Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-08-24 / 35. szám

2 PÁPA ÉS VIDÉKE 1913 augusztus 24. Három irányban volna szükség sajtóreformra legelső sorban. Teljes és erélyes védelembe kellene venni minden támadással szemben a vallás szentelt érdekeit, másodszor a közerkölcsöt, harmadszor a nemzeti eszmét. A haladásnak, a kultúrának, a fejlődésnek teljességgel nem érdeke, hogy őrült fanatikusok állandóan és büntetlenül sárra] dobálják ezt a három legszentebb palládiumot. A reformnak ki kellene terjednie az előkelő mezben, rejtettebb, burkoltabb alakban grasszáló sajtódemagógiára is, mely az utca hangján tobzódó lapoktól csak külső modorban és taktikában különbözik, valójában pedig épp oly cinikusan destruktiv mint ezek. Hogy itt elsősorban az apróhirdetések bizonyos rovata is számításba vonandó, alig szükséges külön említeni. Legelső sorban azonban kétségkívül a demokrata sajtó féktelen őrjöngését, kultúréletünknek ezt a szégyenletes szennyfoltját kellene rendőri őrizet alá venni. Végtére is nincs annak célja, hogy a munkásság védelmének köpönyege alatt olyan elemek űzzenek állandó tréfát a munkásság legkomolyabb érdekeiből, akiknek a munkásosztály sem inge, sem gallérja s akik ostendei vagy abbáziai villáikban bizonnyal halálra kacagják magukat ama bravúros zsonglőrködésen, mellyel a kapitalizmus állandó ócsárlásával tesznek legtöbb szolgálatot éppen a kapitilista-merkantilista érdekszövetségeknek. Nincs jogosultsága annak a véresszájú műtobzódásnak, mellyel a demokratapárt minden ideált csak azért tapod sárba, hogy az elkeseredettet adhassa s ezzel a csakugyan keserű sorsuakat állandó izgatottságban tartván, a pártadó hűséges befizetésére buzdítsa. Nincs értelme annak a szemérmetlen játéknak, mely a lelepleztetés minden valószínűsége és bizonyossága dacára évhosszat újra és újra hazugságokkal traktálja publikumát, csak azért, mert tudja, hogy még mindig fog akadni balek bőven, aki felül neki. Semmiféle jogcímen nem tarthat igényt sem védelemre, sem megtüretésre az a sajtó, mely eddig soha semmiíéle ismérvét nem mutatta annak, hogy komoly és objetív tud vagy akar lenni, hanem a féktelen izgatásban, vallás-, osztály- és nemzetelleni harcban, rágalmazásban és ferdítésben multa felül önmagát. Ahol annyira nem veszik komolyan az igazság és tisztesség határsorompóit, mint pl. a »Világ«-ban vagy a »Népszavá«-ban, melynek körülbelül minden egyes száma következetesen és eszközválogatás nélkül támadja a társadalmi lét összes igazi alapjait, amelyet százszor értek hamisságon s amely sohasem rektifikált — ott kulturális közérdek a közbelépés, nehogy a sajtókalózok fanatizmusa az igazi sajtószabadság elvét is végleg kompromittálja. Mert, úgy-e, a kultúra az, ha pl. a szociáldemokrata sajtó állandóan a becsületében gázol mindenkinek, aki nem tart vele ? Hogy a szociáldemokrácia szolgálatában forradalmat és gyilkosságot szentesít, viszont a vallás, az erkölcsiség, a haza eszméit, mint a bika, mely vörös posztót lát, állandó tobzódással üldözi? Hogy ámít és ferdít, szemernyit sem törődve a kultúrembert — még ha kommunista is — feltétlenül kötelező európai tisztességgel és arcpirulás nélkül ir nap-nap után olyan dolgokat, melyeknek a kerek ellenkezőjéről kétségtelenül maga is meg van győződve ? Csak egy a sok közül, de tipikus példa, hogy midőn Kunschak Pál, a szociáldemokrata, meggyilkolta Schuhmeyert, a Népszava egyszerűen megtette keresztény-szociálistának, sőt a a gyilkosságért a következő hajmeresztően ostoba szavakkal egyenesen »Rómát« és a kereszténységet tette felelőssé: »Még a gyilkosság módjában is hivek maradtak önmagukhoz a klerikális brávók: lesből, hátulról küldték rá a bátor harcosra az orvul gyilkoló golyót. Egész Európa proletárságának a megvetése fogja arcukba vetni a keresztény-szociális orgyilkosoknak: Megismerjük Róma stílusát!« S hogy ebben a fékevesztett hazudozási taktikában rendszer van, sejteti a jeles lap egyik legújabb jámbor fogása, hogy t. i. a szatmári rablógyilkost is megteszi a bitófa alatt »kongreganisjelölik: meg magukat a kereszt jelével. Máriaérmek sem láthatók egyiken sem. Sem a dicsértessék-et nem ismerik. Itt közbevetőleg megjegyzem, hogy Fiúméban a Franceses Deák viálén levő kis zárdatemplomban éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Ez a kis templom a barátoké. Ellentétben az olasz templomokkal, ragyogóan tiszta. Búzgó, áhítatos néppel megtelve. Itt az ember mások áhítatán épül s a búzgón, térdenállva imádkozok nagy seregét látva, maga is akaratlanul a rózsafüzérje után nyul. A prédikáció itt is az evangelium után van, hanem a beszéd alatt a miséző pap a szent ténykedést nem folytatja, hanem bemegy a sekrestyébe és csak a prédikáció végeztével jön ki. A mise után pedig a hivek százával járultak a szentáldozáshoz, csakhogy ezek a hivek nem olaszok, hanem horvátok voltak. Ha e nép templomi magatartását összevetjük a magunkéval, bizony nekünk magyaroknak is szégyenkeznünk kell, mert az áhitatnak azt a fokát, melyet itt a köznépnél láttunk, nálunk legfeljebb az apácazárda növendékeknél láthatjuk addig, mig kolostori nevelés és felügyelet alatt vannak. Az olaszok vallástalanságát és a horvát nép mély jámborságát látva, megértettem azt: miért kerülnek ki az olaszok közül a királyok és királynék gyilkosai, a Lacheviek és társaik, a horvátokban pedig miért oly erős a nemzeti érzés és hazafias szellem, mely őket — fájdalom ellenünk! — évekig tartó SZÍVÓS ellentállásba viszi. A vallástalanság nemzetközi banditákat, az igazi vallásosság pedig önzetlen hazafiakat nevel. Ahol a szivekből kihal az Isten, ott meghal a haza szent fogalma is. Az igazságszeretet azonban arra késztet, hogy rámutassak az olasz nép jó tulajdonságaira is. Az árny szomszédságában fény is jelentkezik. Vannak jó tulajdonságaik is, amelyekre még a vallás nevelte rá őket. Ránevelte oly erősen, hogy az új pogány szellem nem birta kiforgatni belőlük őket. Az olasz nép józan. Részeg embert nem láthatni. Pálinkás putikok nincsenek. A bort megisszák — terem bőven! — de viszsza nem élnek vele. A szeszes italnál a különböző szörpökből készített hűsitő, szomjcsillapító italokat limonádét, gazeuszt stb. többre becsülik. Felettébb szeretik a gyümölcsöt és édességeket. Táplálkozásuk a lehető legegyszerűbb. Még az evésben is mértékletesek. Elhízott alak alig látható közöttük. Szemtanuja voltam az egyik élelmiszerüzletben, amint egy olasz munkás megvásárolta az ebédjét. Az egész tizenöt centisimibe (nem egészen tizenöt fillér) került. Vett 12-ért holmi sonka félét és háromért süteményt és meg volt az ebédje. De ennek már luxusz ebédje volt. A legtöbb beéri nyers ugorkával, apró tökkel vagy salátával, amelyet minden nélkül, ugy amint van, elfogyaszt. A tengerparti lakosok olcsón juthatnak halhoz, melyet mindenféle olajban megsütve árulnak. Nagyon jómódú családszámba megy az, ahol már kecsketej, vagy kecskehús kerül az asztalra. Az olasz koszt a magyar embernek sehogysem izlik. Estebédre — ez a főétkezés — feladnak öt-hat tál ételt, de mind oly semmiség, hogy az ember szinte éhesebben kel fel az asztaltól, mint ahogy leült. A főzeléket abban a formában, mint ahogy mi élvezzük, náluk ismeretlen. Sült paradicsom, olajjal leöntött zöldbab, karikákra szeletelt főtt ugorka, kirántott zellerlevél s hasonlók helyettesítik. Kávéjuk gyenge, igazi szilvalé. A leves ízetlen s gyúrt tészta helyett, tojástalan gyári tészta van benne. Pecsenye gyanánt legtöbbször kecske és birkahús szerepel. Marhahús mártással teljesen ismeretlen náluk. A legnagyobb baj, hogy nincs kenyerük, helyette csontkeménységüre sült, a legjobb fogat is próbáratevő, hosszúkás zsemlyefélét tesznek az asztalra. Sajt és gyümölcs van bőven. Az olasz gyümölcs azonban kevésbbé élvezetes, mint a miénk. Szerencsénkre, csak az első héten volt olasz kosztunk. A szállodás látva, hogy sehogy sincs Ínyünkre, francia szakácsot hozatott, aki szereplését azzal kezdte, hogy kedvünkért könyv segítségével gulyást