Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-01-26 / 5. szám

VIII. évfolyam. Pap», 1913. január 26. 5. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi Hetilap. A pápai Katolikus Kör es a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér A lap megjelenik minden vasarnap. A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. P'eielös szerkesztő Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15 házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. (—) Farsang". Világos, mosolygó ablakok mögül vidám cigányzene hallik; táncban keringő párok árnyai suhannak tova, amint föltekintek. Az egyre halkuló akkordok messze elkísérnek s megtelik szines álmokkal, mulatós, báli hangulattal a lelkem. Egyszerre egy lerongyolódott, szánalmas alak áll elém, alamizsnát kér tőlem. Kis kabátja áll 'S begombolva, a föltürt gallérból egy didergő arc mered elő. Most ért ide gyalog, nincsen helye éjszakára. Szánalmas, szivbekapó szavait bántó diszharmóniával kiséri a bálteremből ellopódzó muzsika . . . Ott »mulat« még a nép, tart a íarsang. Félt ugyan a háborútól, mely Damokles kardjaként ma is fenyeget, panaszkodott a drágaság miatt, mely lehetetlenné teszi a megélhetést s a nyomdák gépei egyre kattognak: ontják a meghívókat; a varrógépek egyre csattognak: öntik a drágábbnál-drágább báli öltözeteket... Az újságban egy bűnös előéletű öregasszonyról olvastam, ki utolsó elfogatásakor megdöbbentő cinizmussal szólt oda a fogházőrnek: Csak jó ebédet hozzanak ám máma, mert ma tartom a jubileumomat. Harminc évvel ezelőtt kerültem először fogházba . . . Csak úgy eszembe 'ötlött ez a hir. Magam sem tudom, miért? Vagy tán van valami hasonlóság közte és az ezer sebből vérző^ mulatozó emberiség között ? . . . Az élet rejtett magvai. Jókai páratlan fantáziája a titkok leghozzáférhetetlenebbjéről is föl merte lebbenteni a saisi lepelt. A százezer évek legizgatóbb történetét — mint mozdul meg az élet a földön és lesz hatalmas fejlődésében nagyszerűvé — vakmerősködött megirni. Históriát, amelyró'l csak Isten tud. Történetet, amelynek szemlélője ember nem lehetett. És Jókai a művész zseniális látásával megjeleníti a kosmografia százezeréves múltját és amit a geologia csak sejt, ő azt merész realitású valóságul mondja el. Egy jéggel födött, megdermedt, élettelen földdarabot — amelyben szunynyadnak az életcsirák — csodálatos fantáziája a vulkáni erupciók forró melegébe állít bele. S a jeget olvasztó, a vizet forraló tűz átjárja a dermedt csirákkal teli földet, amelyen megindul a teremtés csodáinak szines élete. A magok kikelnek, fákká nőnek. A petékből állatok bújnak elő s buja élet szines kavargása pillanatok alatt elővarázsolja a pihenő energiák lüktető aktivitását. Micsoda igaz gondolat ez a poétái fantázia 1 Mert csakugyan vannak mozdulatlan, dermedt csirák, amelyekben alvó világok rejtőznek; vannak pihenő magvak, amelyek faóriásokat őriznek parányi méhökben. Csak jönni kell a mozdítónak, amely megindítja a passzív életerőt; csak harsannia kell az ébresztőnek, amely hajnallásra hívja az éjszakát. Alvajáró lelkek bolyonganak a világban, a szellemiség atmoszférájában, elmék és szivek alszanak, amelyben christianitás van, amelyek telítettek a katolicizmus elveivel; pangó energiák szunnyadoznak százezrekben, akik nem is tudják magokról, hogy lényegük evangéliumi szépségekkel átitatott — de mozdulatlanul pihennek, csirázatlanul vegetálnak és napfényre nem hozva pusztulnak el életértékeikkel együtt, mert élesztő meleg meg nem bontogatta magházuk kemény csonthéját. TÁRCA. Álom és való. — Irta: Szelényi József. — Ott jártam az álmok tündérhonában S a boldogságra ott, ott rátaláltam. A mennyben voltam, Isten trónja mellett, Lelkem vakító fényözönben ringott . . . Angyalkarok szelid zenéje zengett, Mint összecsendülő ezüstharangok. Valami szent üdv rezgett keblemen, Egy soh' sem érzett boldog sejtelem. Ott ült az Úr fenséges nyugalommal, Körötte sorban — számuk végtelen! — Állottak — rájok ismerék azonnal — Nagy, büszke díszei szegény hazámnak, Kik érte mindent, éltet áldozának, Vagy gondolattal, tettel küzdtek érte, Egy szebb jövő alapjait letéve . . . S önzetlen honfi éltök érdemével Istentől a mennyországot nyerék el. Ott álltam e dicsőknek seregében, Meghajtva főm', alázattal, szerényen Szemem' se merve felemelni rájok, Kiket az Isten a mennyel megáldott. Elhallgatott az égi zene aztán S arany trónjáról most az Úr felálla, A bíborfelhők kárpitját kitárja S orgonaként szólt lágyan a szó ajkán: A földre nézvén fényes szemsugára: »Jó lelkeim mind! — nézzetek velem le! Nagy, ritka öröm szállt az én szivembe . . Egy nép, egy ország virul odalenn Népek között elsőként fényesen. Boldog csalódás érte lelkemet, — E nép megérté jól intelmimet; Ki módot adtam boldogulására, Erényt ültetvén hős nemes fajába, — Melylyel kivívhatná az elsőséget — E diadal sok-sok századig késett! — Most tettre ébredt, eltűnt lomhasága S becsvágya szárnyal fényes magasságba. . . . Egy nép, ki vadonából Ázsiának Szakadt Európa közepére be, — Ellentállt egv ezredév viharának. Kit kül-belellen meg nem dönthete, — Szigetként állt a nagy népóceánon, O nincs ilyen nép többé a világon! . . . Az ős vadsága szelidséggé enyhült, A vallás, a hit keblén megnemesbült; A harcmezőn, mely annyi babért szerzett, Most béke munkával hódít e nemzet; Szent akarattal, szárnyaló erővel Most a tökély magas polcára tör fel, A munka most védpajzsa, diadalma, Világra szól szédítő nagy hatalma! . . . Valami csoda esett meg e néppel, Lelkét nagy elhatárzás bűvölé el; — A gyilkoló vad gyűlölet helyett Szivén vírit az áldott szeretet S krisztusi tan tart lelkeket bilincsben, Lélek-fönségre földön párja nincsen. Mi száz ellennél jobban földre verte — Nincs belviszály, nincs pártoskodás benne, Csak egyetértés, béke napsugára Vet áldott fényt e boldogok honára.