Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-07-05 / 27. szám

1914 a u g us ztus 2. PÁPA ÉS VIDÉKE 3. a hatalom minden gyönyörében, kik a ma­gas polcra jutva nem is gondoltak arra, hogy az ország egy tetemes része oly gya­lázatos anyagi körülmények közt tengeti lé­tét, hogy a nyomor némán kiáltó szava mindenütt felhangzik; a jobb érzésűek meg, miután észrevették, hogy e lelketlen űzel­mekkel szembe szállniok lehetetlen, a pisz­kos árral úszni pedig meggyőződésük tiltotta, félrevonultak és szótalanul, aggódó lélekkel várták azt a kinos meglepetéseket rejtegető aratást, melyet a korrupt állapotoktól elhin­tett pusztulás fog elérni. A kalmárság, mely általában akkor az alsóbb polgári osztályok irányadója volt, idegen eredete miatt sem avatkozott bele az állapotok megváltoztatá­sába, de meg neki nem is volt érdeke azo­kat javítani, mert ha néha szenvedett is károkat a rabló csapatok garázdaságai miatt, bő kárpótlást nyújtott neki az a léha fény­űzés, amely a belsőleg tartalmatlan életet mint szükségszerű kisérő követte. Ily réte­gek alatt, felülről csak szennytől inficiálva, alulról, önmagából semmi nemeset fel nem mutatva tengődött a jobbágyság. Műveltsége jóval a zérusok alatt állott, kedélye a foly­tonos elnyomás és kegyetlen bánásmód kö­vetkeztében a gyáva meghunyászkodás felé hajlott, ideális érzelmei nem voltak, mert nem lehettek, a hazaszeretetről alkotott fo­galma kozmopolitább volt a legmodernebb marxistáénál. Ahol egyedül pihenhetne meg szemünk e kegyetlen sivatag szemléletében, a papság élete, mely máskor üdítő oázisként hatott volna ránk, ezenidőben szintén szomorú ké­pet mutat. A renaissance egyik hatása épen az volt hazánkra, hogy arcul csapva azt a józan konzervatizmusu felfogást, mely nálunk minden, így tehát vallási téren is mutatko­zott, a klasszicizmus hatása alatt lábrakapott új pogányság felforgató eszméinek karjaiba dobta a műveltebb osztályok társadalmi és theológiai nézeteit. Már Mátyás király korá­ban nyilvánvaló lett e hatás azáltal, hogy a legtöbb főpapi széket oly egyének foglalták le, kiknek vallási meggyőződése, theologiai képzettsége jóval mögötte állott klasszikus műveltségüknek és Ciceró eszméi magyará­zatában felmutatható jártasságuknak, de ott még habár nem is menthető, mégis elfogad­ható e jelenség, mert a hitélet sülyedése mellett a műveltség emelkedése némileg egyensúlyban tartotta a mérleget. Igaz, hogy épen a parasztlázadás a lehető legfrappán­pánsabb bizonvsága, hogy ez a művelődés mennyire nem volt hatással a közönséges néposztályokra, de nem is ebben leli érté­két, hanem azon eredményekben, amelyeket a magyar talajon felvirágzó tudomány fel­mutathat. Később, mikor a nagy renaissance uralkodó örökre lezárta szemét, a tudomá­nyok művelése teljesen megakadt, szellemi műveltségünk fejlesztése letargikus állomba merült, nem tért vissza a hitélet emelkedé­sének feltétlenül megkívánható és mondha­tatlanul szükséges kezdete. Az elvilágiasodott főpapság vezetése mellett oly nagy fokú hanyatlást mutathatunk ki az alsóbb hierar­chiai osztályok életében is, mely, legalább nálunk sem azelőtt, sem azóta nem találja meg a történelmi analógiáját. Ugyanazon dekadencia ez, amely oly szépen kisimította külföldön a reformáció útját, csakhogy, mint minden, úgy ez is specifikus magyar voná­sokkal van megtűzdelve. Mivel pedig a meg­vert pásztor juhai a biblia szerint is szétfut­nak, nem lehet csodálni, ha nálunk a világ­ban élő katolikusok is vagy az indifferentiz­mus, vagy ami még rosszabb, az egyházel­lenes felfogás karjaiba vetették magukat. Egyetlen kimagasló alakja ezen kor katolikus magyar papságának Bakócz Tamás bíboros esztergomi érsek. O nem annyira a hit iránti buzgalmával, mint inkább szellemi fölényével múlja felül kortársait. Neki volt ugyan ér­zéke a viszás helyzetek megszüntetésére, de tevőlegesen nem vett részt ily irányú mun­kában. Noha pór családból vitte a méltósá­gok legfelső fokáig s így egyaránt magáé­nak nevezhette őt jobbágy és arisztokrata, : egyénisége mégis olyan volt, amely minden szerepre nagyobb hajlandósággal birt, mint a közvetítő nehéz szerepére, amellyel a rend­kívül széttagolt társadalmat legalább némileg a megértéshez vezette volna s a kölcsönös bizalom helyreállítását elérhette volna. Az ő alakjának megismerése elvezet bennünket egyúttal a következményeiben messze kiható mozgalom egyik főalakjához is. O volt ez maga, Bakócz Tamás. II. Julius pápa halála után, mikor a pápaválasztás cél­jából az egész művelt világ bíborosai Ró­mába gyűltek össze, hogy az új pápát meg­válasszák, a jelöltek között ott szerepelt Bakócz neve is. Az első szavazáson kapott is nyolc szavazatot és második lett a spa­nyol Valenciai János 13 szavazatával szem­ben. De amidőn abszolút többség hiányában a szavazást meg kellett újítani, a bíbornoki testület egyhangúlag Medici jánost emelte X. Leó néven szt. Péter trónjára. Az új pápa, mint a klasszikus műveltség egyik nagyhive, másrészt a kereszténység hatalmas védője arra törekedett, hogy a törököt ki­szorítsa egész Európából és így megmentse annak szolgaságától egyrészt a klasszikus emlékek gazdag tárházát Görögországot, más­részt meg felszabadítsa a balkáni keresztény népeket a félhold elviselhetetlen igájából. Legelső tette azért az volt, hogy az egész keresztény világban egy keresztes hadjárat indításának eszméjét kezdte pengetni. Meg erősítette ezen szándékában az is, hogy az ezen időben uralkodó török szultán, Szelim vakmerő támadásra készült az egész keresz­ténység ellen. A fölszólítás ugyan majdnem teljesen hatástalan maradt a külföldön, de annál nagyobb kavarodást hozott létre ná­lunk. A keresztes háború kihirdetését Ma­gyarországon a Rómából időközben vissza­tért Bakócz végezte. A bullát, melyben a rakományt maga elé vette s csakhamar el­temette mind a tiz darabot. Boldizsár ur a szemeit meregette cso­dálkozásában. Micsoda gyomor! gondolta magában. — Önök csótálkoznak ugy-e ? . . . szólt Mátyásunk németes nyújtással; natyon jó nekem az étfáty. — Az a fő, az a fő . . . mormogá Boldizsár ur és aggodalmasan pillantott fele­ségére. Mi lesz ennek a vége ? Ez alatt a kosztos a rétessel is végzett s olyanformán tekintett körül, mintha azt akarná kérdezni: hát vacsora nem lesz? Mit volt tenni, az öreg ur sajtért szaladt. Hizó Mátyásnak meg se kotytyant; duplagombos mellényén a külső sort gombolta be, így akár újra kezdhette volna az egész »kunst­stück«-öt. Boldizsár ur verejtékezni kezdett; ökölnyi vizcseppek görgedeztek végig az arcán. Hiszen ha ez tovább is így tart, há­rom nap múlva minden vagyonukat föl­emészti ez az egyptomi csapás. Még az a szerencséjük, hogy nem válogatós. Hizó ur újra nézegetett; a házaspár kedves egészségére kívánta a vacsorát, de a vendég nem jött zavarba. — Tesék csag alutni, én majd maga tófáp facsorázik . . . Maga tovább akar vacsorázni! Pokoli gyomor. Valóságos moloch! A férj telesé­gére tekintett. — Te asszony! tálald föl a nyulat is, .melyet tegnapelőtt hoztam. A feleség megértette a jelentős pillan­tást és csakhamar ott volt az asztalon a frissen sült nyúlpecsenye. Boldizsár ur szo­morúan nézte, mint tűnik el egyik darab a másik után. Szemébe néhány könny lopód­zott, s míg kimorzsolta, alig hallhatóan mo­tyogta: Szegény cirmos! . . . Ezalatt az asszony eltűnt, pedig már a »nyul« is fogyóban volt. Az öreg tűkön ült. Mit mond a kosztosnak, ha feneketlen gyomra még többet kiván ? Egy gondolat villant át agyán. Bocsánatot kért, de neki meg kell nézni a feleségét; aztán uccu, vesd el magad! rohant ki az utcára. A szemközt levő kapuban már várt rá a felesége; ő is oda húzódott, megszöktek a várva-várt kosz­tos elől. Egy negyedóráig állhattak a kapu alatt, mikor Hizó Mátyás elunva a hosszú várako­zást, uj hely keresésére indult, ki tudja, nem éhes gyomorral-e ? Az öreg házaspár pedig visszaosont otthonába s összeszedte az asz­talon levő kenyérhulladékot, amit a bizodal­mas vendégnek otthagyni méltóztatott. De jól esett ez is, csakhogy megszabadultak Hízótól. Ezentúl sohasem álmodoztak arról, hogy kosztost fogadjanak. Ha válogatós, sok vele a méreg, ha nem válogat, nincs köszö­net benne. Le is mondtak róla végleg. Fertő Bol­dizsár valami hivatalt is kapott, hol kevesebb volt a munka, minek következtében többet lehetett álmodozni. A feleségével is békes­ségben élt az öreg ur; néha megtörtént ugyan, hogy a régi papucskormány föl akarta ütni fejét, de Boldizsárunk azonnal lehűtötte a harci kedvet e néhány szóval: Asszony! ha veszteg nem maradsz, estére kosztost hozok. (—.) Hirdetéseket jutányosán veszünk fel.

Next

/
Thumbnails
Contents