Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-06-15 / 25. szám

Vili. évfolyam. Pápa, 1913. junius 15. 25. szám. W * ß Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör es a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Kiadótulajdonos. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15 házszám Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. .4 Pápai Katolikus Kör. A kiadóhivatal vezetője: Egyes szám ára 26 fillér Felelős szerkesztő: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, A lap megjelenik minden vasárnap. Zsilavy Sándor. ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Levél a Szerkesztőhöz. Tisztelt Szerkesztő Úr! Engedje meg, hogy a »Pápa és Vidéke« 22-ik számának »egy főtitkári jelentés« c. cikkére visszhangképen szerény észrevételeimet megtehessem. Az említett cikk arról panaszkodik, hogy »katolikus« jelzővel biró intézményeinkben, azok születése után rövidesen beáll az elszomorító látvány: a decrescendo, a hanyatlás; hogy a theoria mellett megfeledkezünk a — praxisról, mit fényesen igazol az a körülmény, hogy a kat. sajtóegyesületnek a 12 milliónyi katolikus között csupán 3181 rendes, vagyis 2 koronás tagja van. Azt meg nem is meri említeni a cikkíró, hogy ebben a 3181-es számban mennyit foglalunk le mi, pápai katolikusok. A katolikusoknak saját ügyeik, saját intézményeik iránti közönyösségéről bővebben szólani fölösleges, hisz' annyiszor és annyiszor hallottuk már e panaszt! En jelen esetben — a SzerAz éked volt, azt csókod érte, Emebbe' lelked kesereg: A szép tavaszt ha tán megérem — Tovább aligha élhetek . . . Az érmet ajkamhoz szorítom, Megcsókolom a lelkedet, — Tavaszra már az égbe szálltál, Te szenvedő, szegény beteg. Betűk, sorok hogy összefolynak! A könny legördül arcomon; S a boldog múltnak minden álmát Még egyszer végig álmodom . . . Tomor Árkád Üzenet a szerkesztőhöz. Kedves Szerkesztő Ur! A múltkor — egy kedves nyári reggel — iskolatársaimmal kirándultunk a szabad természetbe: a szomszédos Kesző község erdejébe, meg egykor hires várához, a keszői várhoz. kesztő Ur engedélyével — inkább arra szeretnék rámutatni, mennyire nem igazolható, kicsinyes okokból származik ez a közönyösség és hogy miként volna az, legalább megközelítőleg legyőzhető, illetve intézményeink — jelen esetben a kat. sajtóegyesület, a kat. sajtó — iránti melegebb érdeklődés felkelthető. A mult napokban a pápai kat. intelligencia egyik érdemes tagjával találkoztam. Beszélgetésünk folyamán a kat. sajtó-kérdést is érintettük s én felhívtam figyelmét a magyar katolikusok egyetlen nagy napilapjára, az »Alkotmány «-ra. Hittestvé-em persze rögtön kifejezte az »Alkotmány« iránt ellenszenvét és kereken kijelentette, hogy ő már csak a »Budapesti Hírlap« mellett marad, mint amely sokkal elevenebb, frissebb hireket hoz, mint az »Alkotmány«. Mindössze ennyi kifogása volt az én kat. hittestvéremnek a kifejezetten kat. lap, az »Alkotmány« ellen. De, hogy mennyire kicsinyes, semmitmondó álláspont ez, mindjárt kifejtem. Mindenekelőtt kétségbe kell vonnom hittestvéremnek azt a kijelentését, hogy ő a »Budapesti Hirlap« és az »Alkotmány« napihireit összehasonlítgatja, még pedig azért, mert ideje sincs hozzá; de azért is kételkednem kell e'főiött, minthogy ezt az »Alkotmány« iránti ellenszenve lehetetlenné teszi. Magamról veszek példát ennek a bizonyítására, aki a nekem ellenszenves lapot még összehasonlítás végett se igen olyasom. Köztudomású, hogy a lapok napihireit a kőnyomatosok szolgáltatják; tehát ahonnan a »Budapesti Hirlap«, onnan kapja hireit az »Alkotmány« is. A többi hireket. a lap számára annak olvasói küldik, akik valótlan dolgot semmiesetre sem irnak az olvasóközönség félrevezetésére. És ez áll az esetben is, mikor valamely hírnek — nagy fontossága s még kevésbé ismert volta miatt — a beküldése némi késedelmet szenved, amiért a publikum — már annak megbízhatósága miatt — csak hálás lehet. Feltéve mégis, — de meg nem enTfiRCfi. VERSEKhji madár. Fekete szárnyon éji madár száll, Búg a szavában a szomorú hír: Arcotokon kiül újra a bánat, Csillan a szem, de titokba' ha sír. Megsiratott, körülállt betegágynál Egy mosolyog csak még, a Remény, Bús, halovány arc visszatekint rá: Édesanyám! ugy-e, élhetek én?... S nincsen az ajkon égre panasz szó, — Hátha elűzné víg mosolyát! Megsimogatják még a reményt is, — El ne repüljön messze, tovább... Suhogó szárnyon éji madár száll; Ismerem én már, ő se' feled: Hervatag őszt hoz dalra, tavaszra, Nyár örömére durva telet . . . Láttalak én is .. . Láttalak én is sápadt-fehéren, Lehunyt szemekkel, hallgatagon, Néztelek én is esti sötétben Gyertyavilágnál, ravatalon. Ott álltam én is egy fakeresztnél, Neved se látta rajta szemem, De mivel mondták: messzire mentél, Sírtam az első rekviemen. S mint fiu anyját vártalak egyre, Hajnali fényben, fénytelen este, Hogyha megülte a lelkem a bánat... Hej! de azóta szálltak az évek, Értem a célom, hogy mi az élet, — Vissza se' hivlak, vissza se' várak, Vágyom utánad! . ' . Még egyszer . . . Van nékem is egy-két emlékem, Melyekben halvány képed él: Fényét vesztette szentszivérem S kuszált sorokkal egy levél.