Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-11-23 / 48. szám

PAPA ES VIDÉKE 1913 november 23. hogy a katolikus állampolgár minden ténykedését, midőn állampolgári jogait és kötelességeit gyakorolja, azokat, mint katolikus gyakorolja; azt akarja, hogy tagjai működését mindenütt, minden tekintetben, mindenkor és minden helyen a becsületes, igazi keresztény katolikus meggyőződés hassa át. Azt akarja végül, hogy nemcsak a templomban, hanem odakünn is testvéreknek érezzük magunkat és mint egy fegyelmezett, de erős hadsereg, vállvetve szerezzük meg magunknak azt a befolyást és tekintélyt, mely ez ország katolikusait nemcsak a haza körül évezredek óta szerzett érdemeik, de számuk túlsúlyánál fogva is megilleti. Nagyjában elmondottam, ami szerény véleményem szerint a Katolikus Népszövetség feladata lenne, azonban röviden még rá akarok térni egy u. n. kényes kérdésre. Ugy látom, hogy a világtörténelem ismét egy olyan fordulóponthoz jutott, amidőn már az évezredek folyamatában többször ment át. amidőn olyan fogalmak kezdenek előtérbe lépni, amelyek most már feljogosítottnak érzik magukat arra, hogy ők is hallassák szavukat. Aki az ilyen történelmi fordulatot látva nem akar azzal, veleszületett kényelmességénél fogva foglalkozni, azt mondja, hogy a hatalom egy fokkal alább más kezekbe kezd átmenni. Azoknak kezeibe is, akik kellő műveltségre szert téve, feljogosítottnak érzik magukat arra, hogy felküzdve magukat a társadalmi lépcső egy magasabb fokára, ők is élvezhessék a nap fényét és melegét. Ezen ne tessék elszörnyüködni és ne tessék megijedni amiatt, mert az én szerény véleményem szerint mindenki, aki arra a műveltségre szert tett, amely őt a jó igaz megértésre képessé teszi, aki fegyelmezett észjárással bir, ugy hogy nem esik áldozatául mindenféle hazug jelszavaknak, mindenki, aki becsületes és tisztességes munkával szolgálja a hazát és közéletet, az nekem polgártársam. Miért ne fogjak azzal kezet, miért ne álljak azzal egy sorba, mikor érzem és tudom, hogy az ő szeme előtt is ugyanazok a szent és magasztos célok lebegnek, mint az én szemeim előtt. Az én személyes meggyőződésem az, hogy nem tenne rosszul a Katolikus Népszövetség, ha ezekkel a polgártársakkal keresné az érintkezést. Fogadja be őket, tegye őket saját eszméinek osztályosaivá, már csak azért is, hogy kiragadja és kimentse őket olyan kezek vezetése alól, amelyek minden tényezőt arra akarnak felhasználni, hogy fegyverül szolgáljon az általuk gyűlölt kereszténység ellen. Itt nincs szó leverésről, csak arról, hogy az eszmék harcában győzzünk és megértessük velük azt, hogy a keresztény katolikus világnézet az egyedüli, amely az emberi nemet a földi és túlvilági boldogulás felé vezetni képes. Ezért szeretném én, hogy e két tényező egymást megtalálná és egymással szövetkezve, kezet fogjon. Azt szeretném, hogy a Katolikus Népszövetség, mikor uj hangok kezdenek hallatszani, midőn a történelmi evolúció egy ujabb mozzanata előtt állunk, ezt az irányt is megértve, tevékenységének körébe vonná. Meg kell ezt neki tennie félelem és aggodalom nélkül, mert igy kívánja ezt az egyház és a katolikus társadalom érdeke. A rendszeresített hazugság és népcsalás nem fogja soha legyőzhetni e hatalmas szövetkezést, mert mindig igaz fog maradni, amit a római Szent Péter temploma előtt álló diadalszobron olvashatunk: Krisztus él, Krisztus uralkodik, Krisztus győz. (Hosszantartó, szűnni nem akaró lelkes éljenzés és taps kisérte a bíboros főpásztor beszédét.) A folytatásos közgyűlés után. Ma már nem agitatív szempontból foglalkozunk a múltkori, félbenmaradt közgyűlés 5-ik pontjával: a nyilvánosházakkal. Nem. Csak álláspontunkat akarjuk röviden jelezni. Elitéljük e házaknak az Irhás-köz bástya-utcai torkolatába helyezését városrendezési szempontból. Városunkat hosszában hatalmas, párhuzamos utcák futják keresztül: a Fő-utca, Kossuthutca, Bástya-utca és a Korona-utca. Ez utcákat szintén forgalmas, párhuzamos utcák szelik át. Ez utóbbiak közül egyik legjelentékennyebb a Főtérről kiinduló Korvin-utca. Korvin-utcának természetes folytatása az Irhás-köz és ha a siralmasan düledező Schiller-féle házat elrúgják az útból, ugyancsak természetes folytatása lesz a Füst-utca. A város fejlődésének, forgalmának, a közlekedésnek szempontjából micsoda érzéketlenségre, vakságra vall a bordélyházaknak, mint örökös akadálynak, a Korvin-utca egyenes folytatásába való helyezése!? Tessék gondolkozni, utána nézni a dolognak s meggyőződnek igazságunkról. hagyta a maga igazát. A politikán kezdték, de amire a végén voltak, Fekete már a csizmát ócsárolta, melynek városon nincs jogosultsága, csak a falvak számüzöttje, Patkó pedig a cipőt húzta le a sárga földig, mely a nemzet elkorcsosodásának szégyenbélyege. A körülállók mindig szépen megoszoitak: ki az egyik, ki a másik mellé állott és védte körömszakadtáig a saját pártja álláspontját. Csak Cingár Lajos, a szabó, volt pártonkívüli; ő hol Feketét, hol Patkót csiklandozta meg egy ügyes oldalvágással. Egyik estén szépszámmal gyűltek egybe a kis város iparosai a Zöldhetesben, hogy a farsangon tartandó báljukról értekezzenek. Rendben is ment volna minden, ha Patkó János föl nem áll és elő nem adja szokatlan indítványát, hogy a meghívó előmutatásán kivül a csizmában való megjelenés is tétessék kötelezővé. Indítványát igy támogatta: Nem azért beszél, mintha a csizma kivesző félben volna, hisz' a magyarság magja, a falusi nép eléggé kultiválja; nem is azért szólalt föl, hogy a nagyurak viseletét mondja utánzandónak (a díszmagyar és csizma ugyanis elválhatatlanok), de bátorkodott indítványt tenni azon célból, hogy e sok méltatlanságban részesült lábbeli a többi iparos részéről is múltjának megfelelő tiszteletet élvezzen. No, támadt erre riadalom. Az ellenpárt nevében Fekete Antal kért szót és a cipőviselés kimondását sürgette, kiterjesztve e kötelezettséget még a maradi csizmadiákra is. Ez a vélemény még jobban izgatta a gyűlés tagjait. Csakhamar megalakult a két párt, mely késő estig sem tudott dűlőre jutni, ugy hogy a tervezett bál füstbe ment, illetve borba fult. Fekete egyre azt hajtogatta a mérges vitában, hogy csizmát ő is tud csinálni, anélkül, hogy készítése módját külön tanulta volna; Patkó ellenben esküdözött, hogy bármikor csinál olyan cipőt, aminő Fekete műhelyéből kikerül. Az elnök tanácsára végül abban állapodtak meg, hogy két hét múlva mindegyik bemutatja a másiknak mesterségébe vágó, sajátkezüleg elkészített lábbelit. Patkó mindjárt másnap belefogott a munkába, de csak nem akart sikerülni; szabott, vagdalt, szegeit, kalapált, de a cipőnek csak csizmaalakja lett, minél jobban közeledett a bevégzettség stádiumához. Már a harmadik, cipőnek degradált csizmát vágta a falhoz, mikor beköszöntött hozzá Cingár Lajos, a pártonkivüli szabó. — No, Patkó uram, hogy megy a dolog? — Jól, mint rendesen — szólt vigan Patkó s hirtelenében egy avult csizma helyrehozásába fogott. — Mondja csak, csinálna-e nekem egy pár csizmát egy pár finom uj cipőért cserébe > Mert tudja, megjött az eszem, a csizmaviseletre adtam a fejemet. Patkó majdnem keblére ölelte a pártállást foglalt szabót. Hiába! a csizmáé a jövő,, a diadal! S bár kibökte, hogy a csizma többet ér, mint akármilyen finom cipő, megígérte a cserét, már csak azért is, hogy a csizmaviselés minél nagyobb teret hódítson. Aztán meg az is kapóra jött, hogy egy pár uj cipőt nyer cserébe, mikor épen szükség van rá. Majd a saját csinálmánya gyanánt mutatja be. Ezalatt Fekete üzletében is folyt a munka, kreszcendo-dekreszcendo, aszerint,, amint a mester belekapott a munkába, vagy