Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-09-07 / 37. szám

Vili. évfolyam. Pápa, X913. szeptember 7. 37. szám. PÁPA ES VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör es a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér A lap megjelenik minden vasárnap. A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Örök gyászunk. Sok örvendetes évfordulót ért meg a napokban Magyarország, a magyar keresztény állam megalapításának, szent István király emlékének örömünnepeit, e hó 10-ét azonban gyászos emlékezetnek engedjük át, mert ép e napokban lesz 15 éve, hogy dicső emlékű s rajongva szeretett Erzsébet királynénk életét az elvetemült gyilkos tőre kioltotta. Szomorú nap ez a magyar nemzet életében! A véletlennek sajátságosjátéka, hogy 1741-ben ép ezen a napon lejezte ki hódolatát a lovagias magyar nemzet egy másik szeretett királynője előtt, mert ezen a napon hangzott el a rendek ajkairól a »moriamur pro rege nostro« lelkes kiáltása. Nyomában hős magyar karok mentették meg Mária Terézia és fiának birodalmát. Mennyivel szomorúbb, kétségbeejtőbb az előbbi emlékünk szeretett királynénkra, kiért szintén élt-halt a magyar, ki az elnyomatás éveiben védőnk, buzdító őrangyalunk volt! Mély bánata által űzetve, hü magyarjaitól távol bolyongott, amidőn az elvetemedett gyilkos tőre kioltotta áldott életét. Mienk immár a gyász, a veszteség, melyben osztozunk öreg királyunkkal, de mienk a vigasztaló emlékezet is, velünk az a tudat, hogy Erzsébet királynénk látja hü magyarjainak évekkel ki nem haló szeretetét és hálás megemlékezését. Nincs szív, mely ne szentelné legszentebb érzelmeit az elhunyt királyné dicső emlékének. Bíboros püspökünk jubileuma. 1913. év szeptember hó 8-án. — Szeretnők, ha lapunkat teljesen annak az örvendetes ünnepélynek szentelhetnék, amellyel Veszprém ősz bíborosának huszonötéves püspöki jubileumát ülik meg a kiváló főpap és áldott jószívű ember nagyszámú barátai, tisztelői és hívei. Szeretnők, ha fellengő ünnepi költeményben énekelhetnők meg báró Hornig Károly, biboros püspökünk nagy érdemeit, páratlan jótékonyságát, mert az ő lelke is telve van költészettel, a szeretet és jóság nemes költészetével. Sok szépet lehet szeretett egyházfőnkről elmondani szóban, irni Írásban, de mindezeknél sokkalta szebben beszélnek azok a nemes cselekedetek, a melyekkel a »holtkéz« áldozott iskolákra. templomokra, a szegények, a nyomorban szenvedők felsegélyezésére. Ki tudná feljegyezni mind ama jótéteményeket, amelyek áldott lelkű főpásztorunk nemes szivének emlékét örökké bevésték mindazok lelkébe, akik nagy szivének szerető melegét érezték. Nagy okunk van téhát arra, hogy imánk még buzgóbb, fohászunk még forróbb legyen, szivünk még emelkedettebben érezzen e napon, mint bármikor az életben! Hiszen a mai nappal nagy forduló elé érkeztünk: negyed százados püspökségének küszöbét lépi át hőn szeretett főpásztorunk, aki nem szűnt meg soha az irgalom, a jótékonyság munkáját gyakorolni, amelynek beszédes számjegyei ott tündökölnek az eltöltött negyed század homlokzatán. Huszonöt év, már magában is nagy nyugvópontja az időnek, melyen az emberek megállanak, mint a róna vándora, halomhoz érve, merengve tekint vissza a már megtett útra. Visszatér lelkünk az élet kiinduló pontjára, végig gondolunk a tüskére, mely ruhánkat tépte, a kőre, mely lábunk sebezte, a TÁRCA. Hősi áldozat. — Irta: dr. Hannig Györgyné. — Ott ült az ágya szélén. Szemeit fájdalommal pihentette a súlyos betegen. Lelke iszonyú kálváriát járt, hisz az a deli szép férfi, kihez a házasság szent esküje fűzi, pár perc múlva már özvegyen hagyja. Válni kell! S mégsem a válás okozza neki a kimondhatatlan kinokat. Más az, ami lelkét gyötri. Nem a test válása, hanem az a tudat, hogy ez a haldokló ember még most sem akar Istenhez fordulni, hogy szemeiben még most sem fakadnak fel a bánat könynyei. Hiába kérés, könyörgés, nem akarja még most sem magához venni azt a menyei táplálékot, amellyel, akik élnek, nem halnak meg soha. A beteg szempilláit enyhet adó álom zárja le, a nő pedig odaroskad imazsámolyára, mely felett a szenvedő Üdvözítő lügg a keresztfán. Nincs ereje többé. Vérző szive hangos jajba tör. A férfi felnyitja szemeit s látja a vonagló, gyötrődő asszonyt s megremeg, hallva a kiáltásba törő könyörgést. — Oh mentsd meg Uram a lelkét, ne hagyd elveszni! Mit kívánsz cserébe mond? Felajánlom érte magamat. Ha lezárulnak e szemek, meghal a világ reám nézve, kolostorba megyek, vezekelni fogok. Vedd el Uram vagyonom, szépségem, csak lelkét, a lelkét szánd meg! Kimerült, nem rimánkodott többé, csak nyögött, mint a megtépett gerle, kitől elrepült a párja. S a férfi nézi-nézi, száraz szemei könnyel telnek meg s a kemény szívből sóhaj fakad fel. — Hát lehetséges ily nagy szeretet? Hányszor gondolt betegsége alatt arra, hogy ifjú felesége mily hamar fogja elfeledni, s lám ez az asszony, mily óriási lelki erőt tanusit! Lemond minden további földi örömről, szeretetről, érte, az uráért, akit szeret, akiben nem a romlandó anyagot, hanem azt a felsőbb valamit szereti, amelyet ő léleknek hiv. — Mária! Szól bágyadt hangon a beteg. A nő felrezzenve, zavartan sietett a súlyos beteghez s gondos szeretettel igazítja meg a vánkost, törli le a verejtéktől nedves homlokot. Oly gyengéd, oly kegyes, szenvedése dacára is e nő. — Mária! — szólt újra. — Hallottam fohászod, esdeklésed. Az Urba helyezett bizalmadat s irántam érzett óriási szereteted győzött. — Én hiszek s hittel, reménnyel s őszinte bánattal akarom lezárni az életet, melynek végét érzem. Máriám, te hős asszony, megvetted a lelkem, de szörnyű nagy árt ígértél érte, fiatal életednek minden örömét! — Ez az ár mind semmi ahhoz, mit az Ur adott nekem. — Szólt a nő a fájdalmas, de azért mégis örömteljes hangon. Hajnalba egy megtért, megtisztult lélek szállt az örökévalóság hazájába az Ur trónja elé.