Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-12-21 / 52. szám

9 PAPA ES VIDÉKE. 1913 december 21. Arasztos, földi érdekek vad hajhászásába tévedt koroknak plasztikusabb jellemzését sohasem hallottam. A pusztában kiáltónak szózata, Keresztelő szt. János mondja az égből alászállott Igazságról: íme az Isten Báránya, ki elveszi a világ bűneit! Találó hasonlat! Szerzett is véres Nagypénteket az Isten Báránya számára az ordító farkas. Maga az Ur is, mint bárányokat, küldi szét apostolait a ragadozó íarkasok közé, hogy az igazság szelíd szavával, az ő keresztjének szent jelével, erejével az igazság ártatlan báránykáivá szelídítsék a hamisság ragadozó farkasait. És a bárányok szétmentek a íarkasok közé. József Egyptomba menekült a kisded Jézussal; az ősz Péter reszkető karjain Jézus kisded jegyesével: az Anyaszentegyházzal, zsidóiöldről Rómába menekült. Mily kifürkészhetetlenek az Úr utai! Péter, Jézus báránykáinak agg főpásztora, a farkasok fejedelmének vermébe esett. És megkezdődött a harc, az élethalál-harc, az eget keresőknek tiszta nemzedéke s a földnek véres, szenynyes kezű gyermekei között. S minő aránytalan ez a küzdelem! A világ ura, a farkastejen nevelt Róma, mely évszázados, kegyetlen harcokban földreteperte, szétmarcangolta, vérét vette az akkori világnak, ez a büszke, hatalmas Róma üzent háborút annak a .szegény, megfeszített Názárethi hitének és követőinek. Igen, mert bár Róma kaput nyitott minden idegen vallásnak, sőt közös oltárt emelt az idegen isteneknek is; de ezeknek a nyomorult, zsidó halászoknak vallása vakmerő, lehetetlen dolgot követelt tőle. Azt kivánta, hogy a világot szipolyozó Róma ne bántsa a másét. Azt akarta, hogy a kéjelgő, bűnöző Róma tagadja meg magát. Azt követelte, hogy a gőgös Róma, a világ zsarnoka, alázza meg magát: a büszke patrícius, az istennek imádott caesar—mint ember -— legyen egyenlő az utolsó néger rabszolgával. Sőt tovább ment, egyenesen azt kivánta, hogy dőljön meg a nagy Qlimpus költött isteneivel: a hatalmas Juppiter s Rómának államvallása semmisüljön meg a Názárethi előtt; a földi Juppiter, az isteni caesar, boruljon térdre a gyalázat bitófáján meghalt, szegény zsidó előtt. Jézus előtt, ki »a zsidóknak botránkozás, a pogányoknak pedig bolondság«! Nem. Ez lehetetlen! A világ pénzével, az állig fegyveres légiók százezreivel, a bölcsek minden tudásával rendelkező Róma vaskarmai között fetreng a bárány — tépve, marcangolva. Nem lesz bántódása, csak engedjen igazából. De az igazság nem ismer megalkuvást, nem ad fel egy jottányit sem. »Jól van, hát jöjjön, aminek jönnie kell! — szisszen fel Róma, mint egy megsértett fenevad, tehetetlen, rémséges bosszújában. »Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak!« Az Ur szava beteljesedett. Eljött, aminek jönnie kellett. S az anyag és a szellem, a test és a lélek e nagy harcában a sátán nem egy könnyen adta fel uralmát. A nagy római birodalomban megszaporodtak a hóhérok, kicsorbultak, kevésnek bizonyultak a hóhérbárdok. Nem győztek kereszteket faragni az ácsok. Az eget vérvörösre festette a széles birodalomban lobogó, ezer és ezer máglyának tüze. Jutalmat nyert, felkapott lett neve, ki a régi, agyonkoptatott kinzószerek, közönséges, megunt halálnemek helyett, szörnyűbbet, kacagtatóbbat, pokolibbat talált ki. És ez a galádul egyenlőtlen küzdelem foly, dühöng mindenütt, merre csak hangzik Jézus evangéliuma. Pedig ez az evangélium — mint szt. Pál irja hiveinek — az egész világon hirdettetik és az egész világon ellenmondanak neki. De persze Róma vezet. Igazán nagyban, óriási arányokban ott őrjöng az iszonyú mészárlás minden szörnyűsége. Kr. u. 64-ben Néró kezdi meg. Látványosságot készit kertrengetegében, a mai TARCfí. A régi Hórák. Velem futnak a régi Hórák hajnaltól a szomorú estig. Emléküket szivembe szórják hajnaltól a szomorú estig. Útközben vágyva rájuk nézek, ó be jó lenne visszatérni. Elmúlnának a könyezések, ó be jó jenne visszatérni! Ha néha-néha megigéznek, én búsultan dalolni kezdek. Könnyet küldök a messzeségnek és búsultan dalolni kezdek. Velem futnak a régi Hórák hajnaltól a szomorú estig. Emléküket szivembe szórják hajnaltól a szomorú estig. Martonfalvay Imre. A virrasztók. Török István házába nem várt látogató köszöntött be: a halál. Ugy jött mint a kígyó, észrevétlen, csúszva s egy rövid hét alatt elvette a család békéjét, földúlta csendes, zavartalan boldogságát. Törökné egyik este fejfájásról kezdett panaszkodni; másnap már ágyba döntötte a baj, mire pedig a nyolcadik nap elérkezett, már kiterítve feküdt a komor gyászravatalon. Nem használt az orvosi tudomány, nem a férjnek önfeláldozó ápolása; az a tavaszi napsugár, mely a fakadó rügyeket kibontotta, az ő lezárt szemeit nem tudta felnyitni többé, az a levegőben elszórt virágillat, mely a kis kert virágaiból áradt, Törökék szobájában a halál leheletévé változott . . . . . . Szombat este van, szomorú, bánatos tavaszi este. A szoba középén koporsóban az édes anya fekszik, távolabb a férj ül, Ölében a mosolygó, édesen alvó csecsemő. Mellette egy 5—6 éves fiúcska áll s bámulva néz a koporsó mellett lobogó két gyertya lángjába. — Édesapám! mért ég ma két gyertya is? Valami ünnep van? — Ünnep, fiam, ünnep, hagyta rá könnytől csillogó szemekkel az apa. De mért nem akarsz lefeküdni, hiszen az ágyad oly rég megvetettem 1 — Hát hol késik az édesanyám ? Sohasem maradt el ilyen sokáig. Ma már az ágy is üres volt, amelyikben aludni szokott. Vatikán helyén, aminőt még nem látott a világ, hogy Róma vérszomjas fiainak ellene, a császár ellen, támadt haragját csitítsa, feledtesse. A kert áléin cölöpöket vernek a földbe. Kisebbet, nagyobbat, erősebbet, gyengébbet: fiúcskák, leánykák, ifjak, aggastyánok, férfiak és asszonyok számára, kik hónaljukig érő szurokkötelékben kerülnek fel a cölöpökre. Egyszerre csak megjelenik aranyos harciszekerén az isteni caesar, fején a győzelem aranykoszorujával; s egy vérfagyasztó, rettenetes jajkiáltás csap fel az égig, rázza meg a lágy, esti léget: kigyulladnak a szörnyeteg Néró eleven fáklyái. Másnap új mulatság. Sátáni eszme: dühös vérebekkel marcangoltatnak szét állatbőrökbe varrt szerencsétleneket, kiknek nincs más bűnük, mint hogy hisznek az élő, igaz Istenben. Máskor több szépérzékkel csinálják. Egy-egy népes búcsusmenetet hajszolnak fel a sötét, félelmes Colossaeumnak mártírok vérétől megszentelt porondjára. Mint viharvert galambok, bújnak szegények össze. A bűnbánat szívtépő dallama zokog fel ajkukon. Majd fölemelkednek a csapóajtók s Afrika bestiái sunyorgó, vad szemekkel ugrálnak ki a fövenyre. Egy szempillantásra egybeolvad a megneszült vadaknak borzalmas felordítása a Jézus-hivás egetverő j aj jávai ; aztán megkezdődik az undok lakmározás. És Róma leányai nem fogják be szemüket és Róma fiai megtapsolják e szörnyűségeket. Igy festenek a legközönségesebb, a legszokottabb tömeggyilkolások. Azokat az ördögi leleménnyel kieszelt, őrült kinzásokat, miket kiválóbb' keresztényeknek, ma már dicső vértanúinknak, készítettek, nem részletezhetem. De elég is a borzalmakból! Mikor aztán éjszaka borult a vad kéjtől, mámortól elrészegült Rómára, akkor feltámadt a másik, a keresztény Róma. Sötét, nesztelen alakok jelentek meg mindenütt, hol csak hullott a mártírok vére. A szent Török Istvánnak szivébe vágtak a szavak. — Gyere fiam, hadd vetkőztesselek le;, egyet alszol, reggelre talán itthon lesz az édesanyád. A gyermek elhúzódott apja mellől. — Igen ám! de kivel mondom el az. estéli imádságot? ki csókol meg lefekvés előtt ? — Ma az egyszer velem imádkozol;, holnap este már minden a régi kerékvágásban megy. És lehajtotta fejét, hogy elrejtse az előtörő könnyeket; holnap este már minden a régiben lesz! . . . holnap lesz a temetés smég ettől a koporsótól is megfosztják őket. Milyen sivár, milyen üres lesz a szoba! . . . Hogyan hiányzik majd valaki . . . A fiu észrevette a könnyeket. — Apám, te sirsz ? Hol az édesanyám ?' te tudod . . . Török István megtörölte szemét s az ablak függönye mellett kimulatott az éjszakába. — Látod ezt a csillogó eget, édes fiam ? — ott van a te anyád. Azok a ragyogó pontok a messzeségben a meghaltak lelkei; éjjel őrködnek, vigyáznak reánk. Köztük él a te anyád is, talán a legszebb, a legragyogóbb csillag épen az ő lelke.