Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-12-28 / 53. szám

VIII. évfolyam. Pápa, 1913* november 16. 47. szám. Szépirodalmi^ közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér A lap megjelenik minden vasárnap. A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Ismét eltűnt egy év. Ismét egy év rohant át felettünk. Egy hatalmas lépéssel ismét közelebb jutottunk a sírhoz, az örökkévalóság kezdetéhez. Ez utóbbiról ugyan kevesen szeretnek hallani. Igy vagyok vele magam is. Pedig hiába! Eló'bb-utóbb foglalkozni kell vele, ha még úgy nem akarjuk is, ha még úgy tartunk, félünk is tőle. Kár tehát becsapni önmagunkat! Minden perc, minden óra, minden nap, minden év, mely mögöttünk van, közelebb és közelebb visz bennünket oda, ahol igazi gyöngyök, lelki értékek nélkül a királyok, hatalmas császárok koldusabbak az útszéli koldusnál. Folytassam-e ezt a témát ? — jó, nem folytatom. Egyenlőre elég ebből ez a néhány szó. Inkább elbúcsúzom az 1913. esztendőtől. Nincs mit sajnálni rajta. Nem sok jót hozott, de annál több könnyet úgy a nemzeteknek, mint egyeseknek. A véres balkáni események, az országot pusztító árvizek erősen megviselték népünket, gazdasági életünket. Különben sincs semmi okunk az »ó« esztendőhöz való ragaszkodásra, azért hát meghódolunk a beköszöntött nagy hatalmasságnak: az új esztendőnek s előadjuk azt a sok óhajt, lefestjük azt a sok ábrándot, elsóhajtjuk azt a sok édes reményt, melyeknek megvalósítását »töle«, az új esztendőtől várjuk! Teljesiil-e. a sok vágy, a sok remény azt nem tudjuk, mert az új év egy sfinx némaságával hallgatja meg, amit ünnepi beszédekben, vagy csengő poharak között hangoztatunk. Néhány nap múlva 1914-et irunk. Már magában is nagy nyugvópontja az időnek, melyen az emberek megállanak s mint a róna vándora, halomhoz érkezve, merengve tekint vissza már megtett útjára, úgy tekintünk végig mi is eddigi életünk utján. Visszatér lelkünk az élet kiinduló pontjára, visszagondolunk a tüskére, mely ruhánkat tépte; a kőre, mely lábunkat sebezte; a viharokra, melyek fejünk felett tomboltak, villámokat szórva. Hány szerettével indult hosszú útjára, hányan maradtakel oldala mellől; volt, aki talán hűtlenül elhagyta, voltak, lehettek jóságos lények, akik sirba hanyatlottak mellőle, kiknek hófehér szelleme kiséri hosszú, nagy vándorlásában. Könnyeinket néhanapján mosoly váltotta fel, mert küzdelmes pályánknak voltak szelid pihenői, a tüskék között illatos, harmatos rózsák mosolyogtak, üde forrás kínálta kristályát, a szellők üde madárdalt hoztak a távolból. Ez volt a múlt. Hanem a lélek nem elégszik meg az emlékezéssel, mig erő van az izmokban, remény a szivekben, addig nem lankadoznak szárnyai. Előre tör, maga elé szögzi tekintetét és a célt, a jövőt kutatja. Azt nem láthatja, de hacsak egyetlen sugárka int felé biztatóan, az megkétszerezi az ember erejét és újult hittel, újult bátorsággal folytatja útját előre, mindig előre! Mi keresztények fenséges jubileumi évtől búcsúzunk, amikor eltűnik az 1913-ik év. 16 évszázadát annak a maga nemében páratlan, nagyjelentőségű eseTARCfl. M a. Ma sirnak a fák a házak előtt, s ágaikat kulcsolva hajolnak tavaszi viráguk sirja fölé . . . Szomorún sejtik, nem hoz a holnap meleg madárdalt, szaladó szellőt. Ma fázva összebújnak a házak; rekedten reájok rikolt a szél — Az utca meg búsulva bóbiskol: hej, felhő, te részeg, hej, te kacér, újra kitörtek a régi lázak. Ma sóhajtozva lendül a kapunk: kik besuhannak, vissza se néznek, kik besuhannak, magukkal hozzák szomorú csendjét a sejtő éjnek: holnap hófehér szemfedőt kapunk. Ma sejtek, ma várok, ma kacagok: a holnap reménye dalos üzenet ködöt lengető messzeségekből. Hóligetekbe küldöm lelkemet és sejtek és várok és kacagok. Martonfalvay Imre. Pasztellek. I. Magasan, szinte a felhők • közé nyúlik egy gyárkémény. Állandóan fekete a füstje; de csak ritkán fújja be saját felfelé törő természetének megfelelően füstjét az égbe. Jobb is. Kár oda sötétséget vinni. Jobban érezzük magunkat, ba onnan felülről derűs, ablakon, arcon táncoló napsugár, mint halk zene hatol a lelkünkbe. Jobban, mintha korom hullana fejünkre . . . Fiatal, életerős, bátor férfi ért a kémény alá. A fekete füst épen hasmánt csúszott a kéményből. Nagyon hosszan lobogó zászló volt a füst. Pedig szélcsend volt kivül. Csak a kéményre felnéző ifjú lelke viharzott. Ambíció élt benne s az hajtotta örökké. Hajtotta képzelt tehetsége a népszerűség képzelt kincséért. Magasra akart szállni, mint Chaver, az Alpok fölé. Már elfeledte, hogy az Alpok lábánál Domodossola épült s benne egy szerény sirhalom domborodik. A magasratörés halottjáé. Előtte nem volt Alpok. Neki nem volt gépmadara. A kéményt azonban kezével elérte. Neki indult. Mászni kezdett reá. Láttára sokan gyűltek köréje s két csoportra oszlottak. A kevesek intették, hívták vissza. Ellenségeinek tartotta őket. A többek biztatták és — tolták. Ellenségei voltak. Mászott egy métert, két métert. Minden méternél virágot szórtak utána ellenségei. Mászott már eszeveszetten. Felért. Visszanézett a tapsoló, biztató többekre és a lehajtott fejű kevesekre. Sajnálta ezeket. S aztán ráült a füst gerincére, hogy lebegjen is a magasban. S kormosán lebukott a kémény tövébe. A többek elszaladtak. A kevesek fölszedték és megcsókolták . . . II. Öreg, megtört lelkű pap ül a tavaszi, májusi napfényben. Virágzik fölötte az almafa. Virágzik körötte a nagy természet. Virágzik minden, virágzik a lelke. Erővel tör fel benne a mult minden virága. De mindjárt lehullik. Nagy jó lelkek virágja ilyen. A rideg emberek fagyasztó környezete lehűl-