Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-07-12 / 28. szám

1914 augusztus 2. PÁPA ÉS VIDÉKE 225. morális szempontból helyesli, de nem tartja igazságosnak, mert hány családban nem is lehet több gyermek, mint kettő. Keresztes Gyula csak a harmadik gyermek után adja meg a családi pótlékot. Cziller Péter elfogadja a 150 K-ás családi pótlékot. Ne süllyesszük a tanítóságot az állami szolgák nívójára. Somogyi József a javaslat ellen beszél. Martonfalvay Elek a lakbérpótlékot is, a családi pótlékot is megszavazza, ez utóbbit olyformán, hogy minden gyermek kapjon 100 K-t a hármon felül is. Karlovitz Adolf megadja a 150 K-ás családi pótlékot is s a felső határt ne állapítsuk meg. Ma már nem az a baj, hogy 2 gyermek van egy családban, hanem az a leggyakoribb, hogy egy sincs. A felső határt 18 éves korban állapították meg, vagy ha az illető kenyérkereső pályára lép. í Az elnök szavazásra tette föl Kalmár Károly főgondnok fönt ismertetett javaslatát, melyet a következő iskolaszéki tagok fogadtak el: Martonfalvay Elek, dr. Teli Anasztáz, Wüest Ferenc, Kalmár Károly, Karlovitz Adolf, Hajnóczky Béla, Cziller Péter, Vágó Dezső, Szabó István, Hekler János, Ádám János. Ellene szavaztak: Kriszt Jenő, Ács Ferenc, Bősze Mihály, Fejes Pál, Huiter Pál, Keresztes Gyula, Marton Antal, Molnár István, Németh József, Polgár Mihály, Polgár Sándor, Pomher Mihály, Rechner Márton és Somogyi József. Majd Keresztes Gyula azon indítványát, hogy 100 K lakbérpótlék és a harmadik gyermektől kezdve 100 K családi pótlék adassék, ez utóbbi 14 szavazattal, a fenti 1 1 szavazat ellenében fogadták el. Az ekkép megszavazott családi pótlék és lakbérpótlék 1914 január 1-től esedékes. A két üresedésbe jövő tanítói állásra vonatkozólag elhatározza az iskolaszék, hogy egy tanítónői és egy tanítói állásra szept. 15.-ére kiirja a pályázatot. Zsilavy Sándor tanító, ki Szegeden tanfolyamot hallgat, kérelemmel fordult az iskolaszékhez, hogy a tanfolyam-hallgatás költségeihez némikép járuljon hozzá. Az iskolaszék nevezettet kérelmével elutasította. Az igazgatói teendők végzésével Grátzer János bízatott meg. Mátz Józsefnek az iskolaszék elnöksége levélben köszöni meg eddigi munkásságát. K-s. Lássunk tisztán. Halász Mihály, a pápai Munkásbiztosító Pénztár igazgatója, a Pápai Hirlap 27-ik számában válaszol »A Munkáspénztár és az Irgalmasrend« cimü közleményünkre. Halász Mihály eme Válaszában gyűlölködő, személyes motívumokat, agresszív hangot, kerékbetörést, stb. emleget, ami nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy ha valaki találva érzi magát, az nem az Irgalmasrend, hanem, aki az igazság ostorcsapásainak súlya ala:t feljajdúl és segítségért kiabál: Halász Mihály. Annak a megítéléséhez, hogy mi méltó egy papi rendhez és mi nem, legkevésbbé Halász Mihály a kompetens, aki abban a balhiedelemben leledzik, hogy egy papi rendnek nincsen más létjoga, mint az, hogy annak a hátán Halász Mihály kénye-kedve szerint bármikor végigszánthasson. Az igazság olyan, amely megalkuvást nem ismer és éppen azért a szükség szerint erőteljes, olykor kíméletlen szavakban nyilatkozik meg; ha ez személyeskedés, úgy az érte kijáró ódiumot Halász Mihállyal szemben készséggel viseljük. Halász Mihály szerint a Pápai Hirlap 23-ik számában megjelent közleménynek semminemű vádaskodó tendenciája nem volt, nem is azzal a szándékkal tétetett közzé. De hát mi volt a tendenciája és milyen szándékkal tétetett közzé? Erre Halász Mihály nem felel. Ez a körülmény azonban a mi állításunkat, amely szerint annak a kis közleménynek s egyáltalában Halász Mihály munkájának a célja az Irgalmasrend kórházának a nyilvánosság előtt való befeketítése, kipellengérezése akart lenne, csak megerősíti. Eltekintve már most a nevezett kis közleménytől, Halász Mihály többi lépéseit azzal indokolja meg, hogy őt ellenszenv, rosszakarat vagy egyéb személyes motívum nem vezette akkor, mikor az Irgalmasrendnél bizonyos vélt kötelességmulasztás megszüntetését, a sérelmek orvoslását kérte; kötelességmulasztást követett volna, ha másként járt volna el, mert őt a Munkásbiztosító érdekénél egyéb nem vezette. Kijelentjük, hogy bizonyos vélt kötelességmulasztás megszüntetését, sérelmek orvoslását sem Halász Mihály, sem a pénztár igazgatósága, sem szóval, sem írásban az Irgalmasrendnél nem kérte. Átirat ugyan jött a pénztártól az Irgalmasrendhez; de hogy ez mennyiben felelt meg a Halász Mihály tói fentjelzett kérésnek, mindjárt kimutatjuk. Az 1913-ik év december hó 31. napján Halász Mihály és két tanú aláírásával a következő Nyilatkozat jelent meg: »Alulirott elismerem és kinyilatkoztatom, hogy a pápai ker. munkásbiztosító pénztár 1913-ik évi augusztus hó 31.-én tartott igazgatósági ülésén téves információk alapján és így tévesen állítottam a pápai Irgalmasrend kórházáról azt, hogy a pénztári betegekkel szemben olyan lelkiismeret nélkül jár el, hogy azok a pénztár rovására nemcsak hogy megfelelő gyógykezelésben nem részesülnek, hanem több esetben már olyan betegeket, kiknek gyógykezelése 8—10 napot vesz igénybe — pénztár elleni boszúból — 40 napig kórházukba tartják és a kórház őket nem a betegeket megillető elbánásban részesíti« stb. A Nyilatkozat ezen része világosan mutatja, hogy a vélt kötelességmulasztás megszüntetését, a sérelmek orvoslását Halász Mihály — A vizsga pedig egyre közeledik. A lelkem kis aprósága megkuncorál azért a fehér ruháért, mert a plébános ur azt mondta nekik: — Gyerekek! Fehérbe jöjjetek! — Fehérbe! Könnyű azt mondani, de ennek a csöppségnek tarka sincs. A könyöke is ki van ebből a pergálból. A cipellője se valami akurátus, nem állhat ki vele a plébános ur elejbe. Csak megszólnának. Hirok Veron tudom belevigyorogna a gyerek szemébe. Tudom, ezt felelné mindenkinek: — No iszen, szép vizsga. A rongyosok előretolakodnak, akik meg rnedgyesi batisztban vannak és széles, drága pántlikákban ékeskednek, azokat nem vizsgázza a tanító. Még az utolsó is kiöltözteti ilyenkor a gyerekét, ha kell inkább a szájától vonja meg a falatot. De Pál Antalnak elsőbb a bütykös. A kölykeire nem telik. — Igaz, igaz, — mondják rá többen — főleg azok, akiknek apróságai szörnyen butácskák, de akikért nagyon erőlködnek, hogy csak kiszólítanák a kis cifrákat. És Pál Évi, aki hajnali harangszókor már morzsolja a történelmet, aki meg tudja mondani, mikor volt a linzi béke, mikor uralkodott a kalapos király, miért hivták Lászlót Dobzsének aki egy szuszra elmondja a királyok évszámát, tudja a Toricselli csövet, szavalja Mátyás anyját, a Megfagyott gyermeket, mint a vízfolyás mondja Jézus mennybemenetelét, annak otthon kell maradnia, mert nincs hófehér ruhája. Pál Évi pedig erről álmodik. A vizsga sikere-e, dicsősége, vagy a fehér ruha, de valami izgatja. Az apró gyerek fel-felriad éjszakai láz-álmából és akkor is recitálja a szentek egyességét. Majd az édesapjával van baja: ugy-e megveheti édesanyám a ruhát ? Már-már ott van, hogy az öreg kántornét szekálja mindennap. — Ténsasszony! Csinálja meg már a ruhámat, mert elvisszük. — Édesanyjával meg azt intézi el, hogy az ujjak bugyosak legyenek, a szoknyán két fodor, a kötőn meg három keskeny díszelegjen. A sok tervezgetésbe pedig belezavarodnak a szülők. Elhitetik a gyermekkel, hogy a ruhát már meg is vették. Az öreg kántorné haza hozza biztosan. A szegény gyerek hiszi a mesét, el-elszaladgál az ígérgető szabónéhoz, aki érti a trükköt és csak vigasztalja a csacsót. Eljön aztán a vizsga napja: ruha nélkül. A szegény gyerek már mosakszik, készülődik. Egyre uzoválja az anyját; hogy fésülje meg. — Édes kis lányom, nincsen ruhád, itthon maradsz. Erre a jelenetre nem mert bent maradni az erős férfi, rábizza a gyönge aszszonyra. Viselje el az asszony, őt ne lássa sirni a gyerek . . . * Az idén azonban más a kép. Azt a három pengőt kikeresték becsülettel. Egy pár vasárnap volt rosszabb ebéd miatta, de a ruha, az szép. Legalább az ő szemüknek az. Grófnők nem vigyáznak ugy egy szerpengős toalettre, mint erre a rongyra a Pálcsalád. Ott van leterítve lepedővel a tornyos fehér ágyon, nehogy a legyek belepjék. A kis Évi haját is kisütik és a cérnarongyban ez a ványadtság is mutat valamit. Az apa már párszor megcsókolja. Végre ő is felrántja az ünneplő dakuját. A borbély is kikente, aztán, hogy az asszony is kicifrálkodott, mennek a vizsgára. Valami gőgös, büszke érzéssel lépnek az iskolába. Éppen a Mirók Vera arcába tapad a tekintetük s mintha mondaná az ember: — Ez ám a gyerek! Meg kell nézni Pál Évit fehér ruhában. Hát amikor felel! Az enyém. Az én leányom. Finom a tudománya. A jutalomkönyvre már a könnye is hull. Fehér kendőbe csavarva viszik haza és oda teszik a biblia mellé, a gerendára . . .