Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-08-16 / 33. szám

IX. évfolyam. Pápa, 1914. augusztus 16. 33. szám. PAPA ES VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A papai Katolikus Kör es a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. • Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szerkesztő Kecskés Lajos. Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Mintha álmodnánk ... Mintha álmodnánk. Rég a múltba zuhant századok kelnek ki sírjaikból, multunk jelenné lesz, erők, amelyek miatt remegtünk, hogy kialvóban vannak, csapnak ki a magyar föld minden rögéből. Győztünk, mielőtt hadba indultunk. Vészfelhőkön áttör az Eszmény fénye, amely mig tiszta volt egünk, oly gyéren hintette reánk sugarait. Máglya tüze tépi ronggyá, hamuvá a vörös zászlót, új élet csíráit széthordó tavaszi szél göngyölíti ki a háromszinüt . . . Csodás legendák szövődnek, hősök születnek, elhagyott oltáron újra áldozatot mutat be a magyar nép . . . Látod, nagy Prófétánk, mint valóság száll a magvar földre a te álmod: »Magyarország nem volt, hanem lesz . . .« A nemzeti öntudatnak, a fajérzésnek, a hazaszeretetnek az a vulkanikus kitörése, amelyhez hasonlóért mi már a történelemhez jártunk, az a mi első nagy győzelmünk. Ennek a nem romboló, hanem alkotó, összeforrasztó lángnak fényénél indulnak meg hadaink a harcmezőre. Ez a fölvonulás nem öntudatlan tömeg fölhajtása, ezeknek a fiuknak a lelkében az egyik legszentebb idea, a Haza eszméje lobog, amely fölszárít könnyet, lecsendesít, elnémít fájdalmat. Borzad, remeg a lelkünk a háborútól, hisz anynyi fiatal életet tör derékbe, annyi szivet hasogat föl, annyi apátlan árvát, özvegyet lök durván a legnagyobb nyomorba, annyi vérrel meghintett talajból kinőtt kultúrértéket zúz porrá, de úgy látjuk, mintha a holt tetemekkel elborított csatamező széléről Nap kelne föl, amely sugaraiból gloriolát fon a névtelen hősök feje köré, oltár lesz a harcmezőből, hol egy nemzet mutatott be véres áldozatot, a lelkünk az egyéni életnél magasabb, szentebb Értéket lát, amelynek élnie kell, még ha ez az élet csak élet árán lehetséges is. Nem kalmár had megy aranyat, földet rabolni, nem dicsőségre szomjas hadfiak mennek harci babérért, gyermekek védik életökkel, vérokkel az Édesanyát . . . Erre gondoljatok, mikor búcsúztok, mikor vonatot láttok robogni, amely virágokkal elborított kocsikban viszi a nemzet virágát s úgy érzitek, hogy a szivünket tépi, mikor elárvult tűzhely mellett fölzokog a lelketek! Véreim, ezer évet jártunk meg, ennek az útnak legnagyobb része harcmezőkön, sirok közt vezetett el, vérünkkel kereszteltünk magyarrá minden rögöt, de mondjátok, a legszebb koszorút ezer éves lobogónkra nem ezekről a sírokról kinőtt virágokból fontuk-e!? A fájdalomban, a Hazáért meggyújtott tüzekben lett széppé a magyar lélek! Multunk örök evangéliuma annak az igazságnak, hogy a Haza oltárára föl tudtuk vinni mindenünket, még szivünket, életünket is. Áldozunk most is: testvéri, gyermeki, szülői, hitvesi, jegyesi szeretetet. S ha könnyező szemekkel, sajgó lélekkel is j

timilunk az oltárhoz: áldozatunk önkéntes, lelkesült áldozat . . . S az oltár mellett egy egész nemzet keze imára kulcsolódik. Igen, régen is, mindig is így tettünk. S higyjetek multatok ezer éves tanúságának: azért TARCA. Buesú. — Irta: Takács Gedeon. — — Édes gyöngyöm, Erzsébetem, Erős-e a lelked ? Mondanék egy hírt tenéked, Hogyha elviselbedd. így szól Lajos hitveséhez Kérőn mosolyogva: Remény, kétség egybeolvadt Abba a mosolyba. — Az Egyház hív harcosának, Elmenjek-e lelkem, A Szentföldért pogány ellen Kardomat emelnem ? Ha elmegyek, te lész árva S a gügyögő gyermek, Ha maradok, tán híja lesz A lovag-seregnek. — Sereg indul, hogy e földet Pogány ellen óvja, Hiányozzék a seregből Thüringia. grófja ? — Látom, vágyói a szent harcra, Légy a hit vitéze, Hősi, dicső szándékodat Győzelem kisérje! * Napok, hetek egymást űzve Tűntek, mint az álom; Egyszer sereg zaja hallszik, Kürt rivall a váron. Fényes sereg! Két nemzetnek A szine-virága . . . Szemében tűz, lelkében hév, Csak vezérét várja. íme karján hitvesével Jő a hős levente. Bú és öröm a szivében Vad tusára kelve. Öröm, hogy oly hős sereggel Viszállhat a harcra, Bú, hogy édes gyöngyvirágát Árvaságra hagyja. — Isten áldjon, hitves társam, Kedves feleségem, Hazajövök én tehozzád, Csak Isten segéljen! — Áldjon, áldjon; de aggódom, Hogy többé nem látlak . . . ... De korán is kellett jönni A sajgó válásnak! Férjét, mintha kúszó repkény, Vagy borostyán volna, Heves, forró öleléssel ÁltalnyaláboltaNéma csendben, — csak pihegve Mozdulatlan álltak, Hosszú volt már a búcsúzás A sok daliának. Nyihog a ló, kapál a mén, Száguldni szeretne; Búcsú dalra zendít íme Sok vitéz levente: — Vezér! szived erős legyen, Miként Sión fala;