottam Piroskát és magamhoz vontam, ő vállamra hajtotta a fejét. Oly szép volt a sápadt, öníeledt, sze­relmes arca . . . Ebben a percben kinyílt az ajtó és látható lőn a jókedvű mama alakja rajta. * Most is csodálkozunk Piroskával azon, hogy elviseltük azt a vihart, amely e jelenetre fejünk fölött elvonult. Piroskával, az én kis feleségemmel, akinek különben — most szin­tén éppen jó kedve van.

Next

/
Thumbnails
Contents