Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-01-12 / 3. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1913 január 26. jon, hogy ráeszméljen végre — önmagára! Hogy átérezze fenséges hivatását: »ad maiora natus sum«: nagyobbra születtem. Nem tülekedésre, nem civakodásra, hanem arra, hogy élet, szeretet, melegség, fény sugározzék belőlem. Hogy ne én legyek az ütköző pont, ahol az ellentétes hullámok egymásra szakadnak, hanem legyek az egység diadalmas megteremtője, ahol az ellentétek elsimulnak, ahol béke és szeretet lakozik s a béke és szeretet nyomán áldás fakad! Ez, igen, ez volna az iskolaszék igazi hivatása. Ezt vártuk mi az új hitközségi képviselőktől. Bizva-biztunk, remélve-reméltük, hogy a pápai katolikus polgárság egyszer, egyetlen-egyszer végre megembereli magát, hogy lendületet, emelkedettséget, tartalmat visz bele a saját legbelsőbb életébe. Ezért üdvözöltük oly kitörő örömmel az új jelölteket . . . Csalódtam. Valami történt. Kellett történnie, mert az a névsor, melyet a mult vasárnapi értekezlet szentesített, lényegesen különbözik attól, amelytől én egész katolikus hitközségi életünk fellendülését, megújhodását vártam. Hiányzik ebből a névsorból Martonjalvay Elek neve. Pedig ez a név kész programm: egy ideálisan szép, gazdag, tartalmas életet jelent. Jól tudom, hogy maga vonakodik a jelöléstől, meg tudom érteni, hogy ő, aki a felfüggesztett autonómia visszaállításáért igaz katolikus meggyőződésének egész erejével és nagy jogi tudásával jóformán egymaga viaskodott éveken át püspökkel, miniszterrel, — következetlenséget lát abban, hogy most bevonuljon az iskolaszékbe, de viszont az iskolaszék nem nélkülözheti az ő nemes, eszmékben, gondolatokban termékeny lelkét, fényes jogi tudását és nagy szívét.. Mindent el kell követni, hogy a pápai katolicizmus legértékesebb egyénisége csetekvőieg is résztvegyen a hitközség működésében. Hiányzik az új névsorból a póstatiszti kar, holott az előbbi lisztán két taggal volt képviselve. Pedig ez a lelkes, erőtől, öntudattól duzzadó, intelligens gárda mindig igazi férfiakból állott. Akkor is mikor a meggyőződése mellett való tanúságtétel nagy erkölcsi bátorságot, sot áldozatot követelt! Szinte érthetetlen, hogy a katolikus közönség jóformán észre sem veszi azt a nagy erkölcsi tőkét, mely ebben az intelligens testületben rejlik. Módot kell adnunk arra, hogy tudásukat értékesíthessék. Szakítanunk kell az eddigi, rossznak, elhibázottnak bizonyult rendszerrel: be kell őket választani mindenhová, ahol tevékenységüknek tér nyúlik: városi képviselőtestületbe, kat. egyesületek választmányába, s meg kell találnunk az utat-módot arra is, hogy az iskolaszékbe bejuthassanak. Már ?nost! Az a névsor, melyet a vasárnap délutáni értekezlet elfogadott, kevés új nevet tartalmaz, tehát gyökeres rendszerváltozásra sincs kilátás. Pedig ha a hitközség élni, boldogulni akar, új ösvényeken kell haladnia. El kell temetnie teljesen azt a rendszert, mely eltűrte, hogy a hitközségi adózóknak közel a fele (47-90%) évek óla hátralékban van az adójával. Ha csak az fizet, akinek jólesik (s kinek esik jól ?), akkor világos, hogy örökké anyagi zavarokkal küzd a hitközség! Amilyen tetszetős, époly tarthatatlan az az argumentum is, hogy minden társadalmi osztály a számarányának megfelelő helyet kapjon az iskolaszékben. Ez nem más, mint az osztályharc nyílt proklamálása. Olcsó tapsokat lehet vele aratni, de komoly ember előtt nem egyéb az ilyen argumentálás, mint üres, puffogó, tartalmatlan frázis. Hiszen ezen az alapon a tíz (ha ugyan van ennyi is) katolikus kereskedőt mindöszsze tizenöt századrész képviselő" illetné meg. Nem tehetünk tehát mást, mint hogy Nagy Vilmos barátomat feldaraboljuk száz részre; 85-öt ott hagyunk az üzletben, tizenöt részt pedig beküldünk az iskolaszékbe. íme, milyen nevetséges, milyen lehetetlen torzszülötteket hoz létre az, aki nem gondolja meg, mit beszél. Alláspontnnk változatlan. Feltétlenül az intelligenciának kell juttatnunk az új iskolaszékben a vezetőszerepet. Nagyobb tudásánál, széleskörű ismereteinél fogva nemcsak hivatása, de köpikkelyükben, mintha most jönnének ki a vízből; nagy szájukban egy-egy jóillatú virágcsokor. Oly élénk lett ezen csodás képek láttára Balagnére káplán úrnak a képzelőtehetsége, hogy két vagy három izben azon kapta magát rajta, hogy Dominus vorbiscum! helyett Benedicite-t mondott, mivel azt hitte, hogy ezek a kitűnő ételek mind ott vannak kitálalva előtte, az oltárterítőn. Ezen apró hibákat nem számítva, emberünk nagyon lelkiismeretesen mondta miséjét anélkül, hogy csak egy sort is átugrott volna vagy pedig egy térdhajtást is elhagyott volna s minden tűrhetően ment az első mise végéig, mert — amint tudjuk — karácsony napján ugyanaz a miséző köteles-három egymásután következő misét mondani. — Na, eggyel végeztünk — mondá a káplán megkönnyebbülve; s azután nem késve egy minutát se, intett a ministránsának vagy jobban mondva, akit ministránsának tartott és Csingiling, csiling! Kezdődik a második mise s vele együtt Balagnére tisztelendő úrnak szörnyű bűne is. — Rajta, rajta, .siessünk — sivította a fülébe Garrigonnak éleshangú csengetyüje s ezúttal a szerencsétlen miséző, kit már teljesen megszállott a torkosság ördöge, neki fekszik a misekönyvnek s legfelső fokra csigázott étvágyának mohóságával falja-nyeli a betűket. Eszeveszett gyorsasággal buktatja és csapja fel fejét, csinálja a keresztvetést, térdhajtást s összes mozdulatait elkapja, megkurtítja, csakhogy minél előbb végezzen. Alighogy kitárta-karjait evangéliumra, máris veri a mellét a Domine non sum dignus-ra. Majd ő, majd meg a ministránsa habratyol valamit. A versek és a feleletek egymást érik nagy összevisszaságban. Az elharapott szók érthetetlen mormogásba vesznek, nem nyitják ki a szájukat, mert hiszen ez időlopás volna. Oremus! psz . . . psz . . . psz . . . Mea culpa ... pa ... pa .. . Ahogyan a szőlőtiprók tapossák a kádban a szőlőt, ha siettetik őket, úgy tiportákgyötörték ezek a misének latin szavait, miközben hol jobbra, hol meg balra fröccsent valami. Dom . . . scum! . . . mondja Balaquére. . . . Stutuo! . . . felelte rá Garrigon és az átkozott kis csengetyü egyre úgy csengett a fülükbe, mint ahogy szól a postakocsi lovainak a csengője, hogy a lovak jobban vágtassanak. — Képzelhetik, hogy ily módon vágtatva, mily hamar vége van egy kis misének. — Vége a másodiknak is — mondja kifulladva a káplán s aztán lélekszakadva, kipirulva, izzadtan szinte lebukfencezik az oltárról és Csingiling, csiling! . . . Kezdődik a harmadik mise. Most már csak egy-két lépésnyire van az ebédlőtől,, de jaj, mert mennél jobban közeledik a reggeli lakzi, annál nagyobb ellenálhatatlan torkosság vesz erőt a szegény Balagnére-m Képzelő ereje tetőpontra hág, az arany pontyok, a sült pulykák itt vannak ni ... eléri ujjával . . . Oh ég . . . az ételek párolognak,, a borok édes aromát árasztanak és az átkos kis csengetyü pergő nyelvével egyre csak azt kiáltja neki: — Rajta, gyorsan, még gyorsabban!... De lehetett volna-e még jobban rohanni ? Az ajkai már alig mozognak. Már nem mond ki tisztán egy árva szót sem . . .. Eszeágában sem volt megcsalni a jó Istent és Őt miséjétől megfosztani ... és mégis ezt tette a boldogtalan! . . . Kísértés kísértést ért;, eleinte csak egy verset ugrott át, később kettőt. Aztán meg a szt. lecke igen hosszú, nem mondja el végig, átfut az evangeliumon

r elmegy a credo mellett, anélkül, hogy bele fogna, átugorja a páter nostert-t, messziről köszönti a préfációt és így gyors ugrásokkal