Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-12-07 / 50. szám

2 PAPA ES VIDÉKE 1913 december 7. váncsiságból se nézegessük, olvasgassuk ez iratokat, mert »aki a veszedelmet szereti, elvesz abban . . .« Egy nagy baja van a mi népünknek : nincs bizalommal, nincs ragaszkodással vezetői iránt; inkább azokra hallgat, akik szines mesékkel, soha nem teljesülő ígéretek hangoztatásával állomba ringatják, hogy e kóros álom ideje alatt még a vánkost is kilophassák alóla ezek a báránybőrbe bújt farkasok. Akkor aztán mi hiába ébresztgetjük. Hiába kiáltjuk oda az Ur Jézusnak az alvó tanítványokhoz intézett szavait: »Mit alusztok? Keljetek föl!« — az alvó tábor, mint a lusta gyerek, egy bosszús mozdulattal elhárítja a keltegető kezet és boldog álmában másik felére fordul. Föl kell ébrednünk valahára, hiszen régóta megvirradt; sajnos, nem a mi ébredésünk csinálja a pirkadást. Ha pénzáldozatot nem akarunk hozni a katolikus sajtóügy oltárán, legalább azt a pénzt adjuk katolikus sajtótermékre, melyet ellenfeleink nyomtatványaira elfecsérlünk. O ne féltsük a szabadkőműves tábort, ők ezt meg sem érzik, de ami vértelen sajtónkban ez is fokozza az életet. Ne fizessük önmagunk a hóhérokat, ne adjunk pénzt, keserves munkával szerzett összeget méregért, dohos, penészes levegőért, melyben az egészséges lélek is elbágyad, összeroppan. Mutassuk meg, hogy tenni is bírunk! Hadd lássa az ellentábor, hogy az a sereg, melynek megásta már a sírt, még élni akar, mert »van élni abban hit, jog és eró»'/« j. á. A Kat. Kör felolvasó-estélye. Vasárnap este ismét együtt volt városunk kat. társadalmának színe-java a bencés főgimnázium dísztermében. Felolvasó-estélyre gyűltek össze, hogy végigélvezzék egy tat talmas, gazdag programm magas nivóju pontjait. S a nagy számmal egybegyűlt közönség nem is csalódott várakozásában; a változatos műsor mindenkinek nyújtott valami tanulságos, szórakoztató vagy gyönyörködtető részletet, sőt a kényesebb igényű, kisebb résznek is adott sok élvezhetőt. Szinte elröppent, észrevétlenül elszállt az a másfél óra, mely feszült érdeklődésben kötötte le a hallgatóság figyelmét. Az est műsorát a Kat. Kör elnökének, Teli Anasztáz dr.-nak beszéde nyitotta meg, ki az érzéki és a nemesebb, szellemi élvezetek között vont éles párhuzamot. Kimutatta, hogy a testi élvezetekben való elmerülés minő káros hatással van az emberi szervezetre, sőt a lelket is megőrli, ahelyett, hogy táplálékot nyújtana neki. Az elsőség minden időben a szellemi élvezeteket illette; csakis ezek tudnak kiemelni a föld porából, csakis ezek adhatnak szárnyakat a fölfelé törekvő léleknek. E nemes élvezetek kultiválására gyűlt össze a mai est nagyszámú közönsége is. Kéri őket, tartsanak ki mindvégig buzgó látogatással a Kat. Kör felolvasó-estélyei mellett, aki pedig tehetséget, művészi hajlamot érez magában, ne sajnálja a kapott talentumot e nemesebb szórakozást kivánó publikum javára kamatoztatni. Teli Anasztáz dr. megnyitó beszéde mély nyomokat vésett a hallgatóság lelkébe. Majd Tóth Annuska és Striss Gyula léptek az emelvényre. Magyar nótákat adtak elő, a szivünkből, a lelkünkből lopott őszinte dallamokat. Striss Gyula mesteri könnyedséggel kezelte a vonót, szinte úgy csalta elő a hurokból a szebbnél-szebb akkordokat. Művészi játékához könnyedén simult Tóth Annus ügyes zongorajátéka. Öröm volt nézni, télyt, s mi ezekkel szemben tehetetlenül, némán állunk. Ez a megdöbbentő gondolat tűzte o o a katolikus társadalom elé azt a célt, hogy az erős, egyház- és államellenes sajtó helyett egészséges, gazdag katolikus sajtót teremtsen. Erre a célra alakult meg a katolikus sajtóé gye sulet is. Szép dolog ez, csak az a baj, hogy a nálunk szokásos első stádiumban vagyunk még: inkább beszélünk, mint cselekszünk, úgyhogy azt az összeget, melyet elleneink néhány nap alatt öszszeadnak, mi hosszú évek alatt sem tudjuk összehozni. Igazi közömbössége, nemtörődömsége ez a katolikus társadalomnak. Pedig ma új időket élünk. Az a korszak, midőn kaszákkal rohant a magyar az ellenségre és diadalt diadalra halmozott, régen letűnt; ilyen kezdetleges fegyverekkel nem lehet ma küzdenünk. Erős sajtóval erős sajtót kell szembe állítanunk. Első sorban is tie olvassuk az ellentábor megtévesztő iratait, piszkolódó újságjait. El van veszve az a csapat, mely az ellenségtől kapja az utasításokat, a haditervet. Mutassuk meg, hogy a magunk erejével is tudunk valamit, az ellenség kiáltványait pedig űzzük el magunktól; féljünk tőlük, mint amenynyire félünk a ragályos betegtől, mint amilyen borzadállyal fordulunk el a mérget tartalmazó halálfejes üvegtől. Ilyen barátot, ilyen tanácsadót ne türjünk meg házunkban, hisz' aki jókkal barátkozik, jó marad, de aki gonoszokkal tart, maga is lejtőre jut. Még kiHabár magán áll, mint szedett fa, Nincs elhagyatva! Kit elvetett a vakszerencse, Vagy szörnyű átok üldöz egyre, S panasz-szavát ha nincs ki hallja, Nincs elhagyatva! De akinek szivében nincs remény, Levéltelen fa tavasz idején; Már gyönge szélre hull a száraz ág, — Hogy' is fakadna rajt' csak egy virág?. .. Mikor még . . . Mikor még gondom tárgya az volt, Olvasni, írni mint lehet, Egy kis sarokba meghúzódva Betűzgetem a verseket. És titkos óhaj kelt szivemben, Mely két orcámra pírt adott: Ha egykor én is írni tudnék! Ha egykor én is írhatok . . . Aztán a gyermek ifjúvá lett, És olvasott mohón sokat, A vers volt most is lelke álma, De szánta azt, ki irogat. Sajnálta kedves vers-iróit, Akiknek szíve megtelik, De kincsük mind a nagyvilágé, Mi sem marad meg őnekik . . . És mégis — én magam sem értem — Öröm ha ér vagy gyötrelem: Minden szakát az életemnek Én is dalokra tördelem . . . Visszavársz^e? . . . Várlaki — Irta: Tomor Árkád. — Gyönyörű május volt. Kis falusi házak utcaablakából mosolygott a virág, áradt szét az illat. Két sorban az úton az akácfák nyíltak. Csicsergő madárkák szálltak ágról-ágra, hű párjukra várva. S mikor együtt voltak, megcsendült a nóta, édes-kedves dalnak lágy melódiája; a lomb suttogással felelt vissza rája. — Visszavársz-e ? . . . — Várlak! . . . — Vége a tavasznak, vége lesz a nyárnak. Ősszel a madár is messze útra indul, valami erős vágy elkészteti, húzza, hogy' tehetne róla?! A réten, az erdőn elhallgat a nóta, elbágyad a rózsa. Azt hiszi majd lelked, nincs többé már élet, és a nagy természet, hogy megejtsen végleg, télbe borul, télbe, hideg dermedésbe. De te ne higyj néki! A letört életnek van föltámadása, viszszatér a fecske az eresz aljára; a megdermedt földet fölveri a bimbó, virág nyit a kertben, esti szélben ingó. Én is visszatérek, kebelemre zarlak . . . visszavársz-e? — Várlak! . . . ... És ment idegenbe jó öreg anyjával; telve reménységgel, munkakedvvel, vágygyal, hogy a boldogságot — nem! a megélhetést fölleljék a hideg, messze idegenben. S majd ha már az élet lemosolyog rájuk, akkor viszszatérnek: tán az eresz alján meglesz még a fészek, talán a fészekben hű párjára várva benn' lesz a madárka .. . Ilyen tervek mellett nem nehéz a munka; vonhat barázdákat « a gond homlokunkra, van egy édes emlék, amely foglalója öröm-boldogságnak: Visszavársz-e ? — Várlak . . . Az esztendők szálltak. Az ifjú egy gazdag gyáros mellé került társnak. Együtt tervezgettek, a munkának éltek s a lelkük lassanként rabja lett a pénznek. Egy izben a gyáros hivatá az ifjút.