Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-10-26 / 44. szám

8. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1913 december 21. nehéz, sőt némely esetekben szinte lehetetlen, a tanítónak helyzete a lelkésszel, mint igazgatóval szemben. De tudjuk jól, hogy a nehéz természetű, sokszor a közoktatás irányítására teljesen alkalmatlan lelkészek helyébe még nehezebb természetű állami igazgatók jönnek. Hogy egy-egy tanfelügyelő sajátságos idegrendszere és gondolkodás módja a tanítók százai számára teremtett elképzelhetetlenül komisz helyzetet. Hogy sokszor az igazgatói tekintély csak arra jó, hogy a falusi magányban az igazgató úr magának borivó és kártyázó kompániát hajtson össze. S ezeket meggondolva, ezekből sem kivánunk. Es még sok másról írhatnánk, de 1 minek rossz májúnak lenni, mert mások azok ? Miért érveljünk mi az állami élet ellen azzal, hogy a nép alig bírja az adózást s nem találkozik egyetlen egy sem széles e hazában, akinek gyönyörűsége volna királyi-, út- és más közadók befizetése ?! . . . A nyáron a felvidéken jártam. Olyanokkal jártam ott, akik nem a vasúti kupék ablakaiból és a kocsmák kerthelységeiből nézik a «gyönyörű vidéket«. Mi megjártuk a hegyeket s a patakok mentén eljutottunk kulturátlan, balkáni vidékre: a Vág folyó mellett. A faluk nagy számán mentünk át legnagyobbrészt gyermekeket és asszonyokat találtunk, mert a férfiak kivándorolnak Amerikába és »Magyarországba«!! S ez a nép a szánalomkeltés és kétségbeejtés minden bélyegét magán viselte. Istálló-szobában lakik, százados trágyában, együtt a barmával. Mert ott nincs földmívelés, a trágyát nem kell kihordani; nincs orvos, s az egészségre lehetetlen (a szegénységen kívül) már e miatt is gondolni. Ott nincs ipar! Csak patak és hegyoldal, ahol barmot itatni és legeltetni lehet. Csak erdő, amelynek őszi levélhullása egy évre almot szolgáltat embernek, baromnak. A nép ott állott véznán, agyonéhezve a gyalogút mellett, ahol mentünk és . . . a tenyerét tartotta. Kéregetett. Templom még csak akadt, mert a földesúr valamikor felépítette. De iskola!? Uraim! Egy fia felekezeti iskola, egy iskola, amelybe mérföldek távolságáról járhatnának ezek a tót gyerekek és szívhatnák magukba a magyar kulturát. Vagy egy iskola, ha mindjárt a tót művelődési egyletet állítják is fel, mert a magyar államnak nem telik. Egy iskola, akármilyen! Csak ezt a vad, kulturátlan állapotot ne kellene látni néhány kilométerre a vasúttól, amelyen az urak étkezőkocsiznak Budapestre . . . De semilyent nem láttunk itt, semilyent sem találtunk. Csak butaságot, makogó tót beszédet, állati sorsban levő népet. Oh jöjj el állami iskola, sóhajtottuk ott mi papok. Oh csak nőjjetek nagyra kopár hegyek, hogy a Berlinből jövő gyorsvonatokról valahogy meg ne lássék ez az ázsiai állapot. És nem hiába sóhajtottunk. Csakhamar leértünk a járás székhelyére. Kicsiny hely, de itt tartják a képviselő választásokat. Itt már találtunk állami iskolát. Két osztállyal is. Célja az — így mondják — hogy magyarosítson. »De hiszen ezt a kat. iskola már századok óta teszi« — mondottuk. »Tenni csak teszi, felelt a vezetőnk, dehát lassabban. Meg aztán, tetszik tudni, sok itt az olyan ember, aki nem keresztény. Hát a képviselő hálából kivitte . . .« Megértettük a dolgot. Ha az az állami iskola ott nem épül, lett volna kára annak a községnek, mert a vetélkedés a két iskola tanítóit nagyobb munkára ösztönzi. De ha az állami iskola 10 Km-rel beljebb épül a hegyek közé s ott egy tanítóval és egy szerény szobában dolgozik: akkor áldása lett volna annak a tudatlan környéknek és jutott volna segély annak a másik felekezeti iskolának. Hogy jobban legyen felszerelve. Hogy tanítója ne kapjon 500—800 K-val kevesebbet állami kollégáinál. Igy csak zavart és ellenségeskedést szül, mert megosztja a népet és valójában vallási közömbösségre neveli a gyermekeket. ... Ha valaki éhenveszővel találkozik, ne kezdjen neki az ételek tápláló erejéről fejtegetni. Hanem adja neki hamar, minél hamarabb. Mert a magyarázat végére már elkéshetik vele. Az államosítás lelkes hivei legyenek rajta, hogy ilyen helyeken még ma épüljön állami iskola. Maguk is hozzájárulhatnak. Mátrai Guidó. Sokaknak nem lehet eleget mondani, hogy a cserkész élet már magában olyan, hogy az ifjakat munkához szoktatja. Idejüket lefoglalja, mert tudják azok, akik az iíjakkal foglalkoznak, hogy ez fejleszti az ifjú sziveket és tartja vissza a káros alkalmaktól. A tutajokon a rendes cserkész életmódon kivül még a hegymászás és várromok látogatása, csónakázás és fürdés voltak az időtöltés hasznos módjai. Sajnos, hogy a szándékos fürdésben kevésszer volt részünk. Akaratlanul annál többet fürödtünk. Nemcsak az esőben, hanem a Vágban is. Elég volt egy félrelépés: már derékig vagy mellig lubickoltunk a vízben. A cserkészek ezen íaját humorosan »vodacsek«-nek hívták a fiúk s némelyek egész naplót vezettek rólunk, ki, hányszor lett »vodacsek«, nyakig-e, vagy csak kisebb mértékben. Csodálatos az ember. Alattunk a megáradt, 6—7 m. mély viz s mi nyugodtan mászkáltunk át egyik tutajról a másikra. Pedig a szélső gerendák rendesen vizesek voltak a felcsapódó hullámoktól. Bizony a szakácsokkal sokszor megesett, hogy megcsúszván a vízbe estek. Később ez már olyan rendes dolog volt, hogy meg sem ijedtek rajta. Igy az egyik szakács éppen tojást szállított a tutajára. Zsupsz . . . belecsúszik a vízbe, mikor át akar lépni két tutaj közt. Előbb odakiáltja társait, hogy vegyék el tőle a tojásokat és csak azután mászik ki a vízből. Különösen veszedelmesnek látszott az éjjeli tartózkodás a vizén. Ha valaki bármily okból éjjel kijön s álmos fejjel ki akar menni a partnak és a Vágba lép, szó nélkül belefulladhat, mert a legjobb uszó sem tud tájékozódni, ha a tutaj alá kerül. Ezen veszedelemhez az is járulhatott volna, hogy az árviz elviszi a tutajt, vagy széjjelszakítja. Azért éjjelenként egyik tutajon mindig ébren voltak és részletekben, 5—6 ember járt-kelt a parton lámpával. Mihelyt az esti takarodót elfújták, attól kezdve senkinek sem volt szabad a hálóból kijönni anélkül, hogy az őrségnél ne jelentkezett volna, akik aztán kivezették a partra. Jó időben ezek az éjjeli őrködések kellemesek voltak és a diákromantika fantáziájával bevonva, sok szórakozást nyújtottak. Hogyisne! Melyik diák nem üldögélne szivesen tábortűz mellett, acetilén lámpával a kezében, kötéllel a derekán annak tudatában, hogy száz ember nyugalma felett őrködik ő most. Én azonban nem kérnék belőle! Mindkétszer esett. Mindkétszer legjobb álmomból riasztottak fel éjfél után! Bizony hősi lemondással bújtam ki a hálóból s járkáltam az esős időben a parton fel és alá. Zsolnán a rendőrkapitány figyelmeztetett bennünket, hogy rossz helyen kötöttünk ki, mert az a liget a csavargók tanyája! Elgondolható, mily izgalommal lesték az őrködő fiúk még az ágak mozdulását s levelek libbenését is.. Nem is lett semmi baj. A hideg időjárás, sáros utak, megáradt és rohanva folyó Vág, a meredek várromok megmászása: mind-mind egy-egy alkalma, egy-egy fortása lehetett volna a legnagyobb szerencsétlenségeknek. Nagy gonddal is kellett ám a felnőtteknek vigyázniok! Azt hiszem, hogy ez a nagy felelősség fogja a cserkészetnek a sirját megásni. Angliában 100—200 halálos szerencsétlenség éri a fiukat, de ott a szülők ezen nem akadnak fenn, tudván, hogy otthon is sok gyermek jár szerencsétlenül. Forduljon azonban nálunk elő baj, járjon csak egy fiú szerencsétlenül: micsoda felzúdulás lesz annak az eredménye!