Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-01-25 / 4. szám

IX. évfolyam. Pápa, 1914* január 25. 4. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér A lap megjelenik minden vasárnap. A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Csak elvben! Lassan, döcögve, cammogva halad nálunk minden, csak mikor kiadások megszavazásáról van szó, akkor gyorsan követik egymást a közgyűlések. Utcanyitás, telkek, házak vétele, utak burkolása, »jéggyár« létesítése — melyre igen szépen ráfizetünk -— és még ki tudná elmondani azt a sokféle kötelezettséget, amelyet városi jellegünk ránk ró s melyeknek teljesítése elől sokaknak véleménye és kedves vesszőparipája szerint — mivel »kultúrváros volnánk« vagy mi a szösz —• nem zárkózhatunk el. Helyes! Mi sem mondjuk, hogy álljunk meg a fejlődés utján. Nem vagyunk kerékkötői a város fejlődésének, csak »hozomra«, kontóra nem szeretünk dolgozni. Már pedig az utóbbi időkben mindent hozomra, kontóra csináltunk és kölcsönökkel fedeztünk úgyannyira, hogy szinte félve, aggódva gondolunk a jövőre. A községi pótadót emelni tovább nem lehet, ezt mindenki érzi. Ez tyúkszem, amelyre ne lépjen senki, mert fáj! Már pedig a folyton emelkedő közköltségeket valamiből csak fedezni kell. Arra kell tehát törekednünk, hogy a város közjövödelmeit valahogyan emeljük. Erre nagyon is alkalmasnak véljük a községi takarékpénztár mielőbbi felállítását, amelynek létesítését a képviselőtestület »elvben« már két évvel ezelőtt úgyis kimondotta. Sajnos, hogy »csak elvben« s ezzel meg is elégedett. Innen-onnan eltelik két esztendő és az »elvben« megalakított községi tákarékpénztár ügye maradt a régiben s a városnak a közjövödelmeit is »csak elvben« szaporítottuk 1 vele. Hisz rendben volna ez így is, ha a kiadásaink is csak »elvben« volnának meg. Nagykőrös nincs a világ végén. Üsi magyar város. Ujabban nagy konyhakerti export. Ennek a városnak negyedszázadnál jóval idősebb takarékpénztára van, malynek évi tiszta jövödelme a százezer koronát meghaladja és progresszív minden évben nő. Ellátja belőle a város a közigazgatást s talán az iskolaügy nagy részét. Az öt ujjunkon el tudnánk sorolni azokat a helyeket, ahol hazánkban községi takarékpénztár van. Nagybánya város szintén él belőle városi kötelezettségeinek s bár ezek a meglévők gyönyörű példáját mutatják a közjövödelem szerzésének s bár a városok egész állandó tőkét, alapítványokat és mozgó tőkét kezelnek, mégis ideges összerebbenés van, ha valaki ezt a kérdést felveti. Egypár nagyrészvényes ideges félelme ez a konkurrenciától. Csakhogy köznek nagy érdekei előtt, e különben sem igazolt idegességnek meg kell szűnnie. Jól fundált, meglevő takarékpénztárak — mint a mieink is — kibírják a községi takarékpénztár konkurrenciáját; hiszen a községi takarékpénztár éppen jellege miatt egy egész sereg takarékpénztári üzletágat nem is írekventálhat. Ami azonban a részvényesek részéről a jogos önvédelem óvatosságágának látszik, az már a belügyminiszTARCA. A dicsőség. 1. » Elmész hát mégis? Itt hagyod az akáclombos utcát, meg a madárdaltól zengő erdőt, ahol annyit kóboroltunk együtt? Itt hagysz mindent azért az üres semmiért, amit a hazúg világ dicsőségnek nevez?« — kérdé tompa, érctelen hangon Etel szemeit Kálmánra függesztve, ki kissé elborúlt homlokkal ült vele szemben, melyet csak Déha világított meg az önérzet egy-egy büszke sugara. Tekintetében ott ragyogott az ifjúság minden ereje, húsz esztendős szivében úgy kalapált valami, amit a világ ambíciónak hív, amit ő éltető erejének gondolt s amely ellenállhatatlan erővel sodorta őt ki a nagyvilágba. A városka minden lakója úgy ismerte őt, mint kitűnő szinész-tehetséget, tűzbe tette volna érte a kezét mindegyik, hogy benne a jövő nagy művésze él. Ő volt a műkedvelő előadások kedvelt szinésze és saját lelkének lobogó lángja mellett ez az elismerés is űzte, hajtotta előre. »Ugyan ne szomorkodj már, te bohó — felelte hosszas hallgatás után — hisz majd visszajövök«. Aztán mindig erősbülő hangon folytatta: »Mint hires ember, mint ünnepelt művész . . . érzem, a szivem súgja, hogy jó helyen keresem a babért. Es elment. Szivére ráborúlt néha-néha a homály, mely visszafordította tekintetét szülővároskája felé, hol eddig egész élete lefolyó Itt végezte el a gimnáziumot, azután két évig mint titkár dolgozott apja irodájában. Idekötötték azok a kedves emlékek, melyek a Garami Etelt hozták eszébe minden pillanatban. De a jövő káprázata hamar elűzte a múlt emlékét és a költészet megnyílt ege bűvös zenévé varázsolta át még a vonat zakatolását is. Kiszakította önmagát a prózai élet bilincseiből és mámorosan sságuldott lelke a képzelt gyönyörű jövő felé. Szülei nem gátolták pályaválasztásában; anyját boldog örömmel töltötte el fia művészi tehetsége, apja, a rideg üzletember, bár először nem helyeselte a dolgot, utóbb belenyugodott abban a meggyőződésben, hogy úgyis visszahozza fiát hamar az első balsiker. Az a leány meg csak zokogott otthon, azt hitte bolondos kis szivével, hogy a távozót siratja, pedig maga miatt omlottak könnyei, csakis önmaga miatt. Mintha sejtette volna, hogy útjaik aligha találkoznak többé. II. Büszke, ragyogó est volt. A hírneves művészt minden jelenése után tapssal honorálta a legelőkelőbb közönség, mely a premier alkalmával a hatalmas színházat megtöltötte. Számtalanszor meg kellett jelennie a lámpák előtt, nyilt szinen, felvonások után fel-felzúgott a viharos tetszés, mely a fenomenális alakítás egyes részeit akarta megjutalmazni. Az előadás végén is alig szakadt vége az ünneplésnek és a művész dicsőségtől mámoros fejjel, álmatagon ment haza