Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-01-25 / 4. szám

1914 január 25. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. kanélkiiliek és az Európába igyekvő' hajók mind telve vannak menekültekkel. Mostanában a Fiúméba érkező kivándorlóhajónak is kétezer fedélközi utasa volt s ez példátlan az amerikai kivándorlás történetében. Ebben a helyzetben, ha bárki a füledbe olyasmit sugdos, felebarátom, hogy akkor változik sorsod rózsásra, ha itt hagyod hazádat, — az vakmerően hazudik és az neked halálos ellenséged, mert a világos romlásodat akarja. Amerikában most nem lehet munkát kapni, hiszen napról-napra ezer és ezer ember marad munka nélkül. A rendőrség emberfeletti erővel küzd, hogy a szűkölködés nyomán támadt elégületlenséget elfojtsa. A közirgalom keserű kenyerét hej! de sok könnyező magyar eszi most Amerikában! Ezeknek a számát kívánnád kedves felebarátom szaporítani ? Nem, nem! El kell űzni, el' kell verni azt a gonosz embert, aki most Amerikába akar csábítani. Ha nálunk sem megy a dolog minden baj nélkül, Amerikában még rettenetesebbek az állapotok. Valósággal botorság lenne ebben a nehéz időben elkótyavetyélni amink van, hogy a biztos romlásba, Amerikába menjünk. Sohasem voltunk szószólói annak, hogy az ember hazáját elhagyja, mert minket még az iskolában arra tanítottak, hogy: »Hazádnak rendületlenül légy hive óh magyar!« De ha valakit a forró vére, a kába reménység, vagy valami beteges vágy elcsavarogtat messze hazájától, amelynek szülőfaluja harangját sohasem fogja többé hallani: tegye azt akkor, mikor a józan ésszel mégis csak valahogy számot vethet, hogy vájjon odaát, a nagy idegenbn mit csinál? De ma, mikor azok is csalódottan, minden vagyonukból kipusztulva hazajönnek, akik elmentek jobb időkben és most keserves küzködés után sem bírtak kenyeret keresni: édes Istenem, mi keresni valója lehet annak, aki ma, vad idegenül kikötve Amerikában, ahol egy szót nem tud szólni, ahol százezrével csatangolnak tüntető körmenetekben az éhező munkanélküliek, — mit keresne itt a tátottszáju idegen, akinek még jobb időkben is mennyit kell bukdácsolnia, nyűglődnie, mig az amerikai szokásokat valahogy megszokja és a maga lábán egyenesen meg tud állni! Bizony csak eszelős, kába ember az, aki most elindul Amerikába. Komolyan intünk mindenkit, hogy ezt meg ne kisértse ebben a nehéz időben, mert a biztos romlásnak néz elébe. Pasztellek. V. Gótikus templom belsejét alkonyati napsugarak színezik. A festett üvegablakok segítenek. Ez a fény azonban alig zavarja a homályos összeolvadottságot. Bágyadt már, nincs ereje, akárcsak a nyugvásra, örök nyugvásra készülő ember szemefényének . . . A délutáni litánia tömjénfüstje még nem oszlott el. Benne bolyong még néhány ember is. Körülnéznek. Padba vagy hideg kőre térdelnek. Felemelik fejüket a magas tört-ives boltozatok felé s önkénytelenül úgy kulcsolódik össze kezük imára, mint a boltozat bordái. Lehajlanak a fejek, múltba néznek a szemek . . . Már mindenki távozik, csak egy valaki jár-kel a folyton gyengülő szinchaosban. Végre oltár elé ér. Letérdel lépcsőjére. Meggörnyed. Szemét a keresztre emeli. Hirtelen ijedve .kapja vissza. Alig bir térdelni. Megmegrázza valami belső erő a testét . . . Mikor legjobban rázza, térdén kezd felfelé csúszni a lépcsőn. Felér így az oltárkőhöz. S ekkor nagy kemény bátorsággal ráhajtja fejét a hideg kőre . . . Lehajtott emberi fej fekszik hideg oltárkövön . . . Háború és Béke. A sok szin emberi koponyára ráverődve, gót festett ablakon át, még nagy harmónia az agy gondolataihoz mérten. A sziv a forrása, a vér a hadak utja s a koponya a harcok szintere. Vesztes vagy győztes csak a lélek lehet . . Lehajtott emberi fej szenved, vivődik oltárkövön . . . Háború a rideg, de megnyugtató Pax oltárán. A sok forró vágy és lélekgyilkos gondolat vágóhidján. S kitörnek a könynyek, elcsitul a harc . . . Még egyszer megremeg annak a valakinek teste. Megfagyott már a vágy. Lehullott már szárnyaszegetten hideg oltárkőre a bűnös gondolat. Pihegő emberfej nyugszik békés oltárkövön . . . VI. Gyönyörű virágos kert árasztja illatát a lenyugvó nap fényében. A hajnalkák becsuktak már. A liliomok alig győzik várni az éjjelt. A dáliák sárga ruhájukat sajnálják. Nem tudnak a sötétben érvényesülni. A ciklámenek a harmat hűsítő cseppjére várnak. Az orgonavirágok közül pajkos kacagás, a piros rózsáknál halk suttogás hallik ... A sötétvörösen nyugvó nap nyomott, nehéz fénnyel vonja be a nagy kertet, a sok virágot . . . Mikor már mélységes a csönd, mikor már nem kék, de fekete árnyékok húzódnak meg a levelek közt, halkan megmozdul az orgonabokor ága. Fekete, leeresztett szárnyú, éjfekete hajú, kegyetlen szemű alak lép ki alóla. Még kezében tartja a félretolt ágat, már néz körül. Másik keze görcsösen összeszorítja mellén a ruhát. Nem szabad észrevennie senkinek sem, hogy szív is van alatta. Van, de kegyetlen. Ilyenné nevelődött kiskora óta. Hercegfiakra váró leányok örökké álmodó lelke hozta a világra. S álmok meghalása követte születését. Életükben hiába kért helyek köztük. A napsugaras lelkek kikacagták. O bosszút esküdött s most itt van. Felnőtt és folyik a bosszú munkája. Lábainál a vágyak, napsugaras álmok, dalos lányok kincsei zokogva halnak meg. Előtte már éj borult a kertre, csak ő lát. Mögötte a nagy zokogás sötétben még jobban hallatszik, s villám sem deríti fel a gyilkos sötétséget. Még félelmet keltő villám sem. S mint a leányok álmai közt aratott kemény szívvel, most a virágálmokra tör. A hajnalka ijedten bukik a földre, a liliom, rózsa, orgonavirág a porban kulcsolják kezüket, hullatják könynyeiket, sirnak keserűen, remeg a lohászuk. Csak a dalia föléjük hanyatlása, a letépett virágok összetaposása mondja meg nekik, hogy eljött a »Csalódás*. Ele. KRÓNIKA. Péntekre virradó éjjel . . . Nem voltam álmos. Ébren tartott a gond, hogy mit is adok le majd reggel a nyomdába. Odatoltam egy karosszéket a kályha mellé, belesüppedtem puha ölébe és tompa, tárgytalan merengéssel néztem magam elé. Amolyan magt-alan hangulatba sülyedtem. Bántott, zavart a villany éber fénye. Csavarintottam hát egyet és a »folyton égő« álmos duruzsolása mellett félig lehunyt szempillával végighordoztam emlékezetemet mindenen, ami . . . elmúlt. És ime, miként a zümmögő kályha lángnyelvei a parkettet, úgy világítják be egyszerre a lelkemet a múltnak fel-fellobbanó fényhullámai. Szivemig hatol a »fiacskáját« gyöngéden szerető édesanya szemének lágy nézése. Látom a táncosgyermek tarka szökéseit. Hallom a dalt az egyetlen tavaszon nyitó rózsáról s ifjúkorom meleg, balga nekilendüléseit, »halálos« és mégis életre edző csalódásait édes-búsan megmosolygom. Nem vagyok holdvilágos ember, de úgy érzem, hogy valahányszor fölásom sírjából a »holt időt«, újra csillagos lesz az ég fölöttem. Odalépek az ablakhoz. Kitekintek a hótól fehér csendéletbe és néma, de áhítattól lüktető zsolozsmába olvad az éjszakába-, a jövendőbenézésem. Uli lesz február 3.-án ? Mikor elém tóiul ez a kérdés, nem akarok magammal szemben indiszkrét lenni és nyilvános vallomással privátörömömnek elébeharangozni. Lokális közügyről van. Ezen a napon tartja Komáromban a dunántuli református egyházkerület püspökjelőlő értekezletét. Márig imponáló nevek vannak kombinációban és leginkább Pápa protestáns nagyjai felé fordul a közérdeklődés. Milyen megtisztelő ez a közbizalom! Vájjon munkában megőszült öregséget koszorúz-e meg a szavazattöbbség, vagy javakorbeli energia kerül-e a püspöki trónra, még nem tudjuk. Megdobbant néhány férfi szív és nagyratörő tervek fogamzanak meg a jövő méhében. Kíváncsian várjuk, kinek az álmai válnak valóra. Krónikás. HIRER. — Halálozás. Rdcz Endre József, a pannonhalmi szent Benedekrendi apátság perjele f. hó 21-én szívszélhűdés következtében hirtelen elhunyt. A megboldogult 1845-ben született Szombathelyen; a rendbe 1863. év<ben lépett, s mint főgimn. tanár 1870/1905-ig Sopronban működött; 1905 óta Czelldömölkön volt mint alperjel, majd perjel, jószágkormányzó, székházi gazda és házi lelkiatya Temetése 23-án ment végbe Czelldömölkön. Az örök világosság fényeskedjék neki! — Fővárosi leirat. A munkanélküliség elleni küzdelem tárgyában kibocsájtott általános utmutatást a főváros megküldötte a v. tanácsunknak. A sorsa: ad acta tették Miért ? Mert városi tanácsunk szerint »nálunk a munkanélküliség égető bajjá nem vált« Hát nem rózsás állapotok ezek ? Csak még a sült galambok hiányoznak!