Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-07-05 / 27. szám

2. PAPA ES VIDÉKE. 1914 j uli us 12. csak nem támogatja ezen legtermészetesebb segítőjét, hanem egyenesen virtust csinál belőle, fitogtatja egyházgyülöletét, aláássa annak tekintélyét. Sőt egyenesen és nyíltan erkölcstelenül jár el a modern állam igen sok esetben saját belügyeinek intézésében is, a legtöbbször külügyeinek vezetésében, midőn első és legfőbb céljává a hatalmat s annak terjesztését teszi. Az önzés, jogtalanság, hódítás fegyvereit jóformán csak visszafordítják az államok ellen. Sok igazság van abban, mit Nagy Sándornak mondott az elfogott kalóz: miért akarsz kivégeztetni, hisz ugyanazt tettem kicsiben, mit te nagyban űzöl ? Kevés a helyünk ahhoz, hogy gondolatainkat bővebben kifejtsük. De lehetetlen az akció és reakció törvényénél fogva — legalább röviden rá nem mutatni, hogy igen-igen sok bajért, bűnért önmagukat tehetik felelőssé az államok. Egyrészt mert önmaguk adtak példát az ököljog: »aki bírja és ahogy bírja, marja« harcára, másrészt mert az erkölcsi erő hiányában nincs kellő bátorságuk a bűnök büntetésére. Nem egyesek hibája ez s legkevésbbé a szerencsétlen trónörökösé. Csak az ő borzasztó sorsa teszi aktuálissá, hogy a rossz tanácsadó indulatot, haragot, fájdalmat félretéve, keressük korunk bajainak forrásait s fejezzük ki azon óhajunkat: vajha minden jóravaló ember teljes erővel közreműködnék a maga körében korunknak minden téren való erkölcsi megújhodásán, az egyének, családok, társadalom, haza s az egész emberiség nagyobb boldogságára. Szent meggyőződésünk ugyanis, hogy valláserkölcs nélkül a kultúra csak egyre raftináltabb fenevaddá teszi az embert s az emberiség ügyét végzetes katasztrófába kergeti. Egy jubileum. Az évek változatos pergése. egy nevezetes évfordulóhoz vezetett bennünket az 1914. esztendőben. Négyszáz éves emlékezetét ünnepelhetnénk, ha ugyan nem keserű gyász volna ez az ünneplés — annak, hogy a magyar parasztság megúnva az élet elviselhetetlen igáját, egy rettenetes mozdulattal ledobta magáról a jármot és az olyan egyének halálraszánt bátorságával, kik ez életben veszteni nem, csak legfeljebb nyerni tudnak, kegyetlen boszúra hevült zsarnok letiprói ellen. Impozáns, de épen nem felemelő látványossága ez történelmünk filmjének, mely egyrészt a benne lévő kiáltó tanulság, másrészt meg épen az évforduló miatt alkalmas arra, hogy vele foglalkozzunk. Ismerjük meg elébb főbb vonásaiban a történelmi környezetet. Sajátságos állapot uralkodott ezidőben hazánkban. Egy világverő, tudományszerető és minden jóért és szépért lelkesülni tudó király után egy gyönge báb foglalta el ezidőn a magyar trónt. Eltérők ugyan arra vonatkozólag a vélemények, vájjon Ulászló a tehetségnek volt-e híjával, vagy pedig csak az akarat-erőnek teljes hiánya tette-e öt a főurak játékszerévé,, de a végeredményben ez nem fontos; szomorú következményekkel járó uralma helyrehozhatatlan bicsaklása volt a magyar haza történeti kifejlődésének. E tehetetten uralkodó mellett szinte elképzelhetetlen, hogy az olygarchia fel ne virúlt volna. Stréber főurak, vagy kétes eredetű világfiak dúskáltak nos, e téren az államok rettenetes ellenmondásban vannak önmagukkal. A törvények rengetegeit, útvesztőit alkotják meg, hogy biztosítsák polgáraik számára a boldogulás lehetőségét s hogy a boldogulásra való törekvésükben a polgárok egymást ne gátolhassák. A polgárok részéről tehát nagy önfegyelmezési, kemény erkölcsi erőt kívánnak, de önmaguk nem respektálják ugyanezt az erkölcsi erőt, önnön eszmekörükből kikapcsolták a bűnnek, erkölcsnek fogalmát. Sőt sokszor érdem lesz előttük, mit a mindennapi életben bűnnek tartunk. Céljuk elérésében túlságosan ráhagyatkoznak a hatalmi szóra, az erősebb jogára, a fegyveres erőre. S ime, beigazolódott, hogy két hadtest, ezer meg ezer rendőr, csendőr, detektív elégtelen maguknak az államfőknek megvédésére. De azért még sokszor el fogják sütni azt az esztelen mondókát: erkölcsből, hitből nem lehet sem vasutat építeni, sem ágyút önteni. S nem veszik észre, hogy nélküle gyámoltalanná, megvesztegethetővé, becstelenné válik a hatalom s hogy biztosabb a hitből élő, erkölcsös emberek közt a nyitott ajtó, mint a hitetlen erkölcstelenek közt a legerősebb zár és karhatalom. Van szerve ezen immateriális, mégis minden fegyveres erőnél nagyobb, szükségesebb hatalomnak, az erkölcsi törvénynek: ez a szerv a vallás, az egyház. De sajnos, a modern állam akárhány helyen és akárhányszor nemBoldizsár ur nagyot nyelt és tovább falatozott; feleségét is biztatta az evésre, hja! szükség van a jó hangulatra. Kis vártatva újra megszólalt. — Te anyjuk! azzal lepett meg ma a főnököm, hogy . . . h ogy — több a munkám, mint eddig volt. Nem megy, sehogyan se megy! Az öreg ur lehorgasztotta a fejét, mintha arra várt volna, hogy a felesége maga olvassa le arcáról a szomoruságos hirt. — Bódi, te valamit rejtegetsz, valami nyomja a lelkedet! Hát csak ennyi bizalommal vagy hozzám? A lérj nagyot sóhajtott s hosszú lélegzet után felelt. — Kitettek a hivatalomból. — Miért? Valami hibát követtél el? — Bizony úgy van! mindennap egy lépéssel közelebb jutok a 80-hoz. A vésztjósló tekintetet nyájas arc váltotta fel, a vihar is elmaradt, Boldizsár ur legnagyobb csodálkozására. — Igaz, öreg vagy már, majd valami könnyebb állás után nézünk. — Az a lő, az a fő. — De addig sem henyélünk; van egy kis megtakarított pénzünk, gazdálkodunk hát vele. Már rég gondolkodom azon, nem volna-e jó kosztost fogadni a házhoz? — Hát tedd meg, ne beszélj! — Jól van, édes apuskám; ha nincs ellenvetésed, hát holnap utána is járhatsz a dolognak. Este még sokáig elbeszélgettek. Összevetették a kiadást a bevétellel és arra az eredményre jutottak, hogy egy kosztos tartása elég jövedelmező foglalkozás. Maga Boldizsár ur is kiderült, elfütyölte lefekvés előtt egy kedves német darabját, melyet csak kiváló alkalmakkor lehetett tőle hallani. Másnap korán útnak indult és — szerencsével járt. Egyik ismerőse, kinek elpanaszolta baját, mindjárt ajánlott is neki kosztost, Hizó Mátyás személyében; jó ember, nem válogatós, estére már szerencséjük is lesz hozzá. Az öreg ur boldogan bandukolt haza. — Asszony! van kosztos! este már itt lesz vacsorán. No, lett erre sürgés-forgás. Boldizsár urat is befogta az asszony kuktának, mert hiába, legalább az első vacsora legyen jó, hogy kötélnek álljon a vendég. És pattogott a tüz, fortyogott a viz. Este felé az öreg Fertő kicsinosította magát; egy óráig a tükörnél ült, simitgatta a ráncokat, rendezgette gyér hajszálait. Istenem! milyen fölfordulást csinál egy kosztos. Mikor az óra nyolcat ütött, még a szive dobogása is elállt: jön a kosztos. Csakugyan egy kövér ujj tompa koppanása hallatszott az ajtón. Boldizsár ur szólni akart, de a szó tQrkán akadt. Mit sem tesz, Hizó ur betalált anélkül is. Alacsony, tömzsi ember volt

r akin csak a háj mutatott. Mindjárt az asztalhoz ültették s a tálaláshoz fogtak. Ünnep van, ma a család is vele vacsorál. Az első fogás sült borjúhús volt. Nyolc darabot tettek az asztalra s bizony Hiz6 Mátyás a maga tányérjára szedte valamennyit, A házaspárnak egy gondolata volt: ezt bizonyosan szereti; sebaj! annál több jut nekik a tésztásból. Ez alatt a kosztos jó étvágygyal falatozott, Mindig járt a szája, de azért keveset szólt. Annyit azonban értettek a szavaiból, hogy a szive magyar, bár az anyanyelve sváb s a neve horvátból magyarosított. A kis család érdeklődéssel hallgatta. Közben az asszony feltálalta a rétest. Hizó Mátyás most is kitett magáért; az egész