Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-05-18 / 21. szám

156. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1913 május 11. tökéletesebb legyen a kórház ügyeinek vezetése, ami az irgalmasrendnek is csak előnyére volna. A mult év folyamán már említettük, hogy 100—120 betegre óhajtjuk az új kórházat berendezni. E számot némelyek feltűnően kicsinynek tartják, sőt hallottunk olyan nyilatkozatot is, amely szerint 400 beteg befogadására kellene az új kórházat berendezni, amennyiben évente nagyszámú beteget kénytelen a város Győrbe szállítani. Hát jó! Ha így áll a dolog: legyen 400 betegre berendezett kórházunk; ámde okvetlen bebizonyítandó, hogy hány beteg kerül évente vidéki kórházakba, valamint az is, hogy ez a szám több éven át legalább körülbelül állandó volt-e. Bizonyos, hogy enélkül az irgalmasrend ily kockázatos vállalkozásba nem mehet bele. Kívánatos azért, hogy ne húzzukhalasszuk tovább a dolgot, hanem a közegészségügyi bizottság mielőbb dolgozza ki a közkórház részletes terveit, hogy ennek megtörténte után az irgalmasrend a kórházépület terveinek és költségvetésének az elkészítéséhez hozzá foghasson. Ne agasszon senkit az, hogy az új kórház az irgalmasrend kórháza lesz. Amint a múltban Pápának és vidékének — bár szerény keretek közt — szolgálatára állott: úgy most új formájában is szolgálatára fog állani személyválogatás nélkül mindazoknak, akik az otthoni ápolás hiányában a kórházi gyógykezelésre s gondviselésre rászorulnak. Ily értelemben az új kórház mindnyájunknak közös tulajdona lesz. Legyen az új kórház modern, ne csupán méreteinek nagyságával s fényes berendezésével, felszerelésével, hanem az ápolás, az élelmezés dolgában is. Működése így áldásos lesz a közjóra mindenkor. Mi ezt bizton reméljük és várjuk is az irgalmasok kórházától. Garantálja e reményünket sok, nem katolikus vallású pápai ember nyilatkozata, kik saját szavuk szerint eddig is teljes bizalommal voltak, s nincs rá ok, hogy a jövőben is azzal ne legyenek a mizeri-ek iránt. Azok a szegény kongregációk! Örömmel jeleztük lapunk május 4-iki számában, hogy ápr. 25-én a református és evangelikus püspökök közt tárgyalások folytak, melyeknek célja bizonyos egyöntetű eljáráshoz való alkalmazkodás, közös munka lett volna, hogy a közös veszedelmek ellen annál könnyebben védekezhessenek. Akkor ugy tudtuk, hogy ezek a veszedelmek egyházi téren az erkölcsi hanyatlás okozta egykerendszer nagy terjedése a protestánsok körében és a baptizmus hódítása. S mivel ezekben mi nemcsak a protestáns vallások veszedelmét láttuk, hanem minden vallás és egyszersmind nemzeti létünk bajait is, melyek ellen mi katolikusok már régóta harcolunk és igyekszünk a ránk bízott lelkeket tőlük megóvni: hogyne örültünk volna, mikor azt halljuk, hogy keresztény testvéreink ott a másik táborban is sorakoznak a veszedelem ellen és hogy legalább lesz egy tér, ahol a keresztények mind a három csoportja Krisztus Urunk szellemében együtt dolgozik, egyesülve áll a veszedelem elé. De ha igaz az, amit a fáma beszél; ha igaz az, amit azóta arról az április végei protestáns püspöki tanácskozásról megtudtunk; ha igaz az, hogy mi a dolgot boldog jóindulattal félreértettük és azon veszedelmeket, melyek ellen a protestáns püspökök összefognak rosszul ismertük: akkor örömünk korai volt; akkor nem egyesülés és harmónia, nem erő és lendületes élet, nem a közös ellenségek ellen való vállvetett munkáról van szó, hanem régi-régi felekezeti harcokról. Gyengeség fog akkor annak a tanácskozásnak a nyomán támadni, keresztény felekezeteknek egymást-bántása és a nem keresztényeknek, nem vallásos embereknek érvényre jutása, a támadott veszedelmek nagyobbodása. Ügy hallottuk u. is, hogy az egyesült protestáns püspökök közös akciója, első egyértelmű megállapodása az lett volna (szinte alig hiheti el az ember, de komoly forrásokból értesültünk róla), hogy felírnak a kormányhoz a kat. ifjúsági Mária-kongregációk ellen. Szinte hihetetlen, hogy ezt tartanák ők a legfontosabb dolguknak. Hihetetlen, hogy ebben látnák a maguk vallási létének legelső sorban leküzdendő veszedelmét. Fájdalmas azt látnunk, hogy mikor együtt-munkáról álmodtunk: támadásokra ébredünk, hogy mikor már azt hittük, hogy együtt vagyunk a közös veszedelem elleni harcban, azt kellett tapasztalnunk, hogy a mi vallási életünk legbelső szentélyén csendesen meghúzódó kongregációinkban látják ők a maguk legfőbb közös veszedelmét. Mohón olvastuk a jelentést tovább, hogy hátha mégis . . . Talán mégis csak lehet valami a dologban. Hiszen annyi kiváló szellem; általunk szinte lelkesedve tisztelt emberek hozták ezt a határozatot. Hátha mégis van okuk, hogy felírjanak a miniszterhez a kongregációk ellen. Más egyházi téren is merült fel már visszaélés. Tudjuk ugyan, hogy a kongregációk még a kat. vallás szervezeti ügyeivel sem foglalkoznak, hiszen minden el őszintén, mi bajod, mert néma gyereknek az édesanyja sem érti szavát. — És azt hiszed te, megérted, ha én elmondom? — fakadt ki Gálos türelmetlenül — hiszen olykor magam is úgy vagyok, hogy magam sem értem magamat. Sohár Guszti hatalmas füstfelhőt fujt barátja orra alá, mintha csak azt akarta volna vele mondani: — Ne bolondulj, Gyuri. — Hidd el, Guszti — folytatta kedvetlenül a gazda — olyanformán érzem magamat, mint aki fölött beborul az ég és nem tudja, fog-e még valaha napsugár keresztültörni ezen a szürkeségen. — Akkor, lelkem, nem ismered a kalendáriumot. Az a borult napokra mindig szép időt diktál. — De az én lelkem égboltja egészen más. — Akkor másképen is tör keresztül rajta a napsugár. De hogy keresztül tör, annyi bizonyos. Száz szivarba fogadok. — Nem szeretem a rossz vicceket. Hagyj békét, barátom, csak látod, hogy beteg vagyok. — Te — ugrott föl Sohár Guszti — te csalódtál valakiben. — Meglehet. —- Asszonyban ? — Nem hiszem. — De lelkem azt nem hinni, hanem tudni kell. — Legalább sohasem szerettem. — Az más. Az asszonyok csak azokat teszik lóvá, kik beléjük vannak bolondulva. Te, talán megroppantál vagyonilag ? — Volt egy gyűjteményre való Kossuth-bankóm, de ha jól tudom, még most is megvannak. — Hát akkor nincs szerencséd a kártyában, podagrás lettél, vagy neki futottál valahol a falnak, de mondd, beszélj az Isten szent szerelmére! Valami bajodnak csak kell lennie ? Guszti mérgében már barátja füle körül gesztikulált a két markával. Kevésbe mult, hogy beléjük nem kapaszkodott. Gálos szomorúan rázta a fejét. — Talán úgyis az a bajom, hogy nem tudom, voltaképen mi a bajom. — Akkor bolond vagy, barátom — mérgelődött Sohár — megvan. Tisztában vagyunk. Az eszed sántult meg, punktum. Azt pedig, lelkem, ki nem gyógyítod máskép, mint társaságban. Gyere, ha mondom; utoljára invitállak. Vigyázz, mert életed fordulópontján állasz, No jössz? Nem jössz? — Nem megyek. — Akkor süsd meg a tudományodat. Maradj magadnak! — tört ki dühösen Sohár Guszti és elfutott. Feléje sem nézett többet annak a vad Marcinak. Az ember is csak olyan, mint a harisnya, ha egyszer bomlani kezd, hadd bomolják. Nem veszi annak hasznát már senkisem. Annál nagyobb volt Guszti csodálkozása, mikor néhány hónap múlva Gálos Gyurival találkozott az utcán. Alig akart rá ismerni. A hanyag tartása mintha nekipeckesedett volna; a feje legalább nem ült már a két válla között, mint mikor utoljára látta. Kalapja vadonatúj. Nyakkendője csokorra kötve. Kezén keztyü; a gomblyukban félig kinyílt tearózsa. — Láncos lobogóját! — állott meg vagy tiz lépésnyire előtte Guszti. -- Gyuri? Te vagy? Hát nem vittek a Lipótmezőre?