Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-09-07 / 37. szám

4. PÁPA ES VIDÉKE. 1913 szeptember 14. viharokra, melyek fejünk felett tomboltak, villámokat szórva. Hány, — szerettével indult hosszú útjára, hányan maradtak el oldala mellől; volt, aki hűtlenül elhagyta, jóságos lények dűltek sírba, akiknek hófehér szelleme kiséri hosszú, nagy vándorlásában. Mosollyal az ajkán nézhet vissza főpásztorunk a megtett útra, mert pályájának voltak szelid pihenői, a tüskék között illatos, harmatos rózsák mosolyogtak, üde forrás kínálta kristályát, verőfény csókolta homlokát s a szellők üde, madárdalt hoztak a távolból. Ez volt a múlt! A lélek azonban nem elégszik meg az emlékezéssel, mig erő van az izmokban, remény a szívben, addig nem lankadnak szárnyai. Előre tör! Maga elé szegzé tekintetét és a jövőt, a célt kutatja. Azt nem láthatja, de ha csak egyetlen sugárka int is feléje biztatóan, az megkétszerezi erejét és újult hittel, újult bátorsággal folytatja útját előre, mindig előre! Ez a biztató sugár érzik ki a szentséges Atya alábbi leveléből, melyet bíboros főpásztorunknak küldött negyedszázados jubileumára. Kedvelt Fiunknak, Báró Hornig Károlynak, a római egyház áldozópap-bibornokának, Veszprémi Püspöknek X. Pius Pápa üdvöt és apostoli áldásunkat. A gyógyíthatatlan nyomorékok irgalomházába, ha végig megyünk, egy szelid, bár szomorú arcú nővért fogunk találni. A legsúlyosabb beteggel is a legnagyobb figyelemmel bánik. Valami glóriás az alakja ennek a nőnek, aki hősi áldozatok árán vette meg az örök boldogság számára szeretett hitvesének lelkét. Lievél a kis mamához. Kedves kis Mamám! Ugye nagyot nézel, mikor e levél kezedhez jut, vájjon mi lelte ezt a Te rossz kislányodat, hogy egyszerre ily hosszú levelet ir, holott eddig a tizenöt soros levél megírására is alig talált időt magának! Bizony, ha a Néni tudná, hogy mi tart ébren ily késő éjjelen neheztelne reám! De volna is oka rá! Hiába bizalommal ennek dacára sem tudom őt megajándékozni! Erre csak két szivet teremtett a jó Isten: a Tiedet kis Mamám, meg azét kiről e hosszú levél szól. Hogy ez könnyebb lehessen, engedd oda képzelnem magam a Te közeledbe, öledbe hajtva bolondos szöszke fejemet, érezve jóságtól sugárzó szemed lágy simogatását, mely oly kedvesen tud biztatni jóságos tekintetével, mikor oly nehezemre esett a féltve őrzött s a szív legmélyén elrejtett titkokat elmondani! Ugye kis Mamám nem haragszol e hosszadalmas bevezetésért, de úgy remeg a kezem, úgy Kedvelt Fiunk! Már régóta ismeretes volt előttünk, miszerint te hivatalod semminemű részét el nem mulasztod, sőt a főpásztori tevékenységben oly buzgósággal szorgoskodol, hogy ez által Isten tiszteletét és hiveid üdvösségét meglepő módon előmozdítod. Mi épen ezért érdemesnek tartottunk arra, hogy téged a római bibor diszével felékesítsünk. Megerősítette ezt a véleményünket felőled az a jelentés is, melyet nemrégiben a veszprémi egyházmegye állapotáról Nekünk benyújtottál. Mikor ezt a jelentést olvastuk egyrészről öröm tölté el szivünket, másrészről magasztaltuk a jóságos Istent és neki hálát adtunk, hogy téged ily buzgó tevékenységre és oly nagy áldozatkészségre sarkalt. Örvendetes és vigaszteljes dolgokat terjesztettél ugyanis elénk; t. i.: hogy papjaid mindennemű szükséges tudománnyal rendelkeznek, hogy a keresztény népnek bőségesen nyujtatik a természetfölötti élet minden segédeszköze, hogy a szent kánonok előírása szerint uj plébániákat létesítettél, hogy a saját költségeden sok templomot építettél, ezenkívül hogy nagymennyiségű összeget adtál arra a célra, hogy minden keresztény intézmény a lehető legszebben virágozzék. Mikor mindezeket fontolóra vesszük, ugy találjuk, hogy nem tudunk örömünknek másként kifejezést adni, mintha azt kívánjuk, hogy püspöki hivatalod eredményes napjaiért, — melyben már 25 évet töltöttél jámborul, — adjon neked Isten bőséges jutalmat. Ennek biztosítására és atyai jóindulatunk jeléül neked Kedvelt Fiunk, továbbá papjaidnak és híveidnek készséggel adjuk apostoli áldásunkat. dobog a szivem, azt mi szivemet e pillanatban betölti, papírra vetni nem is tudnám! Röviden: az egyedüli ok az, hogy arról irok, kit Te utánad kis Mamám e földön legjobban szeretek! . . . Emlékezel otthon töltött napjaimban sokszor emlegettem egy Feri nevü fiút? Ugye emlékszel reá? Elmondtam, hogy nálamnál fél fejjel nagyobb, szőke, gyönyörű kék szemű, s formás ajkai fölött rövidre nyírott angol bajuszt visel. Ekkor még csak mint szépet — mely hidegen hágy — ismertem. De a gyakori érintkezés, közelebbről ismerteié meg velem s így egy nemes lelkű, önzetlen, igazi férfira ismertem benne, s e leifedezés mindinkább kedvesebbé tette őt előttem. Oh kis Mamám ha látnád, mint remeg a szivem, a kezem, hogy ég az arcom . . ., de az ok ismert immár előtted, csupán egy, néhány epizóddal tarkított főeseményt engedj ide írnom, tudva azt, hogy az sehol se kerülhet jobb pártfogás alá, mint édes anyai szivednél! Egy kirándulást terveztek ismerőseink, melyről elakartam maradni, de ez nem sikerült! E kiránduláson Ő volt mulattatómúl rendelve. Eloszlott a társaság s mi is elkalandoztunk délután az erdőbe, egyszer csak kérdi kisérőm, van e férfi, ki előttem kedves, kit szeretni tudok? Én azt felelém »van«! Ha szépen kérem megmondja a nevét ? kérdé O. S ennek okáúl azt hozta fel »mert szeretném tudni, mert érdekel«. Végre nagy huza-vona után abban állapodKelt Rómában szent Péter sirjánál 1913 aug. 1-én, Pápaságunk tizedik esztendejében. X. Pius Pápa. Hálatelt szívvel boruljunk le e napon az Úr zsámolyához és a szentséges Atya szavaival esedezzünk az Egek Urához, adja bőséges áldását a mi főpásztorunkra, töltse el őseink szilárd hitével, amelyben krisztusi szeretet lakozott, melynek eredménye tudás, műveltség, hősiesség, nagyság. Atyai szívének fiatalos tüzével még évtizedeken át egyengethesse híveinek útját, amelyen visszatérve Istenhez, összeforva a Megváltó szellemével, elkövetkezik majd a keresztény eszmék zavartalan uralma, a szíveket szeretet tölti el és éljük együtt, valamennyi nemzetek, országok, a békés fejlődés boldogító és gyümölcsöző korszakát. Zs. S. Vigyázzunk! Az utóbbi időben, — úgy látszott, — • mintha a mi szabadkőműveseink elhallgattak volna. Csendesek lettek. Nem beszéltetnek magukról. Még a »Világ« is meghúzódott és nem csattogtatta annyira jó nagyra nőtt mű fogait. Nekünk nagyon gyanús ez a megmerevedés! Igaz, hogy ők sunyi módra, szivesebben dolgoznak alattomban, mint nyíltan. Titokban, alattomban szeretnek ott lenni mindenütt, ahol céljaik elérésére alkalmas, megfelelő helyet találnak. tunk meg, hogy kölcsönösen leírjuk a kivánt dolgot és egyszerre kicseréljük. És képzeld az övén az volt: »mert szeretem«, az enyémen meg az ő neve. Erre odajött hozzám s megcsókolta előbb a kezem, aztán az arcomat . . . (kis anyuskám megérdemlem korholásodat, szidjál jól meg, hogy ezért nem utasítám rendre őt . . . de úgy szeretem, s így képtelen voltam arra, jobban fájt volna nekem talán, mint neki . . .).. Alig csattant el a puszi, dübörögve közelgett a vonat, megirigyelte csendes boldogságunk! Sietve kellett felszállani ... A vonaton utazva megismételte azt az édes szót sokszor, majd 3 alagút közeledett s a sötétben éreztem 2 kar ölelését, forró ajkak érintését s képtelen voltam ezt ellenezni, mert én is azt momdtam válaszként az ő szavaira: »Nagyon szeretem«, s ő kijavítá: »szeretlek«. Anyuskám drága jó kis Mamám ne neheztelj, hogy csak most gyónom ezt meg Neked, de eddig még magam előtt is féltem bevallani, mily drága O nekem. A Néni sem tudja, csak a tegnap történtek után be kell vallanom Neked kis Mamám, meg kell irnom, ha eljön hozzátok haza, fogadjátok el gyermekieknek és szeressétek az én kis Ferimet is úgy mint engem, mert én is nagyon-nagyon szeretem! Kezeidet csókolja s bocsánatot kér a hosszú időrablásért kislányod: Lylli.