Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-08-09 / 32. szám

4. PÁPA- ÉS VIDÉKE. 1914 augusztus 30. des vizében a kigyók feje, mint a fekete szeg állott mereven a levegőbe. S a viz színén a libák úszkáltak. Hófehér testű, nagy hangú libák. Hófehérek, mint a kis halak. De nem zománcos testüek. A puha, meleg fehérség érzett tollúkon, mig a halak ezüstpikkelyén a hidegség. A nagy viz mentiek azonban mind fehérek, kivéve az embereket. Ezek barnák lettek, mert sok tüz égette őket. S fájt is tőle eleinte egész testük-lelkűk. Aztán megedződött, elfásult mindenük . . . S jöttek hárman a messze magas hegyek közül. Kis deszka-alkotmány volt a hátukon, benne üveglapok. Még fehér volt a bőrük, amikor a nagy viz mellékére értek. Egy-kettőre lekerült hátukról a házuk, testükről ruhájuk és upre, bele a vizbe. Elevenek voltak, mint a téli fagyból olvadt patakocska. Lebuktak, úsztak, locsolták egymást és kacagtak nagyokat ártatlan örömmel, pillanatnyi gondtalansággal. S beszéltek a tó partján idegen nyelven, mire a viszhang is félve, idegenül felelgetett. Mert idegenek voltak a nagy viz mentén. S mialatt idegen szemmel nézték őket a tópartiak, a nap ellenségesen tűzte fehér bőrüket és felpörkölte azt. Leverten, szomorúan vették föl szegény gúnyájokat, kenyérkereső háti ládájokat. Mert két napos fájdalmat, égető tüzet loptak a nap s az idegen szemek fehér bőrük alá a nagy vizek mentén . . . VII. Szomorú, borús délután néztem utoljára a nagy vizre. Szürke acélszinre bágyadt a viz s visszatükrözött a magas égre. Szürkén, bizalmatlanul, mint aki már sokszor csalódott. S a vonat is búsan kanyargott a part mentén. Füttyögetett, mintha lel akarná sikítani a széles, bús vizhátat. S fel akarná kelteni az utasok és vizmentiek búsan pihenő lelkét. Kacagást akar belopni a nevetős hármak szivébe, szemébe, hogy ajkukon hangos zóval kiharsogjon. De borús, szürke az ég .. . Szomorúan kattog a vonatkerék, amint ott kanyarog az acélszinre bágyadt nagy viz partján . . . (Vége). Ele. Iskolai értesítők. v. A pápai aut. orth. izr. hitközség polgári fiu- és elemi iskolájának értesítője. Az Értesítőt Blau Henrik igazgatónak »Az énekoktatásról« irt tartalmas, nagy szakértelmet eláruló értekezése vezeti be. Most, amidőn az egységes középiskola reformja a polgári iskola reformjával kapcsolatban van és a közoktatásügyi tanács előtt talán már a közel jövőben megoldásra kerül, nem teljesített fölösleges munkát Blau igazgató, amidőn a művészeti oktatás, különösen az énekoktatás terén észlelhető hiányokra és hibákra rámutatott és azok javítását sürgette, mert a művészeti oktatásnak ez az ága az, mely az elemi iskolától kezdve föl a középiskoláig a legelhanyagoltabb. A 22 oldalra terjedő, kiváló gonddal megirt tanulmányt melegen ajánljuk azok figyelmébe, kik énektanítással foglalkoznak; igazán tanulhatnak belőle. A polgári fiúiskola történetéről szóló fejezetben az iskola-látogatásokról, a tanári testületben történt változásról, az iskolai ünnepélyekről, a népkonyháról és ingyenfürdőről, a szertárak és könyvtárak gyarapodásáról stb. van szó. A nyilvános évzáró vizsgák junius hó 13—16.-án tartattak meg. A tanári testület a hitoktatókkal együtt 19 tagból állott. A tanítás terve a polg. fiúiskolában mindenben az állami tantervhez alkalmazkodott. Beiratkozott összesen 146 tanuló. Az év végén maradt 145. A megmaradottak közül előmenetelben általános kitűnő 7, általános jeles 23, általános jó 55, általános elégséges 33, egy-két-három tárgyból elégtelen 27. «Milyen pályákra mehetnek a tanulók a polg. fiúiskolából ?« és a magántanulókat érdeklő tudnivalók után Pfeiffer Mórról, az elemi iskolának e tanévben meghalt buzgó tanítójáról szóló nekrológ következik. Az elemi fiu- és leányiskola tanítótestülete 10 tagból állott. Az elemi iskolába beiratkozott 297 tanuló, az év végén maradt 285, kik közül előmenetelben kitűnő volt 62, jeles 71, jó 85, elégséges 46, elégtelen 21. Az Értesítő, melyet Blau Henrik igazgató állított össze, a következő iskolai évre szóló tudnivalókkal végződik. K-s. INNEN-ONNAN. Kedves Szerkesztő Ur! Bocsásson meg, hogy nem búcsúztam el, de ollan hamar lettem mozgósítva, hogy nem tudtam sem Öntől elbúcsúzni, sem a kedves, de elégedetlen — Innen-onnan — olvasóitól. így ezúton mondok egy hadfiui üdvözletet; lehet, hogy mire e sorok napvilágot látnak én is távol leszek az ágyuk bömbölésétől, no meg a puskaropogástól és hüsselek a Tapolca partján. Amennyire igen tisztelt Szerkesztő uramat és a tisztelt olvasóközönséget ismerem, nem elégszik meg az üdvözlettel, mert a Szerkesztő úrnak (lap)tőielék kell, az olvasóközönségnek valami szellemes dolog leirása. Hát tőteléket küldök olvasni valónak, ami ugyan szellemesnek nem mondható. Mozgosítva lettem, és ma Kr. sz. után 1914. évben itt Körmenden a hercegi-major magtárába találtam magam. Ezidő szerint itt hajtom fejemet — jól megalmozott ágyban vagy 400 hadfi között — álomra. Lelkesedésünket esetleg életünk feláldozása egy cseppet sem csökkenti, sőt vigan vagyunk és az orvosi viziten történteken nagyon jól mulatunk. Szétosztás után az orvosi vizit jött. Két kis kacsónkat felemelve így hosszú sort megnéz az orvos nem-e hiányzik a hüvelyk- vagy mutató ujja valakinek. Ezen vizsga közben történt egy pápai népfelkelővel, mikor az orvos elhaladt előtte, visszahívja. Doktor úr! Doktor úr! No mi baj ? Kérem a kis ujjam hiányzik. Nem baj, azzal lőni nem kell. Az orvos tovább akar menni, a népfelkelő azonban felsóhajt: Doktor úr! Doktor úr az Istenért! (bosszúsan) No, mi a baja? Kérem én nagyon süket vagyok! Az orvos rá néz, alig hallhatóan kérdezi: Hova való? A hadfi kivágja nagy büszkén, sőt tüdejét tele szívja és elkiáltja: Pápai kérem! Az orvos elmosolyogja magát, a hadfi lábai remegnek, el van vetve a kocka, ezzel a hallással lehet az oroszok ellen menni. Nevet az egész tábor. Utána ballagunk a hercegi majorba, ott leszünk ideiglenesen elkvártélozva egy hétre. Útközben egy hosszú szekér borgyut visznek, a tetején kocsis és 2 ember ül. Kérdi a népfelkelő: Hej bácsi, mikor öltözünk ebbe a katonaruhába ? A kocsin megszólal az egyik atyafi: Ebbe biza nem öltöznek bele, mert e mind borgyu! Elégedetten körülnéz, • hogy ő ugyan megmondta. A század nevet, mert két lábu borgyut legalább itt még nem láttunk. Jótékonyság Pápán, irja az egyik bajtársam szegény felesége, hogy négy gyermekével pénz és kenyér nélkül maradtak, segélyt a sok jószívő gyűjtőktől még nem kaptak, hanem szép nemzeti szinü plakátokat olvastak és gyűjtenek. Majd ha szegény otthon maradottak közül egypáran éhen halnak, akkor majd utalnak ki részükre segélyt. Mennyivel nemesebben, hazafias érzülettel gondolkoznak azok a szegény családapák, kik az első hivó szóra otthon hagyták gyermekeiket, hitvesüket, kitéve az éhezésnek, nem törődve semmivel, csak egy szent és magasztos hivatás: az édes haza megmentése, ezt tekintik szent kötelességüknek. Igen tisztelt gyűlésező és gyűjtő hölgyeink, uraink, kérve-kérjük innét a táborból minél kevesebbet gyűlésezzenek, de annál hamarább és többet segítsenek. Körmend, 1914 aug. 5. R-ó. Hírek. Tábori mise. A haza szent szava, a nemzeti érdekek megvédésére, a csatamezőre hivta a városunkban állomásozó 7-ik honvédhuszár-ezredet is. Távozásuk előtt a seregek Urának kegyelmébe ajánlotta őket 1. Kriszt Jenő esp.-plébános, a gyakorlótéren sátorban felállított oltárnál mondott tábori szentmiséjében. Pénteken d. e. fél 11 órakor lépett az oltárhoz 1. Kriszt Jenő esperes s csendes misét mondott Németh Imre káplán és két növendékpap segédlete mellett. A kórus gyönyörű egyházi énekeket énekelt, szem nem maradt szárazon, amikor arra kérték a magyarok Istenét, hogy: »Magyarországról, édes hazánkról, Ne feledkezzél el szegény magyarokról.« Szentmise után a hadfiak elé lépett 1. Kriszt Jenő esperes s a következő lelkesítő beszédet intézte a sereghez: Kedves Honvédhuszárok, Vitéz Hadfiak! Mindenütt, amerre csak a közelmúltban jártam, a honfiúi lelkesedés ndphironussától visszhangzik a hármas bérc, érzelmeink árját hömpölygeti a négy folyó és a hit, valamint a hazafiság angyala ünnepi koszorút és nemzeti zászlót tüz az apostoli magyar keresztre.