Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-08-03 / 32. szám

1913 augusztus 3. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. Ha most továbbá a kórház beteganyag forgalmát tekintjük, ennek könynyedén való növelésére nem is tudnék hirtelen jobb eszközt ajánlani, mint a gyermekosztályt, amely a kórház számára még egy eddig teljesen érintetlen és kiaknázatlan forrást képez. Habár a kórház célja legelső sorban csakis a gyógyítás és ápolás, mégis ambíciója minden kórháznak, hogy minél nagyobb létszámot mutathasson fel, mely minden esetre ugy anyagi, mint erkölcsi előnyökkel jár. Még az a kérdés merülhet fel, vájjon honnan rekrutálódnék a gyermek s főleg a csecsemőbeteg anyag ? Erre a felelet nem nehéz. Jelen viszonyok mellett a szülők még nagyobb gyermekeket sem szívesen bizzák a kórház gondjaira, nem annyira a kórház iránt való bizalmatlanság, mint inkább a gyermekükért aggódó szülők azon félelemérzése, hogy gyermekük, számára teljesen idegen környezetbe és társaságba jutva, talán ott még nagyobb baja történhetik; maga a gyermek pedig a felnőtt betegek környezetéhez nem tudva alkalmazkodni, nyugtalansága egyre fokozódik, ami a kezelés és ápolás rovására megy. Gyermekosztály esetén azonban a hozzátartozók tudva azt, hogy a gyermek hozzá hasonló társaságba kerül, nem támadnak benne a fenti gátló érzetek, maga a beteg gyermek pedig nyugodtan viseli a kórházi kezelést és az ott tartózkodási kényszert ama suggestiv erő folytán, amely hasonló korú és sorsú betegek együttlétében rejlik. Ezt hosszabb idei gyermekkórházi praxisomban tapasztaltam. A legféktelenebb és legakaratosabb gyermek is elcsendesül már pár órával az elhelyezés után, mihelyt környezetével kicsit megismerkedett. A csecsemők kórházba való szállításáról pedig szó sem eshetik, amig nincsen osztály a csecsemőápolásra berendezve, pedig erre égető szükség van s ezen a téren meglehetősen nagy beteganyag áll rendelkezésünkre. Már hosszabb idő óta képezik megfigyelésem tárgyát a szülőknek ez irányú hajlamai és óhajai. Különösen azon szülők, akik közül ugy az apa, mint az anya távol gyermekétől munkába jár, minden meggondolás nélkül hajlandónak nyilvánították magukat gyermekosztály esetén még csecsemőkorú gyermeküket is a kórház gondjaira bizni. Már pedig foglalkoztatván maga a dohány- és szövőgyár is sok munkásanyát, egyedül ezek is nagy betegkontingenst nyújtanának az osztály számára, nem is szólva arról, hog)-' a háztartásukban élő anyák is legtöbb esetben hajlandóságuknak adtak kifej jezést. Szép számú gyermekbeteg jutna a kórházba a falvakból is, akik számára az orvosi segély különben is nehezebben hozzáférhető s így azt hiszem, sok szülő szívesen bizná beteg gyermekének gyógykezelését a kórházra. Minden ujitás talál kétkedőkre, de azt hiszem, hogy az itt felsorolt okok és érvek magukban is elegendők arra, hogy a kórházügyben dönteni hivatottakat az eszme reális volta felől meggyőzzék, legalább annyira, hogy rokonszenvüket és érdeklődésüket felkeltsék, honnan már csak kis lépés választ el a tettek mezejétől. Dr. Sugár Jenő Társadalmi félszeojséRek. Ha szemléljük társadalmi életünk megnyilatkozásait, tapasztaljuk, hogy ma kevés a sorsával megelégedett ember. Mindenki panaszkodik. Megváltoztak a viszonyok, megváltoztak az emberek. Emberi igényeink anynyira felszaporodtak, hogy nem tud velők lépést tartani anyagi erőforrásunk. Ez az oka, hogy ma idegölő tülekedés folyik a pénzért, mint olyan eszközért, mellyel igényeinket kielégíthetjük. Hogy e tülekedésnek van I némi létjogosultsága, kimerné tagadni ? Élni kell és kinek nincs pénze, annak felkopik az álla. Azonban bármily szükséges valami is a pénz, ennek birása nem jelent egyszersmind mindenkire nézve szerencsét is, mert nem mindenki tud éles határvonalat állítani a valódi szükségletei és a tévesen felíogott társadalmi kötelezettség által támasztott szükségletei között. Aki azért törekszik az anyagiak megszerzésére, hogy azokkal önmaga és a vele erkölcsi közösségben élők részére megszerezze a mindennapi kenyeret és a hivatásahoz mért többi szükségletet, az — ha embertársai megkárosítása nélkül és akár testi — akár szellemi munkával keresi is meg a pénzt: tiszteletet, becsülést érdemel, bármely pályán működjék is. Ellenben, aki csak azért dolgozik, hogy keresetévei élvezetet hajhásszon és e célból még sokszor mások megkárosításával is megszerzi anyagi eszközeit: bármily magas polcon legyen is, erkölcsileg véve megbélyegzett ember, a társadalom haszontalan tagja. Pedig hány olyan ember van, aki nem tekinti az anyagi forrás eredetét, csak magát az eszközt, melylyel felcsigázott igényeit kielégíti. Táncot jár a társadalom az aranyborjú körül azon talmi élvezetek miatt, melyeket a pénzzel megszerezhet. A munkát nem azért becsüli ma a legtöbb ember, mert munkálkodni emberi hivatása, hanem azért, mert munkával kell megszereznie a pénzt. A pénz ördöge üzi-hajtja a legtöbb embert, amig csak birja; ha pedig idegei E félszeg következmények elégedetlenkedik, felmondják a szolgálatot, szánalmas roncs, aki enervált idegzeténél fogva már nem ura többé cselekedeteinek és hogy igényeit kielégítse: mindenre képes. A legtöbb biin a tönkretett idegzetből táplálkozik. Yan-e e kórnak ellenszere és mi az a mai társadalmi viszonyok között? Van, még pedig az önismeret és az önmegtartóztatás, melyek a mai megélhetési viszonyok mellett azt kiáltják fülünkbe, hogy mérsékeljük igényeinket! Mert általános jelenség, hogy ma majdnem mindenki többet költ, mint a menynyit körülményei megengednek. A napszámos többet akar költeni, mint a mennyit keres; a földmives utánozza ruházatában és egyébb költséges passziókban a nálánál nagyobb jövedelmű társát; az iparos sokszor felülmúlja a tanult osztályt; a tanult osztály egymásra licitál a fényűzésben és végül a középbirtokos adja a dzsentrit, a földbirtokos pedig mágnás-passzióknak hódol. Ezzel együtt jár a cimkórság is. Ur ma mindenki, még ha kenyere sincs. A tehetősebb földmives megsértődik, ha nem »ur«-nak titulálják; az iparoslegény — ha dolgára megy, nehogy ráismerjenek iparos voltára — átöltözködik, úgyszintén munka után, hazamenet is. A »tekintetes« urak és »nagyságák« száma kifogyhatatlan; még az utcaseprő vagy rongyszedő felesége- is »nagysága«. állapotok nem maradnak nélkül. A munkásosztály szervezkedik, sztrájkol és — ha kell — rombol; a földmives csinálja nyakra-főre az adósságot ma is — ped'g aránylag ennek van legkedvezőbb helyzete — és ha már szorul a hurok a nyaka körül, elmegy városba munkásnak, vagy elvitorláz az uj hazába; az iparos is csak tengődik, elégedetlenkedik, szidja a nagyipart, mely elnyomja és a törvényhozást, hogy nem tesz érdekében semmit. A tanult osztály? Ez ma a legnyomorultabb. Fixfizetése és igy lekötött munkaideje lévén: nem kereshet mellékfoglalkozást, a mai fizetése pedig ritkán elég a nagy drágaság miatt igényei kielégítésére. Hogy milyen ez osztály helyzete, de sokat mondhatnának a hónapok utolsó napjai . . . Ismeretes a közép- és nagybirtokos osztály helyzete is. A legtöbbje úszik egy ideig az adósságban, mig egyszer csak kirántják alóla a földet. Hány meg hány közép- és nagybirtokos körmöl ma sovány fizetésért egy-egy eldugott hivatali helyiségben; hány meghány járja az élet kálváriáját a társadalomban ? És mindez miért van? Többnyire azért, mert nem tartották szem előtt azt az elemi életszabályt: »Addig nyújtózzunk, a meddig a takarónk ér«! Azonban máskép lesz-e ez a jövőben ? Ne várjunk csodát! A társadalom — összetételeiben tekintve — egyénekre oszlik, kik viszont családi körhöz tartoznak. A milyen a család életfölfogása, olyan lesz végeredményében a jövő társadalma. A tisztultabb életfölfogás kialakulásának tehát a családból kell kiindulnia, mert a meddig a család nem korlátozza igényeit, addig hiábavaló minden sopánkodás. Ma a legtöbb ember többnek akar látszatni, mint a mi; ebből következik, hogy sokszor álszeméremből, hiúságból is többet költ, mint a mennyit reális számítás szerint