Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-04-12 / 15. szám

2. PAPA ES VIDÉKE 1914 március 15. feltámadás. Az égi nap már tűzkévéit ontja, Már kél ki rögsirjábóL a virág . . . A diadalmas verőfény újongva fiatol az ifjodó világon át. A Légbe fenn pacsirta csengve-bongva ff altatja dicsőítő himnuszát. A zsarnok léi hatalma romba hullva, F eltámadást zeng minden, halleluja! A pezsgő természettel együtt éled A föld fiában is az ős-erő. . . Csodás hivéssel telik meg a lélek S ezred ködén át tör a hang elő: »A sziklasír ledöntve, im kilépett Halált legyőzve az Üdvözítő!« S hallszik, a nép örömrivalgva zúgja: »Feltámadott a Jóság, halleluja/« Szent érzelem kél a tisztult kebelben S a vágyó Lélek fel magasba száll . . . Kéjelgve bontja szárnyát önfeledten Az ébredő tavasz pompáinál; Szép, égi eszme hívja ihletetten Vív, harcol érte, míg rá nem talál. Hiába kisért földi gond, baj újra, Feltámad, győz az esz7ne, halleluja! Remélj szivem, higgy !... Túl a földi léten Ott, ott ragyog fel igazi hazád! S fedjen a kétség éje bár sötéten, Fel kell találnod a hit vigaszát, Miként a csillag felgyúl komor égen. Sirodból szebb hon ott virrad reád. Hiába érint az enyészet ujja Feltá7nadunk új létre, halleluja! Szelényi József. Egy nagypéntek Rodostóban. A Márványtenger sima tükrén lágy tavaszi szellő lengedez; a fakadó rügyek bánatosan hajtogatják nyílásra kész fejeiket; félénken szökik át köztük az illatos levegő; TÁRCA. Egy zseniális kalandor a XVlII~ik századból. — Irta: Martonfalvay Elek. — (Folytatás). Bécsi és drezdai tapasztalatai birtokában, most már a porosz királyhoz fordult, régi barátja és pártfogója Jablonski udv. lelkész utján, akinek a királyhoz szóló levelét azzal küldte el, hogy isszonyu veszély elhárítása okából, okvetlen és azonnal a királyhoz juttassa. A pap megrémülve futott a minisztériumba, s a levél csakugyan a király kezébe jutott. A kért kihallgatás Jablonski félreeső kerti házában megtörtént, s ott Element oly meggyőzőleg adta elő mondanivalóját, hogy a király nemcsak hitelt adott annak, de el is rémült tőle. Nem kisebb dologról volt szó, mint a király elragadásáról, sőt a trónörököséről is, akit azután a kath. vallásban fognak felnevelni. A bécsi és drezdai udvarok terve kész, csak még a tengeri hatalmak (Anglia és Hollandia) hozzájárulása szükséges, amely célból ő Hágába van küldve. Elmondta a királynak, hogy az sikoltva száll tova a fészkéről felriasztott tarka tollú madár. A rodostói magyar remeték közös házából a próféta siralmai hallatszanak: »Szivünk öröme elfogyott; kórusunk gyászba változott, leesett fejünk koronája; jaj nektek, mert vétkeztünk«. Az egész természetre kimondhatatlan mély fájdalom nehezedik; 1735 április 8-dika van, nagypéntek, a Megváltó halálának ünnepe. A száműzött fejedelem is, II. Rákóczi Ferenc, messze utrakészen van, midőn a fekete hangulatu nap első órái megérkeznek. Még nem is pirkad a hajnal, még alszik tüzes, bibor-ágyán a föld másik oldalán a nap, midőn éjiéi után 3 órakor a nagy fejedelem örökre felszabadul a földi élet küzködései, a hontalanság keservei alól. Az a kor, melyben élt, s akikért élt és ujabban a mai kor talált foltokat az ő tiszta jellemén. Azok, akikért feláldozta mindenét, akikért megvált családjától, meg a nagyúri erdélyi fejedelemségtől; akikért a hontalanság nyomasztó terhét vette nyakába, csakhogy az ő kibujdosása örökös, kiáltó tilalomfa legyen nemzetének szabadságáért a Habsburgok ellen, azok őt hazaárulónak bélyegzik meg és száműzik abból a hazából, amely mindene volt, amelynek íöldjét vérével is áztatta! Végig bolyong egész Európán pihenő helyet keresve, de az a sziv, mely hazát veszített, tudhat-e valahol megpihenni? Nem, az vérzik, gyengül, végre megszakad! Közel 200 évnek kellett elmúlnia, mig a haza nagy fiának haló porait is befogadhatta. Országgyűlési végzésnek kellett az 1711-dik év azon törvénycikkelyét megsemmisíteni, mely Rákóczit és kibujdósott társait hazaárulónak mondotta ki! 200 évig kellett török földön, édes anyja, Zrinyi Ilona oldala mellett pihenni abban a tudatban, hogy ő elárulta hazáját! Micsoda rémes álmai lehettek ő neki azon idő alatt ott az idegenben! Végre csákányütések hallatszanak, s a nagy fejedelem felébred! Egy egész nemzet szereő saját tábornokai és miniszterei is benn vannak a komplottban, sőt Lipót anhalti herceget — az öreg Dessauert, — a porosz hadsereg egyik nagyhírű vezérét és Grumbkon tábornokot, névszerint is felemlítette. Vatószinüvé tette ezt Eugen, Zinzendorf osztrák és Flemming szász miniszterek, természetesen koholt, leveleivel s azzal a kölcsönös becsüléssel, amellyel Eugen és Lipót, aki az előbbinek fővezérsége alatt kezdte egykor hadi pályáját, egymás iránt folyton viseltettek. Árulása okául azt hozta fel, hogy ő mint jó (!) protestáns nem engedheti a római vallás és a kat. hatalmak ilyen erősbödését, de meg elundorodott ez aljas cselszövéstől, amely az általa annyira tisztelt király ellen tervbe vétetett. Ezért jött erre hágai útjában, amelyet okvetlen meg kell tennie, ha a cselszövényt egész terjedelmében leleplezni kívánják. A király hitt a megnyerő módon történt előadásnak és már az első találkozás, amely gyakran ismétlődött, leverte, sőt búskomorrá tette. Hiába kísérelte meg környezete, az okot meg nem mondta senkinek. Sőt a bizalmatlanság, gyanú és félelem annyira erőt vettek rajta, hogy senkit, még nejét sem akarta fogadni és éjjel mindig tetének szivdobbanása bontotta ki őt és emelte karjaiba, hogy hazai földben aludhassa tovább álmait; hogy itt várja pihenőjét a sok kurucharc után; hogy itt várja sebeinek enyhülését, melyeket a labanc-fegyver mért reá. Fáj nekünk, hogy ma, legújabban, ugy akarják a mi nemzeti ideálunkat feltüntetni, mint aki önző, átlagember volt; mint aki nem érdemes arra, hogy a hazafiúi erények hordozóját őbenne lássuk; mint aki seregek élére állt anélkül, hogy arra alkalmas lett volna; mint aki zászlót vett a kezébe, melyen a »valláséit és szabadságért« szólt ugyan a felirás, de kellő lelki erő, tartalom és sziv nélkül! Van ebben a magyar népben mégis még mindig mélyen érző kegyelet, mert általános volt a megdöbbenés, midőn őt ideális, dicsőséges fényéből kivetkőztetni akarták. Néhány évvel ezelőtt, midőn hamvai közénk megérkeztek, ugy irtak róla a lapok, hogy ő fényes névvel, mérhetetlen vagyonnal, családdal, minden földi jóval megáldott nagy ur volt, kinek több jobbágy hallgatott szavára, mint sok európai lejedelemnek alattvalója. Nagy ur volt, akinek hogy nagy ur maradhasson, hogy földi javait békében élvezhesse, nem kellett volna egyebet tennie, mint süketnek maradnia nemzete jaj kiáltásaival és vaknak maradnia az e hazában látott nyomorúsággal szemben. De ő azt nem tudta megtenni! Inkább megvált családjától; inkább átélte nyolc év izgalmát; inkább neki vágott egy viszontagságos, bizonytalan hazátlanságnak, sem hogy népének jajveszéklése elől elzárta volna fülét; sem hogy hazájának nyomorúságos állapota előtt eltakarta volna szemét! Azt mondja önéletrajzában: »Saját szenvedéseim és népem zaklatása, amely sokféle és nagy volt, vitt arra, hogy kezembe vegyem hazám felszabadításának munkáját«. Es e szent célt tisztábban szolgálta, mint előtte bárki más. Bocskay Istvánnak, egy másik töltött pisztolyok voltak vánkosa alatt. Lipót herceg, az »öreg dessaui« azonban elég magasállásu, de elég bátor is volt arra, hogy ne tűrje a néma gyanút személye ellen, s egy napon behatolt a király kabinetébe. A király őt meglátva kardjához kapott; az érdemdús hadvezér erre saját kardját messze elhajítva, önérzetes szavakban biztosítá az uralkodót, hogy ő a király életére nemcsak nem tör, hanem ellenkezőleg a magáét minden pillanatban kész érte adni, egyben azonban kérte, követelte urától, hogy mondja meg, mi bántja. Ha ő hibás — úgymond,— kész lemondani előjogáról, amely őt, mint birodalmi fejedelmet megilleti az emelendő váddal szemben, Ítéljen felette a király, mintha alattvalója lenne. A király erre nagynehezen nyilatkozott, elmondva, hogy őt Eugen herceggel ellene, szabadsága sőt élete ellen szőtt komplottal vádolták be nála, amire a dessaui büszkén jelentette ki, hogy sem ő, sem szavojarEugén herceg nem lennének képesek ilyen aljasságra, s aki az ellenkezőt állítja, csaló. Frigyes Vilmos azonban úgyláttszott nem volt meggyőzve. Klement, aki mesterileg tudta beállítani