Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)
1914-06-14 / 24. szám
1914 a u g us ztus 2. PÁPA ÉS VIDÉKE 193. gazdasági érdekeknek legbuzgóbb istápolója, sok tekintetben a nemzeti politika évszázadok óta egyetlen őrizője. Más egyéb okok miatt is szükség van nagybirtokra még. A tömegtermelést, amely egyedüli orvossága a drágaságnak, a nagybirtok egységes termelése nélkül el sem lehet képzelni. Nem lehet elképzelni a mezőgazdasági előrehaladást sem nagybirtok nélkül, i hiszen csakis ennek áll módjában magasabb gazdasági képzettséggel rendelkező egyéneket alkalmazni. Viszont azonban az is igaz, hogy a kötött birtokoknak igen jelentékeny része nem áll feladata magaslatán. Es éppen ezért nemzeti szempontból, az ország gazdasági haladása érdekében szinte elkerülhetlen szükség volna rá, hogy a földbirtok e része olyanok kezelése alá jusson, akik szeretik a földet, akiknek dolgos két-keze munkájával, szorgalmával lehetővé lenne, hogy azok a földbirtokrészek, amelyek ma hivatásukat kellőképpen betölteni nem tudják, a nemzeti termeiéinek hivatásukhoz mért osztályosai lehessenek. Á Magyar Gazdaszövetség évek hossza sora óta sürgeti a bérlőszövetkezetek szaporítását. Junius hó 17.-én tartandó temesvári nagygyűlésének programmjába is felvette az erre vonatkozó kívánságot. A bérlőszövetkezetnk dolgában eddig elért eredmények ugyan nem valami fényesek, mert pusztán társadalmi akcióval ezt a kérdést megoldani nem lehet. Ehhez pénz is kell, anyagi javakkal bőven rendelkező olyan pénzintézet, amelyiknek vezetői tudatában legyenek annak, hogy miért van szükség arra, hogy a föld népét földhöz juttassuk. A Magyar Gazdaszövetség kitartó agitációjára történt is ebben a dologban már kezdő lépés. Ámde ez a lépés túlságos mértékben magán viseli a kezdetlegesség bélyegét. A haldokló, gyermekeitől elhagyott föld problémáját egy-két millió koronával megoldani nem lehet. Ide legalább is olyan összegeket kell fordítani, amilyent Darányi Ignác, volt földművelésügyi miniszter annak idején az ő igazán nagy gonddal kidolgozott telepítési és parcellázási törvényjavaslatában meghatározott. Egykét millió koronával legfeljebb kisérletezni lehet, de földéhséget megszüntetni nem . . . Pasztellek. XVI. Kis sápadt, vézna, csúnyának mondható gyermek ül a napsütéses réten. Vékony arcán, kezeszárán meglátszik a kék erezet. Az élet folyójának, a vérnek lüktetése. Kis fehéres nyári ruháján, kis mellén halk pihegése. Szemei mélyen benn ülnek. Gyanakodva néznek körül. Ahogyan azok szoktak, kikre sohasem néznek jó szemmel. Ahogyan a gyanakvók szoktak . . . S kis arca nevettető-ríkató vitustáncot jár. Ajkai suttognak. Minden szót tizszer, tizenötször kezd újra. Nem hebeg, de valahogyan a szók tartalmát akarja megérteni. És sirva fakad, mikor a sok mondás hatása alatt már a tartalom is elhomályosul, csak a nyers hang cseng fülében . . . Magányosan ül a rét virágjai közt. Gyermekláncfűből font füzér lóg vékony kis nyakában. S könnyezve tépi az elnyilott gyermekláncfű-virágokat. A pelyhessé vált virágokat. Finoman, gyöngéden szakítja őket, ahogyan csak a beteg gyermekek tudnak virághoz hozzányúlni . . . Egészen lefoglalja munkája. Könnyei végigperegtek arcán. Le gyanánt és a török szó nélkül elfogadta; megkerülte a házát és tetszett néki a düledező házának összefoltozása. Álom volt ez a szép élet, szinte megirigyelték; a cégéres üzlet virágzott és a házaspár boldog volt. A fiu lelke olyan lett, mint a madár, ha szárnyát összecsukja valahova való megérkezésekor. De mégis, a lelkének azonfölül, annyi volt, semmije nem volt., És mégis mije volt ? boldogsága, szerelme. És fölötte boltozatlan világ és körülötte utak, melyek visznek valahová és sehová. Az emberek megirigyelték. A négy ezüst pénz helyett fölajánlottak a töröknek husz ezüst pénzt, de a török senkire nem hallgatott. Tudta, amit Allah elvégezett . . . Mikor aztán az emberek megirigyelték a fiúnak boldog szerencséjét, akkor a fiu a mátkájával otthagyta a cégéres török házat és ment, ment, most már nem egyedül . . . Valahol ott a mohamedán forma idegenben mentében megszeretett bizonyos földet. Szép föld volt, mintha ragyogó aranyszemekből lett volna összerakva. Árnyas fák is voltak rajta és játszott fölötte a napsugaras ég. Megszerette most már nem egyedül, ketten megszerették. És hozzájuk lopódzott valami idegenszerű hatalom. Eddig olyan szép volt a lelkük a leütött lakaton belül a dülő török házban. Ezt a házat ugy találták, mint a madár a fának sátorát, melyen itt-ott bekacsint a napsugár. Most az aranyporszemes földre hogy ráakadtak, idegen érzés ütődött hozzájuk. A vágy, hogy ez a föld a miénk legyen. Ezt a fiu sohasem érezte, néven nevezve még akkor sem érezte, mikor a feleségére talált, hogy ennek az övének kell lenni. Csak annyit tudott, hogy a lelkük összeolvadt. Most, ez az aranyszemes ragyogó föld, mint valami szép, nyugvó sörényes oroszlán vágyat csapott a lelkükhöz, a birhatásnak vágyát. — »A mienk legyen!« Elővették a cégéres ház cégérével szerszett pénzecskét és leolvasták és a birtok az övék lett. Aki kunyhóban született, az a palotának padlóján lépni is fél. Nagyon bátortalanok voltak. A mienk! ez a szó mindig ijesztette őket. És félve simogatták a szép földet. Szerencse, hogy a föld csupán csak szép volt és semmi egyéb. Csillogott és a fák lombjaival játszott a nap. Az asszony, mint az örök Éva, megolvasta a lombos fákat és eldicsekedett a férjének, hogy hetvennél több szilvafájuk van . . . Ha ez mind terem! ... Az ura hallgatta és nézett maga elé és az utakra, melyek a birtokukon kivül valamerrefelé elágaztak. A szive nem érzett semmit és a vágya nem beszélt. Maga sem tudott számot adni magával. a fűbe. A harmatcsöppök közé. A napsugár tükrévé. Az arcon ragadt nedvességet ugyanazon napsugár lecsókolta. S olyan meleg volt a csókja, hogy a fiu önkénytelenül is belenézett a nap aranyos arcába, S felvidult tőle. Valahogyan teremtési ösziön vett rajta erőt. Kis esze azt hitte, hogy a fecskék a gyermekláncfű pihélyéből lesznek. S ösztönös erővel fújni kezdte a pelyheket. Felpuffadt két kis vékony arca. Kidülledt nedves szeme. S olyan boldog volt. A gyermekláncfű pelyhei pedig szálltak-szálltak az aranyos napsugárban és tündérmese-világot rajzoltak egy beteg gyermek bánatos lelkébe . . . VII. Átlátszó lett tavasszal a levegő. A ködök megbújtak a hegyes vidékek szikla-oduiban. A levegő még nem rezgett a napsugártól, a melegtől. A mindent szürkévé tevő por még a faleveleket sem ülte meg. Kristály-harmat csillogott helyette fűszálon, virágon. És mindig ilyen a tavasz, még ha az emberi élet tavasza is az. Magában áll a sarjadó, selymes füvü rét közepén egy hangár. Nagy széles kapui nyitva merednek a világba. Nem a bámulás szájtátása ez, hanem a nagyhanguságé. Belekiáltaná a világba, hogy ő bocsátja útjára a levegő szekerét. És kibocsátja útjára, a kékes szinben játszó napsugaras égre, a gépmadarat. S rajta az embert. Az embert, aki mindenek fölé akar emelkedni. Aki minden más fölött kicsinylően akar elnézni. Aki nagy magasságban érzi magát társai fölött, a világ fölött. Mert fel tudja röppenteni gépét . . . Szeli a levegőt. Hol keringve, hol hullámozva járja a magasokat. És biztosan járja, úgy érzi, úgy hiszi. Mindent áttekint minden pillanatban szeme. A mindenség közepébe aztán magát helyezi és ebben érzi biztonságát. Meg, hogy messze van minden silányságtól . . . Egyszerre, mikor a fák virágos koszorúsak voltak, tüzelt a nap és lepörkölték a virágokat. A földnek arany porszemei is ugy meggyulladtak, mint az olvasztott arany és lihegett a holtra izzadt embereknek nehéz lihegésével. Nem lett termés . . . De azért szép volt a föld és csábító. A fiatal pár várta a jövőt. Talán csak az asszony. Az ember az mintha nem birt vagy nem tudott volna várni; amennyiben a várakozást nem ismerte meg életében. Jött a másik év. Az a sok ía megint virágos bokréta lett külön-külön minden egy. A ragyogó arany földet is elvetették. De megint kigyulladt a nap és most már bimbójában pörkölte el a fák diszét és meggyulladt az aranyhomok mint az olvasztókemence. Az ember nézett; lelkének megkötött szálai bomladoztak; az a nap, mely olvasztókemence volt a birtokán, az beragyogta az utakat a birtokon tul a szép ragyogó meszszeségben ... A felesége félve bujt hozzá és azt a terhes szót súgta, mely nyomta a lelkét. Azt mondta »megcsaltak bennünket!« Az ember intett a fejével ugy, ahogy elgondolkodva olyan beszédre intünk igent, amit nem értünk és amire nem is figyeltünk. Meg kell vallani, hogy ennek az embernek számára sokkal szebb lehetett ebből
