Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-01-25 / 4. szám

6. PAPA ES VIDÉKE 1914 január 18. térium városi osztálya részéről kissé a kerékkötés cselekedete. Evek óta fekszik a belügyminisztériumban néhány, a haladást zászlajára irott városnak községi takarékpénztárt felállító határozata jóváhagyás végett. S mit tesznek ezekkel ? Gyűjtik, tanulmányozzák, vagy már régtől ad acta is tették? Hogy miért ? Ennek okát még csak nem is sejtjük. Bizonnyal komoly közgazdasági aggodalmak; lehetséges, hogy a községi takarékpénztárakat felállító városok nem voltak elég erősek erre az alkotásra!? Lehetséges, de nem hihető! Az elintézést sürgető városokat azzal nyugtatták meg, hogy rövid időn belül a községi takarékpénztárak ügyét törvényhatóságilag fogják szabályozni, már csak az egyöntetűség kedvéért is s így a hozandó törvény széles területeken megindítja a községi takarékpénztárak mozgalmát. Mióta ezt a mézes madzagot a szánkon végighúzták, azóta sok idő eltelt, már az izét is elfelejtettük s multmaradt minden a régiben. L

Tgylátszik odafenn is utánoznak bennünket és «csak elvben« készítik el a megigért törvényt. Mi pedig tapogatódzunk s közbenközben nyögünk egyet az újabb és újabb terhek alatt. Félünk nem következik-e be nálunk is az a régi elpusztíthatatlan magyar betegség: fenn az ernyő, nincsen kas. Belovagoljuk magunkat a városi kötelezettségekbe, amikor elég volna falusi életet élnünk. Torkig vagyunk a rangkórsággal. Ahol a város fejlesztésére természetes feltételek nincsenek: ott balfogás várost játszani. A jövő programmja csak az lehet: mennél több oly intézménnyel gyarapítsuk városunkat, mellyel közjövödelmeinket fokozhatjuk. Máskülönben egyoldalúan fejlődünk s hamarosan kiürül a zsebünk; már pedig üres zsebnél nehezebb teher nincs. Érzik ezt az egyesek épúgy, mint a város. Vegyük elő tehát mennél előbb a községi takarékpénztárak ügyét, de ne »csak elvben« ! Zs. s. A Kivándorlási Tanács. A Kivándorlási Tanács végre megalakult. -Ezt a nagyra hivatott, országos testületet még Széli Kálmán-féle kivándorlási törvény kontemplálta, Andrássy Gyula gróf belügyminisztersége alatt hozott kivándorlási törvény restituálta, de zavaros politikai viszonyaink között csak most alakulhatott meg. És most lát az előkészítő munkákhoz azzal, hogy a törvényhatóságok részéről a kivándorlás körül szerzett tapasztalatokat javaslattételre és a munkakerület' kijelölésére egy bizottság átnézi. Csakhogy már itt tartunk. A déli harangszó régen elhangzott. Félünk tőle, hogy legalább a levest hidegen tálalják fel. No de ab ovo usque ad mala — s így még van megrágni való eledek Még nem mindenki ment ki Amerikába, akinek két dolgos keze van. Ha sokat gyengültünk is, még nem vérzettünk el. És különösen jelentőségesnek tartjuk, ha a Kivándorlási Tanács a társadalmat úgy tudja megszervezni, hogy mindenki önkéntes, nemzeti munkára táborába áll. Egyről biztosíthattuk már eleve a Kivándorlási Tanácsot, hogy nálunk lelkesebb, igazabb és önzetlenebb harcosát nem fogja találni. Két évtizede végtelen szomorúsággal látjuk nemzetünk gyöngülését s időnként a vész> kiáltás elhangzott lapunk hasábjain. De mit ér, ha a perifériákon a jól kereső kivándorlási ügynökök büntetlenül garázdálkodhatnak, valóságos lélekkufár munkát végeznek s emellett a tengeren túlról integet a gyors meggazdagodás óhajtott vágya, ami valóban ide-oda csak képzeletben van. Mert mi a helyzet ma is? Az osztrák-magyar konzul komoly intelemmel fordul az Amerikában lévő kivándorlókhoz. Ne jöjjenek hozzá ingyen hajójegyért, mert nem adhat. Ami pénze erre a célra volt, azt már szétosztotta. Amerikában ezidőszerint olyan nagy gazdasági pangás van, amilyen évek óta nem volt. Megszokott történni, hogy az elnökválasztás előtt a nagy vállalatok megszüntetik a munkát és igen sok ember marad kenyér nélkül; de ami most van Amerikában, arra még nem volt példa. Egyre több gyár zárja be ajtóit, locsolja el a gőzkazán parázsát, egyre több bánya vonja föl a lépcsőket és zárja be a tárna ajtaját. A nagyvárosokban százezrével vannak a munelőkelő belvárosi lakására. A művészet mámora fogta el lelkét és még akkor sem bírt varázsa alól szabadulni, midőn otthona küszöbét átlépte. Nem ismernénk meg benne azt a szabadságtól duzzadó lelkű fiút, kit valamikor oly nehezen engedett ki karjaiból a szülői város. Nem gondol ő már haza, leiké sajátságos rabságba sűlyedt: rabja lett az emberi lélek leghatalmasabb megnyilatkozásának, a művészetnek. Sajátos rabság volt, de egészen bilincseibe zárta szellemét. Hanyagúl dobta felöltőjét az egy fauteilra, maga meg végigdőlt a pamlagon, hogy végigélvezze mégegyszer a dicsőséget, mely megreszkettette egész valóját. Álmodozni kezdett félig nyitott szemmel. Tekintete a semmibe nézett, annak ködén át keresett valakit: önmagát. Az óra meg csendesen tovább ketyegett az álmodozó felett. Mutatója megkerülte már egyszer kerek orcáját, most újra neki indúlt. Élesen kondúlt meg az óraütés, egyet ütött éjfél után. Talán az óraütés okozta, az a magános kísérteties kongás, hogy Hammer Kálmán felemelte a tekintetét. Egy levélre tévedt tekintete, mely az asztalon hevert, előbb észre se vette. Nem illatos levélke, atyja erős vonásaira ismert a címzésben. Ugyan mit akarhat az öreg, talán haza hívja? Bajos lesz. Lassan feltépi, aztán átfutja a rövid levelet: »Fiam! Szomorú hírt kell közölnöm veled, ámbár lehet, hogy neked ott fenn közömbös már teljesen. Emlékezhetsz még a Garami Ételre. Mióta elmentél neked szentelte minden gondolatát, téged óvott minden érzésében a nagyvilág hatalmától. Önzetlenül tette, hisz tőled egy sor búzdítást se kapott soha. Magára alig gondolt, egészsége az utóbbi időben nagyon megrokkant. Elhallgattuk ezt előtted, mert az ő óhaja volt, hogy ne tudd meg soha. Az élőknek tett igéret nem kötelez a holtakkal szemben, most már nyugodtan megírhatjuk: ma reggel csendesen elaludt az Úrban. Temetése holnapután lesz, ha haza akarsz rá jönni, sietned kell. Anyád egészséges, nekem sincs semmi bajom. Isten veled. — Apád«. Elolvasta mégegyszer. Azután újra. A levél kihullott kezéből és ő a pamlagra omolva villámtól sújtottan áztatta könnyeivel arcát. Megremegett a váratlan hírtől, most tudta csak meg, hogy ki is volt az az ábrándos falusi lány. Most emlékezett csak rá igazán és az emlékezésbe bele-bele dörgött apja kíméletlenül hideg szava. Hirtelen szikra lobbant át agyán: a temetésről már megkésett, de a sirra még odateheti azt a virágcsokrot, mellyel ma tisztelték meg rajongói. Villámgyorsan ugrott fel, magára kapta kabátját és úgy, ahogy volt, rohant le a lépcsőn ki a vasútra. Lakása tárva-nyitva maradt, az alvó inas feje alól akár elvihették volna a párnát. 111. Az ünnepelt művészt másnap hiába kereste kelteni akaró inasa. Midőn az eltűnést feljelentette a rendőrségen, ott csak fejcsóválás alakjában kapott magyarázatot, miután a gazdájának cimzett és a szőnyegen heverő levelet felmutatta. Este lett a következő napon, midőn a döcögő vicinális a városka határába ért. Ismerős arcokkal találkozott, kik ezelőtt nyolc évvel igazgatták a kis kávédaráló útját. Csak egyik-másik helyett állott új arc a perronon, azok már a temetőben várják az utolsó indítást. Egyik-másiknak ismerős volt a gyűrött arcú, virágot szorongató férfi, de azért nem ismerték fel benne a nyolc év előtt eltávozott fiatalembert. Ő meg fáradhatatlanúl sietett tova. Egyenesen az ér partra, oda ahol a nagy jegenye emeli fel fejét a temető szélén. Messziről látszott egy frissen hantolt sír. A közelgő térdei megrogytak, amint tekintete végigsiklott a koszorúkkal borított halmon. Könnyeit már elsírta, a fájdalom csak szívét rázta meg rettenetes erővel. Nem tudta hogyan, de egyszer csak ott feküdt a siron, a virág kihullott kezéből, maga meg siró lélekkel vergődött egykori boldogsága összetört roncsain. És a dicsőség ott suhogott körülötte, de mintha annak kissé tépettek lettek volna szárnyai. Sulok Dezső.