Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-08-17 / 34. szám

6. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1913 augusztus 24. Maroknyi faját, amely förgeteges zivatarként rontott rá Európa kulturkincseire és pusztult e világrész minden csatamezőjén rabló hadjáratai alatt, — hősi lovagrenddé formálta, amely bástyául védte ki Kelet meg nem szűnő támadásai ellen a mögötte lendülő, templomokat építő, tudományt mivelő Európát. Hol állana ma az emberiség nagyszerű művészetével, gondolkozóival, tudósaival, találmányaival, ha Szent István meg nem teremti a keresztény kultura templomos lovagjait: a keresztvízben újjászületett magyarságot?! Az Árpádok törzsét — a történelem e legnagyobbszerü királyi családját — nagyszerű erényekkel oltotta be. A liliomos Szent Imrét még nem, de Szent Erzsébetet már kisajátította tőlünk hódoló bámulatában az emberiség. Az Árpádok fája oly virágokat hajtott, hogy illatát szomj uzva issza minden ezután születendő ezeresztendő. Nincs családja, amely annyi szépséget, nagyszerűséget, tökéletességet hajtott volna, mint Szent Istváné. Néznünk kell jobban e kifogyhatatlan termékenységü, örök-élő Szent Istvánt. Ami szétszórtan a mi rónáinkon bérceink között gyémántul megcsillan — belőle kaptuk. Nemcsak Pápa városa fűzheti hozzá létét, származtathatja legendáiban eredetét ő tőle, de az egész, ma élő magyarság. Amely ha pusztulóban van, bomladozik és vész, azért történik, mert elvesztegette a Szent Istvántól kapott kincseit. Elfeledkeztünk »Intelmei«-ről, a mi örökségünkről. Üssük fel ünnepén e régen rótt lapokat és hallgassuk magunkba szállva a kilencszázesztendős szavakat: — Nemzetem! Parancsolom, tanácslom és javaslom, hogy az apostoli és katolikus hitet szorgosan őrizzed! — Nemzetem! A királyságban a hit után a második helyet az egyház foglalja el, amelyet Krisztus alapított... — Népem! Vezéreid az életben erények legyenek! * Csak e hármat hallgassuk és tanuljuk meg a nagyszerű látású »királyi ember«-től mi pusztuló, »szenvedő, szegény magyarok«. Levél a szerkesztőhöz. Bárki olvasta a »Pápai Lapok« 28. számában leközölteket a róm. kat. hitközségi iskolák Értesítőjéről, önkéntelenül azon impressiója támadt (már t. i. aki nem látta az Értesítőt), hogy az mind ugy igaz, amint ott nyomtatásban látja. Igy kezdi a cikk: »Elvitathatatlan, hogy Pápán a róm. kat. hitközségi iskolákba jár a legtöbb növendék s mégis e hitközségi iskolákról kiadott Értesítő évről-évre, körülbelül olyan arányban, minőben á növendékek száma emelkedik, egyre fogy, mert mindig vékonyabb lesz s mindig pongyolább«-. Semmi közünk ahhoz, ki irta a bírálatot, de már itt megállapíthatjuk, hogy rosszakarat sugallta a cikkírót. Mert, hogy valaki összevetést tehessen a régebbi és legújabb Értesitő-k vastag- vagy vékonyságáról. első kellék, hogy ne a levegőből rángassa elő adatait. E sorok írójának sikerült a régebbi Ertesitő-ket megszerezni, ha nem is mind; de pl. az 1906—7. évi 65, 1907—8. évi 68, 1909—10. évi 78 és a tavalyi 64 oldalas volt, az idei pedig So. Tehát hol van itt a tárgyilagosság? Merész állítás mindjárt elején, mert nem a legvékonyabb, hanem a legvastagabb az idei Értesítő a többihez képest. Ha fáj a cikkírónak, hogy elég »költséges«, miért nem tett róla, hogy »legalább pontos legyen«, mert hiszen e kitételével azonosította magát a hitközség érdekével, sőt nagyon is a szivén kell hogy viselje azt, igy tehetett volna is róla, hacsak nem »strohman«; miért nem nézte át a kéziratokat; és megjegyezhette volna, hogy ama bírálatának éle éppen az ellen irányul, akiért annyira sikra szállt; az Értesítő helyes vagy helytelen voltáért mindig az illető igazgató felelős. Vagy maga nézze át a korrekturát vagy küldesse ahhoz, aki azt összeállította, de ezt nem tette, pedig akkor még helyre lehetett volna hozni a hiányt s akkor bizonyosan nem lett volna »hiányos és hamis«. Szerettük volna magyarázatát látni a »pongyola« szónak is. Mi e szónak körülbelül így adjuk vissza értelmét: Ruhában a bő, iskolai dolgozatban a körömégésig hagyott kötelesség eredménye, irodalmi termékben az első szárnycsattogtatás, dillettánsság, vagy ha ugy tetszik papírkosárba való-ság. Az idei értesítő pedig ezek közül egyik sem, mert itt adatokat tárnak a nagy világ elé, melyek bizony nemcsak a szóban forgó, nevet, mielőtt azt megírtam volna. Érzem, hogy a cimet illetőleg némi magyarázattal kell szolgálnom. A kavics azért kavics mert apró; ha nagy volna szikladarabnak hivnák, vagy kő volna a neve. Én tehát, amikor a fenti cimet választottam, ezzel azt kívántam jelezni, hogy itt nem nagy dolgokról leszen szó, hanem csupa apróságokról, kicsiségekről. Aki mázsás sziklatömbök gördítésében akar gyönyörködni, az forduljon másfelé, mert én csak apró kavicsok gurításával szolgálhatok . . . Amióta eszemet tudom, el volt téve szivemben a vágy: látni a végtelen tengert, hallgatni a sirályok sikoltozásait, elterülni ringató hullámkarjaiban, biztos, büszke jármüvei, vagy kisded vitorlás bárkával végig szántani a hátán, visszapillantva a fodrozó vizbarázdára, reszketve és mégis gyönyörködve hallgatni a vihar tombolásait. Mindebben részem volt és még most is szinte mámoros vagyok az örömtől, ha rágondolok. Este nyolc órakor szálltunk az »UngaroCroata« egyik szép hajójára, a Dániel Ernőre. Hajónk, mint valami jóvérű paripa prüszkölt, toporzékolt; magas kürtőjén ugyancsak okádta a füstöt és szórta a sziporkákat. A harmadik csengetés után a hajó egész személyzete megmozdult. A horgonyt felszedőgép nagy dübörgés közt munkához fogott. Egy öreg olasz, mint valami iürge mókus, törekény csónakba ugorva, a »tengeri golyóról« leoldta a karvastagságú kötelet, mire hajónk helyéről elmozdult s ügyesen kikerülve a körötte levő kisebb-nagyobb vizijárműveket, kisiklott a fiumei mólóból (ami drága mólónkból!) és délcegen — nyári zivatar közepette — neki vágott először a Ouarverói öbölnek, majd meg a nyilt tengernek. Mi pedig kéjjel szívtuk magunkba a friss, sós tengeri levegőt. Vacsora után elfoglaltuk hálófülkénket, de a pirkadó hajnal első derengésére már a födélzetre siettünk, hogy tanúi legyünk a természet egyik legszebb tüneményének: a napfelkeltének a tengeren. Nincs toll, mely ennek szépségét méltó szavakkal ecsetelhetné. Ezt csak látni, élvezni lehet, de elmondani nem. A mi a hajónkat illeti szabadjon megjegyezni róla, hogy szép is, gyors is, kényelmes is, croata is, ungaro-nak azonban egy cseppet sem ungaro, mert a rajta levő egyes helyiségek ugyan magyarul is megvannak nevezve, de a személyzete között csak egy j magyar van, a kantinos, a többi a kapitánytól kezdve az utolsó matrózfiúig, mind olasz vagy horvát. (íme, egy kis kavics, amelyben megbotlottam). Ugy fél öt felé járt az idő, midőn kibontakozott szemeink előtt Ancona fejedelmi látképe. A tengerről nézve az egész város egy remek tájkép; mint valaki megjegyzés csak a füstölgő Vezúvot kell hozzáképzelni és az ember maga előtt látja a második Nápolyt. Tiz órai csendes tengeri ut után ismét szilárd talajon állottunk, szivünk mélyén hálaimát mondva a szerencsés partrajutásért. Anconáról és további utunkról fürdőlevelemben részletesen szólottam. Most mintegy kiegészítésképen csupán annyit jegyzek meg, hogy Ancona hajdan a pápák városa, volt, a szintén érintett és említett Senegallia pedig arról is nevezetes, hogy itt született az. egyház nagy martyr pápája IX. Piusz, akinek áldásos uralkodása alatt 1870-ben szept. 20-án minden jog ellenére a szavojárdok betörtek Rómába és erőszakkal elfoglalták azt. Olasz földön tartózkodván nemcsak felfelé néztem; nemcsak kék egét, nagy csillagait és perzselve ragyogó napját bámultam, hanem széjjelnéztem a földön is, figyeltem az embereket, munkásságukat és földjüknek terményeit és a lakosság nagy átlagának jellemét és szokásait. Nagy sajnálatomra nyelvüket nem értem, ez okból velük behatóbb eszmecserékbe nem bocsátkozhattam, lelki világukat alaposan nem tanulmányozhattam, és igy az, amit ebben az irányban elmondok,, tisztára a látottakból és mások elbeszéléseiből nyert közlések és benyomások leszüremlése.