Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-05-31 / 22. szám

176. PAPA ES VIDÉKE. 1914 április 26. — Igen. Az első mód ára három frank, az utóbbié öt. — Hmm! Öt frank ... jó lesz a régi mód. — Fogadja bókomat uram, Ön bátor ember. — Óh, nem rólam van szó, feleségem fog eljönni fogat húzatni. Proletárok. Juniusi szép, napos idő virradt a kis falusi állomásra. A kora reggeli órákban a kakasok kukorékolása, a tyúkok kodácsolása, a malacok sivítása, a gazdasszony pöre: hangossá hangolták a csendet. De amint a nap ment mindig előbbre, a csend is mindig állandóbb, uralkodóbb lett. A reggeli vonatok egy perc múlva már tova íüstöltek. A háziasszony a konyhába szorult. Elcsendesedett és benaposodott a kis emeletes állomás rózsafás környéke. Csak az örökké csilingelő vasúti csengők szóltak. Ezek a senkit nem idegesítők, mert mindenki tudja céijukat. A céllal történő egyhangú zaj pedig, mihelyt felfedi célját, nem idegesíthet. Meg aztán az állomáson nem erre szokott gondolni az ember, hanem oda, ahova utazik, érkezik. Ezen a reggelen is ritmusba szedte a csengő a csendet. S segített neki a madárcsicsergés. Két fecskefészek ragadt a telefondrótszőtte eresz alá. Két boldog tanya. Szerető szivek meleg fészke. Aggódó szülők kincses vára . . . S a ház előtt álló hat gömbölyű koronájú akácon egy verébpár fészkelt. Proletártanya. Demagógszállás . . . Délelőtt 10 órakor történt. Az anyafecske messze úton volt, az apa eleséget hordott. S a fiókák sárga, pállott szájjal, csupasz, kékes tollat toló testtel melegen bújtak öszsze. Gondtalanul, mint a gyermekek. Néha megcsipogtak. Ha jött a gondos szülő, csupa száj lett a fészek. Csupa sivalkodás a csend. Most azonban sokáig elmaradt az eleség. Az apa kékárnyéku, zománcos teste helyett szürke folt lendült fel a telefondrótra. Nagy szemekkel nézett körül. Kinyújtotta a fészek felé sötét foltos nyakát. S a kis csupasz fecskék félve összebújtak. Mint a francia forradalom urai a forradalmárok elől. Hangtalanul, hideg némaságban. Meredt nézésük ijedtséget mutatott. Csak akkor lélegzettek fel, mikor az apjuk harci sikoltása, kurjantása felhangzott s rá sűrűn rajzottak a közelben repülő iecskék a fészek oltalmára. De a veréb állta a harcot. Paraszti durva gőggel begyét kidüllesztette s csak nézte mozdulatlanul az urak tehetetlen dühét. Csak akkor repült tova, mikor már elunta a vékony sivítást, mikor már megelégelte a heccet. Nyugodtan szállt le az akácra. Egy merész gonosztett tervével. Gálád szándék megvalósításának akaratával . . . S ezóta féltékenyen őrködött a fecske. Maga sem tudta mitől kell félnie, mit tehetne a veréb az ő ellenére. Csak veszélyt sejtett. Csak gonosz tüzek lobogását látta azokban a nagy szemekben. S ettől félelem fogta el. Délután 4 órakor volt a népgyűlés. Az akácfa tele volt verébbel. A házigazda vitte a szót. A többi helyeselt. Előadták, meghányták-vetették a tervet. S megszavazták. Az öregebbek ugyan példálóztak, hogy a nagy lélek bosszút áll. A tulajdonjog és személybiztonság megsértőit, a gyermekgyilkosokat kegyetlenül megbünteti. Leverebelték őket a harcos fiatalok . . . Aztán eltelt egy negyedóra és a fecskefészek alatt négy kis fecskefióka csupasz, hideg teste hevert. Kidobták őket a verebek. Szívtelen csőrrel. Kegyetlen karmokkal. Aztán belepiszkítottak a fészekbe.. A fecskepár mit sem tehetett ellenük. Le-leröppentek a kis holttestekhez. Csendesen elnézték őket, aztán felszálltak. Még egyszer letelepedtek a telefondrótra. Egymásra néztek, aztán le a földre. Felzokogtak és messzementek a szülői fészek-szentelte csengős állomástól. Borulni kezdett az ég. A nagy melegség után vihar-felhők ágaskodtak egymás hegyén-hátán. Fehér taréju sötét kék hullámok úsztak mindig előre. Tüzes kigyók vágtak végig rajtuk. S a felhők hangosan felbömböltek a véres ütésre. S rohantak előre. Megmozgatták az egész világot. Leszedték a házak fedelét. Végigfésülték a fák koronáit, a síkság búzáját és kukoricáját. S amelyik nem simult be a szélfésü fogai közé, azt vadul kitépték. Aztán végigpaskolták a kis állomás környékét. Előbb aprón, majd öreg szemekben kopogott a jég. Leverte a fák elíésült koronáját egészen. Betörtek az ablakok. Elszakadt a telefonháló. Elpusztult minden . . . Aztán tisztult megint a hajnali ég. Szelíden, hálásan. Mert a napsugár a kék égbe a vérét öntötte ... A Sió partján a homályban feltűnt a lassan cammogó reggeli-vonat. Csendes volt a vidék. És íriss. Mint fürdő után az ember. De ruháitól megtosztva. Siralmasan. Soványan. Az utasok szokatlanul élénkek. Mindenki az éjjeli vihart meséli... Én ekkor hallottam az első dörrenést. Oh, én már jóval korábban, a legeslegelsőt is hallottam. Egy fiatal diák csak magában mondja, hogy ő bizony semmit sem hallott. Legfeljebb a tanár ur ütött álmában öklével a katedrára. De azért valamennyien nézték a vidéket. Sirták a pusztulást. Majd beértek a mindig csilingelő kis falusi állomásra. Itt aztán megnyílott a jólai vó, tanárral álmodó diák szeme is. Egy perc alatt, mig a vonat állt, harminc verebet számlált meg az akác levert lombjai közt. Hideg, merev, szürke verébtesteket... |. e. gyon elfáradott. Aztán meghalt. Elaludt a íény, örök álomba merült a világ. Tovább nem történt semmi. Csak annyi bizonyos, hogy ő meghalt s nincs többé senki, aki a napot meggyújtsa ... * * * Zörgő kocsik guruló kerekei, mintha üres föld fölött jártak volna, nagy dübürgéssel szaladtak. Egy-egy kövön megugrottak s lecsapódásuk, mint a puskaropogás hangzott. A kocsisoknak háromszor-négyszer kellett kiáltaniok, mig egymást meghallották. Akkor is csak alig, vagy egyáltalán nem. Az világosán megismerhető volt, hogy az éjszakai villámjárásról és záporról beszélnek. Amelyik másodszoí indult a város felé. Amelyik dohos, penészes szalma égett szagával töltött el mindent, aztán végig vert a városon. A zörgő kocsik zajára egy fej emelkedett feb a sik, iszapos árok partján. Előbb a zörgő kocsik, aztán a melegen sütő nap felé fordította arcát. Nem értette egyiket sem. Azt hitte álmodik, vagy a másvilág képeit látja. Aztán magát kereste. S helyette iszapot, két térdet és két lábfejet látott. A lábfejek fehérek: nem az övé. A térdek rongyosak, véresek: mind az övé. De hogy lehet az ő lábaszárain más lábafeje ? Bizonyosan azok a gonosz boszorkányok tréfálták meg még halála után is. Aztán fájó könyökei kezdtek jelentkezni. S ez kissé közelebb hozta a valósághoz. Kitürülte szeméből csapott, iszapos haját. Mégegyszer körülnézett. Nyárfa, kavicsrakás, lámpa, létra, zörgő kocsik és nap. Nap! Micsoda? Nap? Ez valóság. Ez nem másvilág. Vagy ha másvilág, ki meri ott az ő magával hozott jogait gyakorolni. De nem másvilág. S ez még borzasztóbb. Az egyszer megelőzték. Vagy a banyák után más járt nyomába ? Igen, a szekeres emberek. Uccu utánuk! S fölugrott, rohant a város felé, mikor annak első házai mellett már befordultak a kocsik. De ő csak rohant. A kegyetlenek után, akik azonban az embereket megmentették ... A szélső házaknál kutyák kaptak bele. Azok már tudták, hogy ő ma nem tette meg a kötelességét. Belsőbb házaknál iskolából jövő gyerekek gonosz indulattal megcsúfolták. Nyelvet öltöttek rá, leköpték, kinevették. A piacozó nép gáncsot vetett neki, kinevette, kigúnyolta. S ő újra felkelt, bűnbánóan tűrte a gyalázást. Bűnhődött megadóan, szó nélkül. Egy pillantást vetett a tömeg vigyorgó képébe, aztán rohant a szekerek után. S hajszolta őket estig. De nem is mert visszatérni a városba. Ott őt már csak mindenki neveti. A hálás mosolygás csúfondáros röhögéssé íajul fölötte. Neki ott többé nincs keresni valója. Legjobb volna meghalni . . . S elkezdett kódorogni a sötét éjszakában. Lámpa és létra nélkül. Kinzó, mardosó lelkiismerettel. Bűnbánó, de bocsánatot nem remélő lélekkel. Neki nincs bocsánat. Vagy kitől kérhetne? Az emberiségtől? Hűh! Még a sötét éjben is a tömeg vigyorgó arcát látta. Kegyetlenebbet minden büntetésnél, kinzóbbat minden kinnál. Teste már elfásult, az nem is fájt. Hacsak nem égett. Melege volt . . . Aztán eszébe jutott a holnap. Keletre nézett. Még nem dereng. Még nem kell napot gyújtani. Napot gyújtani ? Ki végezte tegnap s ki végzi ma ? Mert ő már többé sohasem gyújthatja meg. De legalább meglesi. Jó lesz. Meglesi, következő nap megelőzi és rendben lesz minden . . . Nagy loccsanás hallatszott a sötét éjjelben. Utána egy állati, vad ordítás. Mintha a nap szót kiáltotta volna valaki. Aztán cikákolás, prüszkölés hangzott, majd halk bugyborékolás, mint mikor viz alól levegőhólyagok pattannak szabaddá. Aztán csend. Holnap csendben és rendben lesz minden , .. Ele.