Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-09-21 / 39. szám

Vili. évfolyam. Pápa, 1913. szeptember 21. 39. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. Egyes szára ára 26 fillér A lap megjelenik minden vasárnap. A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő ZsilavY Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Szentilonai-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Vége Víg Andrásnak I A székesfehérvári iparosmesterek mozgalmat indítottak a munkásbiztosító államosítása ügyében. A mozgalomhoz csakhamar csatlakoztak az ország különböző ipartestületei vagy hatvanan. Nem vagyunk barátjai az államosításoknak, mert a közelmúlt visszarettent bennünket az államhatalmak minden térre való beengedésétől, térfoglalásától. Színesebben látnánk ez alkalommal is, ha valami uton-módon a munkásbiztosttóba betelepedett vörösek ki1 akol tatásával oldanák meg a kérdést, akiknek túlkapásai szülték azt az álalatlan helyzetet, ami a munkaadók és munkások között van. Erre azonban az eddigiek után Ítélve semmi kilátásunk! Igy tehát még mindig jobb, ha az állam veszi kezébe, mintha a demokraták grasszálnának ott, nemcsak a munkaadókon, hanem a munkásság egy igen tekintélyes részén is. Az ipartestületek rohamos csatlakozása a megindított mozgalomhoz azzal a kilátással kecsegtet bennünket, hogy nemsokára vége lesz vig andrásnak és tisztultabb légkör vonul be a munkásbiztosító pénztárainkba, annál is inkább, mert a kormány nem idegenkedik a felvetett eszmétől. A »Népszava« pedig dühöng, őrjöng a megszokott hangján és az államosítástól való félelmében így káromkodik : „A munkásbiztosítás államosítása kedves vesszőparipája némely keresztényszociális kócosoknak. A letört kutyaszövetség bizonyos elszánt elemei és a keresztényszociális mesterek egy züllöttebb töredéke mozgalmat is indított arra, hogy a munkásbiztosítók autonómiáját elraboltassa, hogy Tiszáéknak módot adjon annak a közszabadságfoszlánynak elkobzására is, amit ez az autonómia képvisel. (Szép közszabadság : láttuk a választási hamisításoknál. Szedő.) Nagyhangú kommünikében teszi közzé, hogy a székesfehérvári ipartestület «országos» mozgalmat indított erre a célra és hogy az állítólagos mozgalomhoz már 50 más ipartestület is csatlakozott. Igaz ugyan, hogy a csatlakozó — egyébként javarészt jelentéktelen taglétszámú — ipartestületek legföljebb egy-két tacatnyian vannak ; igaz, hog)' a pénztárak államosítását kérő »nagy« küldöttség nem fogja képviselhetni a munkáltató társadalomnak semmiféle számbavehető, komoly csoportját, de a tervezők azért kiérdemlik már szándékukkal is minden demokratikusan gondolkozó embernek megvetését«. Ugy látszik nagyon az elemükre tapintottak a székesfehérváriak, azért ez a nagy lárma és düh a Népszaváéknál. Csak aclclicr amig nem késő. Városunk az utóbbi években rohamosan fejlődött. Ezt senki sem tagadhatja. Rövid idő alatt olyan intézményekkel szaporodott, amelyek csakhamar kivetkőztették vidékies, hogy ne mondjuk mezővárosias jellegéből és a rendezett tanácsú városok között tekintélyes helyet biztosítottak számunkra. Talán ép ez a gyors fejlődés volt az oka, hogy kiadásaink is szinte megdöbbentő módon hihetetlen gyorsan megnövekedtek úgy annyira, hogy a múlt heti városi közgyűlésen már maguk a képviselők is megrémültek attól az úttól, melyet eddig megtettünk és elszédültek attól a mélységtől, amely felé feltartóztatlanul rohanunk, ha csak ideje korán meg nem lassítjuk rohanásunkat. Nagyon szorított már a csizma, sőt megvártuk, hogy tyúkszemeket növesszen, csak akkor vettük észre az égető fájdalmat, amely virágzó gazdagság hírében álló, rendezett tanácsú alföldi városainkat juttatta a csőd szélére. TARCA. Párbaj a csatatéren. — Irta: Farkas Ernőd. — A pozsonyi főhadiszálláson nagy sürgés-forgás volt. Futárok, csapattisztek, kémek, küldöncök jöttek-mentek, az ősi primási palota előtt tarka katonai csapatok állottak élénk beszélgetésbe merülve. Görgei előszobája tömve volt minden fegyvernembeli tiszttel, akik parancsokat, leveleket, jelentéseket hoztak, vagy kihallgatásra várakoztak. Hirtelen egy magas, nyúlánk, délceg kapitány lépett be a Hardegg-vértesek egyenruhájában. A tisztek mind feléje fordultak s meglepetve súgtak össze: — Mit keres itt ez az osztrák tiszt? A vérteskapitány egyenesen a segédtiszt asztalához lépett. — Gróf Zichy Pál vagyok, kérem, jelentsen be a tábornok urnái. — Gróf Zichy Pál ? — csodálkoztak a honvédtisztek még összébb húzódva, — hiszen ez a kivégzett gróf Zichy Ödön testvéröccse. Mit akar ez itten. És álmélkodva méregették a vérteskapitányt tetőtől-talpig, némelyik szinte keresztülszúrta a tekintetével. A segédtiszt maga is meg volt lepve. Nyomban felállott és benyitott Görgeihez. Egy perc múlva Görgei magas, szikár, szemüveges alakja jelent meg a kitárt ajtóban. — Kérem gróf Zichy kapitány urat. A gróf besietett, a tábornok kiküldte a bennlévőket s Görgei egyedül maradt Zichy Pállal. — Mit kiván kapitány ur? — Tábornok ur, osztrák tiszti rangomról már leköszöntem. — Miért? — Mert hazám ellen nem harcolok. Görgei szúró tekintete figyelmesen siklott végig a fiatal grófon. Aztán ismét kérdően nézett rá. — Az ön táborában akarok szolgálni... Görgei olyasmit érzett, mintha tüzes vas érintette volna a mellét. A szempillája megrezzent s az agyában hűvös szélrohamot érzett. — Ajánló levelet hoztam Kossuthtól, — folytatta hidegen a gróf. Görgei percekig nem tudott szóhoz jutni. • Rendkivül meglepte ez a kijelentés. Eszébe jutott, hogy akkor látta először és utoljára a grófot, amikor hadifogoly volt s a vésztörvényszék Ítélkezett fölöttük. Bátyját az ő döntő súlyos szavára Ítélték halálra, öccsét pedig fölmentették. Hirtelenében nem tudta, mit feleljen. Boszut szeretne-e állani rajta s ezért akar nála szolgálni, avagy ő is bűnösnek érzi magát s most vezekelni jött az ő táborába? Nagy lélektani rejtély előtt állott, amit nem tudott megfejteni. De érezte, hogy ezt az ajánlkozást nem lehet vissziutasitani. — Tehát gróf ur honvéd akar lenni ? — Igen, mert szeretem hazámat s legszívesebben szolgálnék tábornok ur törzskarában.