Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-09-07 / 37. szám

1913 szeptember 14. PÁPA ÉS VIDÉKE 3. Jó lesz résen lenni! Közelről se gondoljuk, hogy a mi szekularizálni vágyó szabadkőműveseink berkeiben miíiden csendes. Mindössze csak annyi történt, hogy egyenlőre szordinóval (hangfogó) dolgoznak, de azért a szekularizáció eszméjéről nem tettek le, sőt alattomban hatványozottabb etővel készítik a talajt, hogy ocsmány tervüket megvalósíthassák. Nem nehéz kitalálni, hogy a »derék« páholytestvérek voltaképen maguk éheztek "meg a magyar katolikus egyházi vagyonra s maguknak akarnak szekularizálni. Lelkesednek a francia példáért és hogy mi okból lelkesednek, arra nézve nem lesz érdektelen, ha felujítjuk még Combes francia köztársasági elnök idejéből való kis hirecskét, amelyet olaszországi utam alkalmával találtam az egyik szálló Íróasztalának a fiókjában. Valami újságból volt kivágva. Szól pedig a következőleg: »A kongregációk vagyona likvidálásának ellenőrzésére kiküldött parlamenti bizottság összeült »Combes« elnökletével és meghallgatta a főlikvidátor jelentését. Ez a jelentés elég szomorúan hangzott. A kongregációknak a köztársaságra eső vagyona kilencven millió frank értéket képvisel, de hatvan millió passzívával megterhelve. A valóságos vagyon, ami a köztársaságnak jut, tehát mindössze harminc millió. Amikor a kongregációs törvényeket hozták, akkor egy milliárdra* ezer millióra számítottak. A különbséget egyszerűen a szabadkőműves likvidátorok és politikusok ellopták«. Természetesen ezeket a nagystílű tolvajokat senki sem fogja lecsukni. Védte őket a francia szabadkőművesség. És most csöndesek a legények. Ha jól emlékezem és nem csal az emlékező tehetségem, ez a kis hirecske ép abban az időben jutott el hozzánk is és vert nagy port nemcsak nálunk, hanem Európa többi művelt államaiban is, amikor néhány évvel ezelőtt a magyarországi szabadkőművesek ünnepelték bünbarlangjuk megalapításának negyedszázados évfordulóját. Budapestre jöttek össze az ország minden részéről a páholytestvérek és nagyokat ittak Franciaország és Portugália egészségére és a tolvajnyelven szekularizációnak mondott egyházrablásnak magyar földön leendő megvalósítására. Egyedül rajtunk függ, hogy a mi »hős« .'. kocavadászaink előre ittak-e a róka bőrére, vagy keresztülgázolva rajtunk megvalósíthatják rabló tervüket. Thaly Kálmán, a nagy kálvinista történetíró mondta egyszer a képviselőház nyilt ülésén, hogyha valaki a kálvinista alapítványokhoz merne nyúlni, vasvillával megy neki. Jó lesz nekünk is megszívlelni Thaly szavait. Ha nyugtatjuk is egyenlőre a vasvillát, de a nyelét ne engedjük ki a kezünkből, nehogy alattomos támadás esetén fegyvertelenül álljunk a szabadkőművesek erőlködéseivel szemben és az utolsó percben kellj en kapkodni érte. Szóval ne aludjunk! Legyünk résen! Szomorú kilátásaink a télre. Az a szomorú kilátás van a télre, hogy a pauperizmus ijesztő mérveket fog ölteni. Némely vidéken a buza gyengén adott. Az aratórész nem sokat juttatott a munkásember kis kamrájába, eladóra alig jut belőle s ha mindjárt ősszel neki esünk a késznek, — mig újra virul a határ — bizöny sok gondteljes nap virrad a magyar munkásra. Ebben a szorúlt helyzetben minden tényezőnek igazán szociális kötelessége a mezei munkásnak téli keresetre alkalmat adni. Ezt pedig semmivel sem adhatjuk meg jobban, mint a gazdasági háziiparral. Körülbelül 100 ezer már azoknak a száma, kik Magyarországon háziiparral foglalkoznak, vagyis nyirfaseprűt kötnek, gyékényt fonnak, talicskát, kasza-kapanyelet faragnak, szóval odahaza kis tudománnyal, de nagy igyekezettel és szorgalommal a napról-napra szükséges élelmiszert előteremtik maguknak. Hogy pedig a mezőgazdasági háziipar nem aféle csipp-csupp dolog, kitűnik abból, hogy Dorozsmán a gyékényfonók szövetkezetében az elmúlt években 300 ezer korona volt a forgalom. Pedig itthon még csak ennek is a kezdet-kezdetén vagyunk. Svájcban például az óriási kopár hegyek országában nem terem buza egy szem se és a nép mégis igen jól él. Jólétét köszönheti a téli iparűzésnek. A karácsonyfa babáit, lovait, kocsiit legnagyobbrészt Svájcban készítik és szállítják hozzánk. Hosszasan lehetne felsorolni a háziipar előnyeit, itt azonban csak egy-kettőt a fontosabbakból említünk fel. Egyik előnye az, hogy nem kell hozzá tőke, el lehet kezdeni pénz nélkül. A másik, hogy a földmivelésügyi minisztérium küld akármely faluba tanítómestert, ahol a munkásság sorakozik a háziipar üzésére. A harmadik főelönye pedig az, lehet mondani, hogy majdnem minden vidéken a természet jóformán ingyen nyújtja a háziiparnak való nyers anyagot. Okos ember természetesen a háziiparnak azt a fajtáját választja, amelynek nyers anyaga a keze ügyében van. Ahol erdő van, ott a fafaragás háziiparának kell természetszerűleg kifejlődnie. Vizöntötte területeken a nádgyékény és sásfonás ipara fog virágozni. Ahol szalmát kapunk, ott azt fogjuk feldolgozni. A fő az, hogy amit dolgozunk azért pénzt ne kelljen adnunk. A földmivelésügyi minisztérium a községeknek ingyen ad annyi nemes fűzfadugványt, amennyit a község akar. Azonfelül minden hold megmunkálására holdanként 100 korona segítséget is ad, csak azért, hogy valamely értéktelen földön termeltetvén a fűzfavessző, a nép ráadhassa magát a fűzfavessző fonására, a gyümölcsszállító, nemkülönben a baromfiszállító kosarak készítésére, melyekből — a mi hanyagságunk, nemtörődömségünk miatt, — Galíciából millió darabokat hoznak Magyarországba. Pedig készíthetné ezt a mi népünk is, csak akarat kellene hozzá. A nép, a mi jó falusi népünk hivatott vezetői egyhamar nem tehetnének áldásosabb és a nép jólét emelésére hatásosabb dolgot, mintha népünkkel megszerettetve a háziipart, rávennék, hogy azt a téli tétlen hónapokban, a kandalló mellett űzze is. Szinház. Szinte félve adjuk hirül, hogy az őszi szezon szombaton megkezdődött. Félelmünk az eddigi tapasztalatokból nagyon is indokolt. Félünk először is attól a hétköznapiasságtól, amely teljesen befészkelte magát a színházunkba. Néhány évvel ezelőtt még néhanéha ünnepnapokban is volt részünk, de az utóbbi időkben a direktorok feleslegesnek tartanak minden nagyobb emóciót. Színházunk közömbösen kullog a mindennapiság utján. Francia léhaságok, értéktelen operette figurák töltik meg azt a színpadot, amely egy időben a nemzeti nagyságnak, a hazaszeretetnek, a tiszta, józan erkölcsnek volt hirdetője, terjesztője, ma már teljesen meghasonlott a nemzeti érzéssel. Napról-napra sűlyed és romlik. És ami szomorú, még a sajtó is egykedvűen nézi a romlást, sőt néha-néha még tömjénez is neki. Pedig, ha mástól nem is, a sajtótól elvárhatnánk, elvárhatná a közönség is, hogy azzal az erővel, amellyel rendelkezik, megakadályozza a színpad ócska kabarészinvonalára való sülyedését. Viszont sajnáljuk az igazgatót is, ha ilyen állapotok mellett a szezon nem végződik olyan eredménynyel, mint a minővel egyébként végződhetne. Nem menti a léha, üres, semmitmondó darabok előadását még az a megszokott frázis sem, hogy a közönségnek ma már ilyen kell. Nem igaz! Csak egyéb hiányában a közönség elfogadja, megtűri a konyhai nyelvezettel megirt fércműveket. Próbálja meg a rendezőség, adasson elő a színpadra való, műélvezetet nyújtó darabokat, hozzá illő kerekded előadással, egész biztosra vesszük, hogy a közönség sokkal szivesebben megy a színházba és sokkalta jobban fogja értékelni a színészeink munkáját, »egyik-másiknak a művészetét«. Azért mondjuk »egyikmásiknak a művészetét«, mert az újonnan megfoltozott társulat jóval gyengébb erőkből áll, mint az előbbi. Leszámítva néhányat a régiekből, akik nem mesteremberek, hanem valódi »színészek«. Különösen a drámai erők teljesen ki-