Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-08-09 / 32. szám

1914 augusztus 9. PÁPA ÉS VIDÉKE 3. dosták-e el az ezüstlábú holdsugarakat. A nádas sejtelmesen suttogott s a suttogás megborzongatta a part fáit. A fák csatlakoztak a nádashoz és hűvös szellőkorbácsot vágtak a viz hátára. Összeborzongott a viz. Előbb apró, finom ráncok szaladgáltak rajta ide s tova. Aszerint, amint a korbács érte. Majd itt, majd ott. Aztán elkezdett vonaglani a nagy, fekete tükrű viz . . . Az égen haragos felhők gyűltek istenitéletre. Vörös, tüzes kantárszáron hajtották éjfekete paripáikat. Tüzes volt ostoruk is és bömbölő a hangjuk, amint rákiabáltak a rohanó paripákra. S összegyűltek a nagy tó fölött. Az akkor már majd kifordult ágyában. Haragvó lelkét nem tudta semmi megnyugtatni. S fölötte Ítéltek a fekete fellegistenek. Kérlelhetetlen szigorral, csattogó, pattogó hangon ... És statárium lett. És kegyetlen Ítéletet hoztak. A lóvagdosó tüzes korbáccsal akarták végigverni a vizet. A leghevesebb b

;ró elkezdte. Hosszan kieresztett ostorsudárral húzott végig a fekete tó mellén. Tüz nyilt, amerre elsuhogott az ostor és megsistergett tőle a nagy viz háta is. És sokáig tartott a kegyetlen büntetés. Az emberek ki sem birták. Elbújtak a szállók kis szobáiban. A félősebbek behunyt szemmel, befogott füllel bújtak paplan alá, mert kinn kegyetlen ítéletet tartottak a fekete, szerelmes tó fölött. Mintha mindenki bűnösnek érezte volna magát. Mert mindenki szerelmeskedett a tóval s a tó mindenkit végigcsókolgatott . . . V. Reggel már napsugárra ébredt a tópart. Meleg csókos napsugarak pajkoskodtak a vizfodrokon és a fák árnyékos lombjai közt. Át-át szaladtak a keskeny levélsikátorokon és lelestek a padokra s ott a szemekbe kacagtak . . . Homályosan tükröződött vissza a napsugár hárompár kék szemben. Amilyen nehéz, kinzó volt az almuk, oly nyomott az ébredésük. Nehéz fejfájás, kábultság verte fel őket már jó későn. S szomorú maradt a szemük egész napra. Az egyiké estére kelve könnybe is lábadt. De most még csak szomorúan csillogott . . . Csónakba ültek. Egy evezett lassú tempóban, hallgatagon, a másik kettő meg azon gondolkozott, hogy mégis leszakadt az ezüst hid is. És elfújta a vihar . . . Lassan haladott a csónak. Meleg volt a napsugár. S fölengedett a nagy szomorú hallgatás is. Jött a hajó, vidám hullámok buktenceztek tőle a vizén. S felfordulással fenyegettek mindenkit. Nem komolyan, csak játékosan. A csónak pedig kapott rajta. Vigan billegett. Kacagás hangzott fel belőle. A vidámság nem ismert határt. Állandó kitörő nevetéssel tárgyalták hárman az agglegényeket, a vézna fiatalembereket, kövér hölgyeket. S nagyokat kacagtak az aggszüzeken, kiknek orra a sok irigységben meghegyesedik. Csúfnevet adtak mindenkinek. Elég volt csak ezt a szót kimondani »bőgő«, már harsogó nevetés járta. Épen így, ha cigánybandát láttak, akkor is. Mert egyszer valaki mesélt arról, hogy leszakadt a cigánybanda s csak a bőgősnek és bőgőjének a feje látszott ki a mély vizből, de azért rendületlenül húzták. Nem is néztek a három csónakosok ettől kezdve jó ideig a múltba. Csak a jelent látták és mindent kikacagtak . . . VI. Elindult a hajó a napsütéses reggelben. A hullámok finoman fodroztak, mint a női blouseok hófehér csipkéi. De mély, meleg ráncok képződtek a hajó nyomában. A kis szellő, mi a hajó haladásával támadt s a hajótest ideges remegése mutatta, hogy mozgásban vagyunk. S a sok hosszú hullámsánc utánuk futása . . . Meleg volt a viz, Hófehér halacskák egész a viz szinén sütkéreztek. A part csönnégvszögölenként 5 K-ért, összesen 634 K-ért vásároltassák meg s a vízlevezető árok költségében a telek vételárával együtt 847 K szavaztassék meg. Az áll. választmány azt javasolja, hogy a 847 K az 1915. évi költségvetésbe vétessék be. Halász Mihály a vízlevezető ároknak rögtöni elkészítését kéri, melyre igen nagy szükség van, s minek elkészítését már igen sokan kérték a polgármestertől. A polgármester igazat ad Halásznak, hogy nála már több deputació volt ez ügyben. Elismeri, hogy nem lehet halasztani az árok elkészítését a jövő évre, de az idén csak 10%-°S kölcsönpénzből lehetne elkészíteni. Dr. Lőwy László szerint mi rosszul, fej nélkül építünk. Kunt Mihály a rögtöni elkészítést kéri, mert az ottani lakosoknak a nagyobb esőzések alkalmával térdig érő vízben kell hazamenni. Az ügy már 12 éve húzódik. Dr. Kende Ádám az áll. választmány javaslatát fogadja el. Halász Mihály a zárszó jogán fenntartja előbbi indítványát. A polgármester bezárja a vitát s a két javaslatot: az állandó választmányét és Halász Mihályét szavazás alá bocsátja. A képviselőtestület 32 szavazattal 18 ellenében az áll. választmány javaslatát fogadta el. Dr. Körös Endre azzal a kéréssel fordul a v. tanácshoz, hogy huszárezredünk legénységét elbucsuzásakor egy kis sörrel vendégelje meg, mit a polgármester meg is ígért. Dr. Kőrös szavaihoz dr. Hoffner Sándor még azt fűzi, hogy szerencse kisérje őket utjokban. K-s. Vasút mentén a nagy vízig. IV. Aztán eltűnt a vizről a szép ezüsthid. Nem lehetett tudni, a viz dobta-e le durcás kedvetlenségében, vagy az ég takarta-e el a holdat s a felhők fojtották-e meg, vag— vet véget Józsi a vitának s azután haragosan hagyta ott az öregeket. Hanem a vita mégsem fejeződött be, volt még folytatása is és pedig nem is egyszer. Az ifjabbik Burkus fejét annyira elcsavarták ott a »Zöldfá«-ban a sokféle mesebeszéddel, hogy az esze ezentúl mindig Amerikában járt. Fordítva csinált mindent, viszályára is sült el minden cselekedete; szóba állni meg épen nem lehetett vele, mert olyan mogorva volt, mint az a bizonyos bodaki fazekas, aki felfordult szekere mellett. Csak a felesége, a Terka menyecske tudott vele beszélni, mert ha ők ketten összedugták a fejüket a »hátsó házban«, akkor mindig Amerikáról folyt a szóbeszéd, akkor mindig tervezgettek, építgették a cifrábbnál-cifrább légvárakat, s mindig csak oda lyukadtak ki, hogy a Józsi csak menjen ki Amerikába,bármit beszélnek is az öregek, mert másként nem lesz se emeletes ház, se pediglen cifra ruha! Már pedig a Terka ifjasszonynak igen ízlett volna az úrias élet! A Dárius kincséért sem adta volna, ha »teins asszonynak« vagy legalább is »nagyságának« szólítanák, akárcsak a nagyvárosi dámákat; ha ő is kalaposan, keztyüs kézzel mehetne végig a Fő-utcán; meg ha ő is cselédeknek parancsolhatna, amint egykor ővele tették a városnak egyik szép kétemeletes házában . . . Sok ilyesfajta kívánsága lett volna a mi menyecskénknek, ami persze csak úgy teljesülhetett, ha a Józsi kimegy Amerikába s zsomporszámra küldi haza a pénzt! Különben a Józsit sem hagyta nyugodni a pénz ördöge, hanem folyvást ösztökélte, hogy menjen már, mert még mások kaparintják el előle a szerencsét! így aztán kárba veszett az öreg Burkusnak minden fenyegetése, s szegény Ágnes asszonynak sok sirása s könyörgése: nem fogott már a Józsin egyik sem; egy tapodtat sem engedett a szándékából. Az ifjabbik Burkus tehát fölkészült a nagy útra; illendően bucsut mondott az öregeknek s az ismerősöknek s teli erszénynyel és reménységtől duzzadó kebellel indúlt el szerencsét próbálni a szerencse kikiáltott hazájába, Amerikába. Búnak eresztette utána a fejét az egész Burkus porta, hisz második gazdáját vesztette el benne, akire maholnap az egész gazdaság vezetése szállt volna; búsultak utána az öregek, hisz egyetlen támaszuk lett volna öregségükre; sajnálta az egész falu, hisz olyan derék legény volt a felvégi Burkusék Jóskája! Csak a Terkán nem látszottak meg a válás szomorú jelei, csak ő nem gondolt arra az eshetőségre, hogy talán soha többé viszont sem láthatja azt az embert, aki az ő kedvéért, az ő unszolására hagyta el szülőföldjét, hogy szerencsét próbáljon az idegen világban, melyben még meg se tudja magát értetni ... A búcsúzkodása is olv hideg volt, mintha már most »nagyságos asszonyinak érezné magát, mintha már most lenézné ezt a gatyás parasztot! . . . Pedig ha tudta volna, ha csak érezte volna, hogy mily rajongó szeretettel viseltetik irányában a Józsi s ha ő csak félannyira szerette volna a hites urát, akihez a »holtomiglan-holtodiglan« kötötte, akkor nem tekintette volna azt a szegény embert közönséges eszköznek arra, hogy páváskodhassék, hanem vele dolgozott, vele fáradt volna, hogy tisztességesen megélhessenek Amerika nélkül is! — De sajna, a Terkának nem volt dolgos keze, hanem annál nagyobb kedve a cifrálkodáshoz! Meg aztán, hogy a Józsi felesége lett, annak sem az iránta való szeretet volt a fő oka, hanem a Burkusék hat ökrös gazdasága . . . (Folyt, köv.)