Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-12-21 / 52. szám

PÁPA ES VIDÉKE 1913 december 21. Rudnyánszky Gyula halálára. Voltál te is egykor ifjú, Ábrándozó, víg poéta. Képzeleted a jövőbe Ha elkalandozott néha. Ábrándoztál szebb jövőről, Gazdagságról, fényről, nőről. És im' mi teljesedett ?. . . Ahelyett, hogy gazdag lennél Érdem'idért babért szednél, Nyomor jutott teneked. Fény helyett a vak setétség; Nyomor, a bőség helyett, Végül, zordon kora halál Jutott, mesterem, neked. Belevegyül a nagy gyászba Árváidnak halk siráma, És özvegyed mint zokog. Te meghaltál, de az ének, — Cseppjei szived vérének — És neved a nép szivébe' Arany betűkkel bevésve Mindörökké élni fog! Molnár Árpád. fí legény. — Irta: Domonkos István. — A Miska legény, mikor katonai gyakorlatra berukkolt, azt irta a gazdájának: »Kedves gazdám! Veszprémből marsoltunk Fehérvárra. Olyanok lettünk a nagy forróságban, meg a porban, mint az ördögök és úgy kifáradtunk, hogy több mint százan kidőltek közülünk a közvitézek és sirva néztünk vissza rájuk, amint az útárokban henteregtek. Palotán keresztül masíroztunk; én is azt gondoltam, hogy kidűlök, az erőm elfogyott és még életemben ennyi kínt nem álltam ki, hogy mire szüli az édes anya a gyerekét ... de azért, mikor bemasiroztunk Fehérvárra és megszólalt a banda, olyan veszett kedvem lett, hogy egyszerre daloltam! Kívánom, kedves gazdám, hogy ezen pár soraim stb . . .« A legénynek levelét — természetes — pontosan másolni nem tudom, de ez az utolsó sora, melyet jegyeztem, az az egész legényt testében-lelkében elém állítja. Erős, vállas legény, a koponyája kissé szögletes, kemény, dudoros homlokú. Cigánybarna és mélytüzű, fekete szemű. Apátlan zabgyerek: tiltott, vad, erős szerelmi mámorban eredett meg az élete; egészséges, mint a makk és keményhúsu, mint a kövecs. Masinaereje van és tud dolgozni szakadtáig, csak alá kell neki gyújtani, mint a többi lóerejü gépeknek és ez az alágyujtás nem több, minthogy a gazdája azt mondja neki: No Miska! A gazda és a legény egymást módfelett becsülik, ez a jóságért, az a masinaerőért. mely a legényben van, no és — meg kell vallani — van a gazdában sok nemes jóság, bizonyos atyaiasság a Miska iránt, akit már régen magához fogadott. Egyetlen szolgája, együtt dolgoznak aféle kisgazdák módjára és az együttes dolog valamelyest közelbe hozta mindkettőjüknek lelkét. A gazda külömben gyermektelen. Az említett katonai gyakorlatról a legény a legnagyobb dologtevő időre jött haza. A gabona takarásának vége lett és masinázni kezdettek. Mint a tü, úgy szúrt a forró napsugár és állt a tüzes levegő, mint a forró olaj. A gazdáék szérűjén szemközt voltak az asztagok és kicsike sikátor volt a két sor asztag között; megszorult benne a hőség. A vöröstestű, kis lóhúzta masina úgy búgott, mint valami óriási döngő légy és puffogva fulladozott acélfogas torka, ahogy tömték a keményszálú, hosszú kévegabonával. Törte-marta száraz gúnyáját a gép és vastag porfelhőt vert ki belőle. A porfelhő megsűrűsödött az asztagsikátorban és a forróságban lomhán lustálkodott. Belepte az embereket és az izzadtságban átivódva szinte rothadt a ruhájuk forró, fáradó testükön. A munkának nagyszerű láza pedig tüzelte őket. Mindez éjfél után három órakor kezdődött; éjszaka is forró volt a levegő, mint az öntött ólom és sűrű a melegtől. Harmatok hiányában száraz kortyot nyelt a növény és az emberi tüdő. De mégis volt az estéknek szegényes hüsességféléjéből valamicske, no meg sietni is kellett, tehát három órakor már dologban voltak és búgatták a gépet, mely mörcögött, mint az emberek, ha álmukból költögetjük. Szombat hajnal volt és kimondták az Ítéletet, hogy a gabonával végezni kell még aznap. Vasárnap estefelé majd a jó Istentől lopnak valamicske kis ünnepi időt és a keresztkománál állítják föl a masinát, hogy hétfőn annak a gabonáját verhesse már hajnalban akadálytalanul. Tehát sietni kellett ezen a napon minden eddigi sietés fölé különösen. Egymást tüzelték az embereh és a gazda különösen a Miskát: No Miska! Oh, a Miska meghatóan nagyszerű volt. A csupa szennyből egyedül a szeme ragyogott ki, mint a zománcos porcellán. Piszkos ingujjával maszatra dörzsölte verejtékes orcáját. Az inge rátapadt erős derekára, mely formás volt, mint a faragott oszlopok. Hallgatott, mint az állat az igában és ahogy nyársolta a hatalmas szalmát és emelte, vitte a magas kazalra: az ember látni vélte a munkát magát, fönségében, mint valami szépséges, mezítelen szobrot a pogány istenek világából. Önmagában égett a legény, erejének fogyatkozása nélkül és ereje főicsapott, mint a lángnyelv, melyet szellő érint. Ez a szellő a gazdának biztatgatása volt: No, Miska! • A hosszú nap nyúlott, mint a lomha kamasz; forró testén a fűtött kemencének tüze lihegett és az árnyékok élesek és tikkasztóan szárazak voltak. Délben alig pihentek az emberek. Nem jó ilyenkor pihenni, valamint enni sem jó igazába; a munkának tüze egész embert kér: izmot, gyomrot, lelket. És hogy föl ne eméssze egészen az embert, csak azt engedi, hogy oltsák a tüzet ... A, Miska időnkint neki-nekidőlt a kútvödörnek és mélyen ivott, hosszú húzásban, mint a szép, szomjas állatok... A délután veszedelmesen rövid volt; az asztag nem akart fogyni. A gép ükölködött, mint a barmok, ha mohón esznek; egyszer-egyszer el is akadt szeges torka. De csak előre, csak neki! Még aznap végezni kellett. Merő éles szögben állt a nap hajlásában is és szúrt, mintha éles tű volna és tüzesen bámult, mintha egyedül a Miska gazdájának forró szérűjét bámulná csupán. A húrt feszítik ugy fokról-fokra, hogy egészséges hangot adjon, mint ahogy munkáserejüket feszítették ezek az emberek és köztük a legény. Egymásra néztek pillanatra megállva, mint ahogy a húr feszítésénél meg-megállnak, figyelésért-e, vagy azért-e, hogy nem pattan-e el a húr. Valóban az összeroskadásig fokozódott a dolog lázas izgalma. És a hosszú délutánnak szétnyúlt testére az este fekete takarót kezdett borítani. Ekkor a gép megállt és az emberek az estnek fátyolos sötétjében összenéztek. Valóságosan farkasszemet néztek és együtt mondták: »No, hála Isten, végeztünk!...« Nagy, mély és erős sóhajtás volt, ami ebből a szóból fölfakadt. Utána még mindennek az elpucolása nagy időbe került és öreg este lett. Szombat este. Az esték között valami különös, szép és megható. A falusi templomból előre kicsap egy-egy kis nyaláb, illatos, hűvös levegő... olyan istenes, áhítatos. Valóban kimagyarázhatatlan pompát, bájt önt szét ez az istenes illat. Az embereknek lelkét megilletik és édesen simogatják. Ezt teszi a házakkal, az utcával... mindennel. A szombat esték mások, mint az egyéb esték: fönségesek, a nagy makulátlan munkának illatában fürdik legki váltkép, mikor már a makulátlan fönséges munka összecsukja szárnyát, mint a megszálló fehér madár. És az Isten, a valóságos igaz Isten leszáll és megsimogatja ezt a fehér, fáradt, megnyugvó galambot ... A vasárnap estéknek fűszeres illatát, aki falun igazán élvezi, az az ős szeplőtelen boldogságot kóstolgatja . . . Szűzi tiszta boldogság . . . Ezen a fényes, ragyogó szombat estén, későn, villogó fényű csillagoknál, sejtelmes sötétségben, melyben a szérűnek tiszta fehérsége imbolygott csupán, mint a feliéivásznaknak a fehérsége, ebben az illatos estében a legény féltestre vetkőzve nekihajolt a kutvályúnak, fürödve mosakodott és szép testén harmatoztak a csillogó vízcseppek. A gazdáék már várták ott benn. És a legény alig evett . . . Valóban, a gazda is, ki mosakodva azt mondta az asszonynak: — Tedd anya félre a vacsorát, hadd pihenjek előbb . . . nem birok enni . . . És az asszony a kemencére tette az. ételt szita alá. A legény is igy volt, gondolható. — Vidd ki magaddal, Miska — mondta néki az asszony — és edd meg majd pihentedben ! Miska nevetett és kifürdött tiszta orcája ragyogott. Ez az a ragyogás, amely minden fiatalt széppé tesz. A fiatalságnak titokzatos szépsége ... A legény pihenés helyett kiállt az utcaajtóba és fütyörészett. Ahogy Fehérvárott masirozásában megszólalt a banda: a lelkében is megszólalt valami ragyogó, hárfaszerü hang ... a fiatalságnak illatos mámora. Fütyülnie kellett . . . Bementében a lócán fejnél fölhajtotta a pokrócot és alátette a kis vacsoramaradékot, nem kellett neki. Nem kellett semmi, telve volt a lelke édes álmokkal. Sokára kifogyott ajkán a fütty és indult a bolt felé, amelynek vak külső ajtaját most készült behajtani a boltos. Éppen jókor. Szivart vett. Nem gyújtott rá, eltette. Hazaballagott. Kicsit tipródott és nézte a ragyogó, csodásíényü eget. Nagy idotntalan felhők úszkáltak rajta, mint a lomha szörnyeteg állatok. Nem könnyű felhők voltak és nem esőre szántak. A gazda ablakának lámpafénye hosszú csíkban