Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-08-23 / 34. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 augusztus 16. Hol vagy István király? Hol vagy István király, Téged magyar kiván . . . A magyar nép nagy nemzeti ünnepén hányszor csendült fel ez az imádságos ének ? Ahitoztuk Istvánt, a nagy királyt, az államalkotót, a békés munka apostolát. Es eljött mindannyiszor segítségünkre. A hazai föld minden aug. 20-án érezte az ő szellemcsókját, évrőlévre látnunk kellett, hogy a magyar földmüvelés legelső, igazi nagy apostola lelkileg itt maradt közöttünl < és segítette virulásra a kalásztermő magyar rónaságot. Most azonban azt az István királyt áhítozzuk, aki kérlelhetetlen szigorral taposta össze az ő békés munkájának az ellenségeit. Ahhoz az István királyhoz fohászkodunk, aki harcban is legyőzhetlen volt, aki szükség idején fel tudta használni az ekébe fogott lovat harci paripának, a hit világosságát, a szeretet eszméit jelképező keresztet harci buzogánynak. Ugy van, ugy ... Az idén más szemmel, más lélekkel tekintett a magyar a koronázási templom oltárán nyugvó dicsőséges Szent Jobbra. Az itthon maradottak szemei nemcsak a vetőmag hullását várják, de azt is, hogy István király keze nem fog-e megelevedni, s nem fog-e feltűnni a kard abban, amely hajdanta Attilát, Árpádot, majd Szent Istvánt, Hunyady Jánost, Mátyás királyt és a magyar történelemnek oly sok tündöklő alakját tette legyőzhetetlenné, nem fog-e megvillanni a Szent jobban az Istenkardja, amiben mi magyarok hiszünk, aminek köszönhetjük ezer esztendős multunkat. Oh bár volna ugy, hogy ez a legendás kard megvillanna az évszázadokon át épségben megmaradt Szent Jobb kézben. Ebből tudhatná mindenki, hogy miért szállottunk harcba, miért kell oroszlán bátorsággal verekednünk, golyózáporba mennünk, akkor tudná mindenki, hogy Szent István évezredes hagyományainak a védelméről van most szó, a lét és nemlét kérdéséről, az igazi és legszen- I tebb kultura megvédéséről. Reálisan gondolkozva, vájjon mi volt mindenkor a mi legnagyobb büszkeségünk ? Az az őserejü szántóföld, amely megtermi ma is a magyar nép táplálékát. Az a selymes rét, amely táplálja és fölneveli a mi szilaj paripáinkat és hust adó állatainkat. Az a szőke Tisza, kék Duna és hullámzó Balaton, amely most is bőségesen ontja a tápláló halakat. Az a bérces hegység, amely az országot körülkoszoruzza s ahonnan nemcsak a kardnak való vas, de az ékességül szolgáló arany és a munkát gyarapító kőszén is kikerül. Ezt kell nekünk védenünk, ez a mienk és ennek biztonságáért kell küzdenünk. Szinte csodálatos összetalálkozása a véletlennek, ha a háborús ellenfelek elhelyezkedését nézzük, lehetetlen fel nem ismerni az egészséges mezőgazdasági kultura harcát a tulfinomultság kulturája ellen. Mi és Németország, akiknek fejlett mezőgazdaságát a tengerentúlról eljönnek megcsodálni, csupa olyan népekkel állunk harcban, amelyeknél a földmüvelés ősereje már régen kiveszett, vagy legalább is hanyatlóban van. Az egyik ország csipkéivel, a varrótűivel, a harmadik pálinkájával, a negyedik színdarabjaival, vagy pezsgőjével szerez magának világhírnevet, de vetőmagjára, búzájára, lisztjére csakis ez a két ország lehet büszke, amelyik ellen feltámadt most Európának minden korhadó nemzete. A dolog tehát ugy áll, hogy angol szövet, brüsszeli csipke, francia pezsgő nélkül talán még nyugodtabban fog forogni a világ kereke, de a magyar és német föld termése nélkül még élnünk is bajos. Meg .kell tehát azt a földet védelmezni halálmegvetéssel és mig magyar sziv dobog ebben a hazában, Szent István örökségét cserben hagynunk nem szabad. Hisszük és valljuk, hogy Szent Istvánnak az Isten kardját villogtató jobb keze vezérünk lesz ebben a nagy, még soha nem látott küzdelemben. Fohászkodjunk tehát e történelmi órákban: Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, hol vagy István király, téged magyar kiván . . . Az elrettentés és közmegvetés fegyverei.*) Egy kérelem a magyar hatóságokhoz. A belügyminiszter távirati értesítést küldött a hatóságoknak, hogy nyugtassák meg a közönséget, ha zúgolódik az élelmiszeruzsorások ellen s fóleg a hatóságok tehetetlensége ellen. Nyugtassák meg azzal a kijelentéssel, hogy a minisztérium szigorú megtorló intézkedések behozatalát tervezi . . . Ez olyan vigasztalás lenne, mint Mária Antóniáé volt, aki azt mondta az éhező tömegnek, mikor panaszkodott, hogy nincs kenyere: — Ha nincs kenyér, egyenek kalácsot. A belügyminiszter is azt mondja, hogy várjanak az éhezők, lakjanak jól — egy Ígérettel. Miféle Ígérettel ? A miniszter azt igéri az éhező gyomroknak, hogy szigorú megtorló intézkedéseket terveznek a magas kormány szakelőadói. De hát mikor lesz ebből valóság? *) A »Városok Lapjá«-ból. TÁRCfí. Óda. Kibontva a harcok zászlaja! FegyVert ragadnak fel a karok. Pirkad egy szebb jöVő hajnala . . . Szebb jöVő! — A miénk Magyarok. A harci kürt riadóba kezd. Elgondolkodom büVös szaVán. ... Szebb jöVő! — És Te csináltad ezt! Hazám ! . . . Hazám . . . Dicső Magyar hazám ! Amig tegnap még sajnáltalak, Ma csodálkozásra nyil a szám. Mig tegnap alázVa láttalak, Ma dicsőség glóriás Hazám! Ma egy Világ megbámultja Vagy, Sok alázó esztendő után. Oh! Gsak mindig ilyen nagy maradj! Hazám... Hazám, Dicső Magyar hazám! '*. - y i • r* y p V" Négy század éV mult gyümölcstelen ! • Négy század éV, mily... hosszú idő .. . Am kárpótlást szerez a jelen És a szent, drága Magyar erő! Ma még csak csodálnak tégedet, Holnap már egy Világ fél talán 1 — TétoVázó multad hoVa lett, Hazám . . . Hazám . . . dicső Magyar hazám KibontVa a harcok zászlaja! FegyVert ragadnak fel a karok. Pirkad egy szebb jöVő hajnala . . . Szebb jöVő! —- A miénk Magyarok. A harci kürt riadóba kezd. Elgondolkodom büVös szaVán. . . . Szebb jöVő! — És Te csináltad ezt! Hazám! . . . Hazám . . . Dicső Magyar hazám! Molnár Árpád. fi jókedvűek. — Irta: Sebők Zsigmond. — Valaki bizalmasan megsúgta, hogy a Piroska kezét megkérték. Azt hittem, rám szakad a ház. Lesujtottan támolyogtam Piroskáékhoz, ahova bejárós voltam. A kertben találtam Piroskát. — Igaz, hogy megkérték ? — kérdeztem remény és kétség közt ingadozva. Piroska felém fordította okos, barna arcocskáját és vidám, fekete szemei pajkosan csillogtak. — Ugy van barátom, megkértek. — És maga ? Erre már nem felelt. Félrefordult, barna haján kívül csak a fülét láttam s az néznivaló, helyes jószág volt. — Mit felelt? Beleegyezett? Ne kínozzon, beszéljen . . . — Csak nem maradhatok vén leánynak! — szólt végre halkan. — Eszerint ... — hebegtem — maga menyasszony ? Mély csönd következett egy darabig. Lesütött szemmel, mozdulatlanul álltunk egymás mellett, majd Piroska ismét rám tekintett és kigyulladt arccal, indulatos hangon ezt kérdezte: — Mért nem kért meg, Józsi, eddig ? Mért nem kér meg most? Mire vár? Az utolsó szavakat már csaknem sirva mondotta. Hangja remegett. Elfuladt a szavam a boldogságtól s ezt dadogtam: — Megkérem! Még ma. Eddig is megtettem volna, ha merem. Hazarohantam és feketébe vágtam magamat. Útközben néhány frázist morzsolgattam, amelyekkel bevezetem majd a nagy lépést; eközben azonban mind határozottabban