Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-04-12 / 15. szám

4. PAPA ES VIDÉKE. 1914 március 15. szól s kéri a polgármestert ne bocsássa szavazás alá e javaslatot. Polgármester a vitát bezárja s Győry Gyula a zárszó jogán fenntartja javaslatát. Mészáros Károly polgármester kijelenti, hogy nincs joga e kérdést levenni a napirendről, felteszi a kérdést és szavazás után elmondja a maga véleményét. Végre is névszerinti szavazással 25 szóval 20 ellen kimondták a birtokon kivüli fellebbezést. A határozat kimondása után a polgármester kijelentette, hogy magának is aggályai vannak a határozat törvényessége ellen, azért oda fog hatni a tanácsnál, hogy az új szabályozási terv szerint mindaddig ne adassék ki építési engedély, mig ez a felsőbb hatóság részéről jóváhagyást nem nyer. E kijelentést a kisebbségben maradtak élénk tetszéssel vették tudomásul s ezzel a gyűlés fél 6-kor véget ért. K-s. Teendőink a kat. iskolák megvédésére és fejlesztésére. — Irta: Ember Károly. — Az Országos Katolikus Magyar Iskolaegyesület közgyűlésén ügyvezető-igazgatói előterjesztésemnek alkalom- és időszerűbb tárgyat alig választhattam, minthogy rámutatok azokra a teendőkre, amelyeket hitvallásos iskoláink megvédése és fejlesztése céljából megoldanunk szükséges. Igen, cselekednünk kell, mert íolyton csak azt bizonyítgatni, hogy a hitvallásos iskolák fenntartása, a kor igényeihez mért fejlesztése elodázhatatlan feladata mindazon tényezőknek, akik arra hivatvák és amellett nyugodtan napirendre térni mindazon tények iölött, mikben a hitvallásos iskolaügy jogosulatlan vereségét látjuk azok részéről, akik átérteni és átérezni nem tudják és nem akarják a hitvallásos nemzetnevelés szükségét a világi polgárias felfogású, naturalista neveléssel szemben, az ily védekezést, komoly és eredményes munkának nem nevezhetjük. Érzem és tudom, hogy iskolaegyesületi közgyűlésünkön szükségtelen a katolikus iskola fontosságát nemzeti életünk fejlődésére vonatkozólag bizonyítani, hisz itt azok tömörültek, akik szivük nemes becsvágyát követve, tenni, cselekedni és áldozni is készségesek a katolikus iskolákért és intézetekért és ezáltal a keresztény szellemű magyar nemzeti kultura haladásáért. Alkalom- és időszerűséget is említettem és nem oknélkül. A közel múltban egyik tekintélyes katolikus sajtóorgánumunk statisztikai adatokkal mutatta ki, hogy évről-évre 150—200 katolikus iskola szűnik meg kohója lenni annak a nevelő-oktatásnak, melyben Isten, király, haza jelszavak hatása alatt, ezek szellemében érvényesül a köznevelés nagyfontosságú munkája. Igen, szemben a statisztikának azon adatával, mely 20 — 30 uj katolikus népiskola szervezéséről számol be, ott áll az ijesztő adat, hogy katolikus iskoláink pusztulnak, fogynak, mert a fokozódó anyagi teherrel azok fenntartói megküzdeni nem tudnak, vagy talán itt-ott nem is akarnak. Tehát folyton íogy a katolikus népiskolák száma, ahelyett, hogy gyarapodnék. És mi ezt talán bűnös közönyösséggel látjuk ? O nem, kérünk, szinte követelünk több áldozatkészséget. Érthetően, szívhez szólóan hangoztatjuk az igazságot, hogy a hitvallásos iskolák romjai eltorlaszolják majd a templomok ajtait. Egy-egy hitvallásos iskola kimúlása az illető hitközség hitbeli gyöngeségét jelenti nemcsak a jelenben, hanem a jövőt illetőleg különösebben. De az eddig követett módon Iskolaegyesületünk csak megható és például szolgáló tényeket tudott összehordani a katolikus jóérzésű hivők áldozatkészségéről, azonban áldozatkész tömeget, amely hatásaiban kézzel fogható eredményeket állítson szembe a nemtörődömséggel, azt elérni nem tudtunk. Pedig dolgoztunk, cselekedtünk merészen, állhatatosan, önzetlenül. Időszerű tehát, hogy komoly határozottsággal keressük és ha megtaláltuk, érvényesítsük nem fogyó lelkesedéssel azokat az eszközöket, amikkel gátat vethetünk a katolikus népiskolák elközösítésének, elállamosításának; mert sajátságos, de úgy van, hogy amig protestáns testvéreink vezetőségei közül többen a magyar népoktatás teljes államosítása mellett tüntetnek, addig az igazságos és meggyőző statisztika a protestáns hitfelekezeti népiskolák elközösítéséről avagy elállamosításáról adatot nem adhat, mert ezen iskolák száma nem fogy, hanem évről-évre gyarapodik. Tehát a protestáns hitfelekezeti iskolákat azok fenntartói, dicséretükre legyen mondva, fenntartják és fejlesztik, az ő autonomikus szervezetük módot nyújt arra, hogy a fokozódó anyagi szükségleteket előteremtsék. Az első és legfontosabb teendő tehát intézményesen — és ezt hangsúlyozzuk, intézményesen a katolikus iskolák fenntartásához és fejlesztéséhez állandó anyagi forrást biztosítani; mert pénz és pénz szükséges ahhoz; hogy az iskola építéséhez téglákat vehessünk, hogy a felépített iskolákat padokkal, tanszerekkel felszereljük, hogy új tanítói állásokat szervezzünk és hogy a katolikus tanítóságot az állam tanítóival mindenben, megfelelő anyagi helyzetbe juttassuk. Ez utóbbi különösen fontos, mert az él a nagy közvélemény felfogásában, hogy a törvényes módon kevesebbnek értékelt hitfelekezeti tanító, bárha nevelő-tanítása mindenben legalább is oly becses a nemzeti népnevelésre nézve, mint az állam tanítójának munkája, mindazonáltal kisebb értékű tényezője a kulturának és ezen az alapon a katolikus iskolát, intézetet is kisebb értékűnek tartja az állami iskolával szemben. Tény, hogy a közvélemény felfogásában az ellenséges sajtó erősen szítja minden objektiv érvelés nélkül ezt a felfogást: a katolikus iskolák mögötte király ezúttal újra bizonyítékokat kivánt; látni akarta ismét azokat a bizonyos bécsi és drezdai leveleket és utasításokat, amire Klement azt felelte, hogy azok Plágában vannak, de kész elhozni azokat. A király ebbe az anhalti herceg heves ellenzése dacára beleegyezett és csak annyit tett meg az unszolásra, hogy Dumoulint melléje adta kíséretül, s illetve mert ez az anhaltinak hű embere volt, ennek célzata szerint — őrül. Pedig, hogy ilyenre szükség nem volt, s hogy Klement szökésétől tartani nem lehetett, az kétségtelen abból, hogy mi sem lett volna könnyebb ránézve, hogy a porosz király hatalma alól szabaduljon, mint Hágában — külföldön — maradni, vagy onnét a tengeren bárhová elvitorlázni. Hiszen Dumoulin készséggel engedte magát általa három napon át szobájába záratni, azért hogy — mint mondá — fel ne tűnjék Hágában együttes érkezésük. Dehogy akart Klement szökni, sokkal jobban bizott a király feletti hatalmában, a saját ügyességében, vagy ellenfelei gyengeségében, hogysem félelemre okot látott volna, vagy annyira elvakult volt, hogy sem a melléje adott kíséretben, sem a király tartózkodóbbá vált modorában nem talált óvatosságra intőt. De hát akkor miért irta Hágából Lehmannak, egyik ügynökének 1718 novemberben, hogy meneküljön, mert levelezésük fel van fedezve? Igazán alig lehet ezt az embert megérteni, hogy ezek után nov. végén kísérőjével nyugodtan indult Berlin felé. Amint Clevébe értek, porosz területre, mégis ösztönszerű gyanú szállhatta meg lelkét; azt mondta Dumoulinnak, neki vissza kell menni Hágába, még valami elintézni valója van ott; ez azonban szárazon jelentette ki, hogy nem mehet, s ő viszi Berlinbe. Odaérve 1718 dec. 4-én, Marschall miniszter házához hajtattak, aki ebédre magánál tartotta és udvariasan bánt vele, de ebéd után fogolynak nyilvánította. Egyelőre a rendőrségre vitték, ahol este első kihallgatása is megtörtént a király jelenlétében és Klement határozottan fenntartotta minden eddigi előadását és természetesnek mondta, hogy azok akiket ő leleplezett, bőrüket féltve, mindent tagadnak. Másnap Spandauba vitték. A népr trámulva találgatta, hogy ki lehet az a fogoly ur, aki a kocsiban ül »magyar mentében, mellén rendcsillaggal«. Klement vallomása mellett megmaradván, a királyt ez az állhatatosság ismét pártjára vonta. És itt merült fel az a eshetőség, hogy egy magánember nagy horderejű, sőt világpolitikai esemény, egy nagy háború előidézője lehet. A király felháborodva a bécsi és drezdai udvarok vele elhitetett cselszövése és csúnya merénylet-terve felett, valóságos casus belliket teremtett. Ágost lengyel királynak és Eugennek szemrehányó leveleket küldött, a lengyel király berlini követének levelezését felbontatva átvizsgálta, s a követet kecsegtetéssel, majd fenyegetéssel vallomásra akarta birni, s amidőn ezekkel sem ért célt, rendőri felügyelet alá helyezte. A követ a nemzetközi jog ilyen durva és flagrans megsértésére útleveleit követelte, de a király nemcsak az elutazást tiltotta meg neki, hanem egyenesen megfenyegette, hogy ha szökni akar, Spandauba viteti várfogságba. A lengyel-szász uralkodó erre hasonlókép bánt el a porosz követtel, s a dolgok anynyira elmérgesedtek, hogy a háború kitörése elkerülhetetlennek látszott. Eugen herceghez és Drezdába Frigyes Vilmos megbízottakat küldött; a kiküldött felmutatta a hercegnek az ő állítólagos leveleit, tudatva, hogy ezeket az ő egykori titkára adta át ^a porosz királynak. A herceg