Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-05-18 / 21. szám

1913 május 18. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. céljuk és vágyuk csak befelé irányul, befelé a lélek felé, melyet a Boldogságos Szűz Mária gyönyörű példája után akarnak formálni . . . De hátha mégis! Emberek vezetik. Emberek a tagjai. Az emberek mindig félreléphetnek. Elragadhatja őket az indulat és a befelé való léleknevelő munka helyett talán kifelé néznek és másokra ártalmas működést folytatnak . . . Olvastuk tovább a jelentést. Kerestük ezen fontos lépés megokolását. Szerettünk volna valamit megtudni, amivel a kongregációk a céljukkal visszaéltek, létük megokoltságát eljátszották, a protestáns magyar testvérekre veszedelmesekké váltak, ha nem is mind, de legalább egy-néhány. Vagy mondjuk egy, amelytől ez a tempo másokra ráragadhat. Olvastuk, de megokolást nem találtunk. Azt találtuk, hogy arra kérik a minisztert, legyen gondja rá, hogy a kongregációk a felekezeti békét ne zavarják, ne veszélyeztessék. De azt nem találtuk, hogy ez a kérés min alapszik, hogy ilyen békezavarás előfordult-e már, vagy hogy olyan-e a kongregációba gyűjtött ifjúság viselkedése, hogy a békezavarás veszélyei komolyan fenyegetnek. Erre bizonyítékot talán nem is hoztak íel, talán nem is találtak. S azért aggaszt bennünket ez a határozat. Istenem, ha ok nélkül rémet látnak a mi vallási életünkben. Ha talán puszta okoskodás alapján támadják a kongregációkat és azoknak működését megnehezítik, mert esetleg megtörténhetnék, hogy volnának türelmetlen kongreganisták, amint tudomásunk szerint nincsenek. Ha hírt vesznek erről a katolikusok százai, akik szeretik a kongregációkat és örülnek, hogy akadnak a papok közt ideális lelkű emberek, akik kötelességükön fölül foglalkoznak a gyermekek vallásos és erkölcsi épségének terhes megépítésével. Ha ezek most komoly forrásból azt hallják, komoly országos súlyú testület határozatából megtudják, hogy félre vezették őket. Hogy a kongregáció a vallási béke és a nemzeti egység veszedelme és megrontója. Ha ez megesik, aminthogy megeshetik: nincs-e okunk annak a kijelentésére, hogy a multkorokban kár volt örülnünk? Hogy ezután nem csupán a vallástalan újságokat, az erkölcstelen szépirodalmat és az Istent s hazát feledett szociáldemokrata gyülekezéseket kell az ifjúság vallásos nevelése elleneinek tartanunk, hanem másokat is, akiknek gondjaira pedig a magyar ifjaknak szintén sok ezere van bízva az erkölcsi nevelés biztosítása céljából. Azt hisszük erre jogunk volna a fentiek után. De nem visz rá a lélek. Hátha elhamarkodva, alaptalanul Ítélnénk? S azért csupán annyit ez alkalommal, hogy a szerkesztőség bárkinek, aki komolyan a dolgok mélyére akar tekinteni, rendelkezésére bocsátja a Magyar Kultura, Mária Kongregáció és Zászlónk cimű a kongregációs-mozgalmakkal foglalkozó lapokat és a kongregációk vezér-könyvét. Felkéri, hogy bármikor szíveskedjék megjelenni az üléseken és meggyőződni arról, hogy ott felekezeti dolgokról szó sém esik, keresztény honfitársaink bántalmazása nem divat. Tesszük ezt azért, hogy bárkit meggyőzzük az igazságról. Mert szent meggyőződésünk, hogy itt hiba nincs, de van ideális és nagy eszmék érvényesüléseért folyó küzdelem, amelynek ártani igen könnyű dolog, de egyenlő az istentelenség és erkölcstelenség segítésével. M. G. SZÍNHÁZ. Amilyen örömmel üdvözöltük a mult heti műsort a tisztasága miatt, ép oly undorral fordulunk el a héten leadott egy-két darabtól, amely egy csapásra tönkretette minden illúziónkat, minden örömünket. Soha annyi undorító, piszkos dolgot nem hallottam, mint amennyit Szomory Dezsó' hirhedt »Bellájában majd három órán keresztül minden összefüggés nélkül összehordott. Egyebet nem is várhattunk tőle. A Magyar Figaró-nál kezdte Szomory dicstelenül szomorú irói »mesterségét« és ma már a »Fidibusz«-nál tart, mint irói »nagyiparos«. Ez eléggé megmagyaráz mindent. Már mit is várhattunk volna az ő tollától! Arcpirító szemtelenségek egész zuhataga hömpölygött felénk a legraffináltabb variációkben. Az erkölcs, a jó ízlés soha ilyen arculcsapásban nem részesült. Csudáljuk az igazgatótól, hogy közönségünk ellen ilyen merényletre képes volt. De még jobban csudálkozunk a szinügyi bizottságunkon, hogy ezt a merényletet ideje-korán meg nem akadályozta, amikor módjában lett volna. A közönség nevében leghatározottabban tiltakozunk az e fajta szemérmetlen, silány művészettel megirt, minden magasabb levegőt nélkülöző, csak a legközönségesebb ösztönöknek hódoló ipartermékek szinrehozatala ellen. Ha nem ápoljuk, de ne is romboljuk le a közönség jobb érzéseit. Igy a színpad épen nem előmozdítója a magasabb erkölcsiségnek és a »Bella« féle malacságok szinrehozatala által nem is valószínű, hogy azzá lesz; tehát ellenőrzésre van szüksége. A szinügyi bizottságunktól elvárják, hogy ezt az ellenőrzést lelkiismeretesen teljesítse, mert csak ez által mentheti meg a színpadot a léhaságoktól, az erkölcsi piszokba való teljes elmerüléstől, ahova »Szomory«-féle gyönge erkölcsi érzékű iró »mesteremberek« sülyesztették. * A héten előadott darabok a következők: Csütörtökön mult egy hete, hogy Bernstein egyik leghatásosabb szinművét, az »Ostrom «-ot adták kitűnő előadásban. A megható, drámai fordulatokban bővelkedő darab mély benyomást tett a közönségre. Merikal (Fodor Oszkár) ellen legkedvesebb — Még nem egészen — volt a jókedvű válasz. — S ez a mosoly! — töprenkedett hangos szóval Sohár Guszti anélkül, hogy közelebb mert volna kerülni. -— Te ember, te nem vagy már az a szárnyaszegett madár. Teveled csoda történt; megesküszöm rá, hogy csoda történt — Meglehet — nevetett Gálos. — Nem meglehet — tipródott a másik — hanem amit én mondok, azt én mondom s arra bátran mérget vehetsz. -— De adsza legalább kezedet — biztatta Gusztit Gálos György — így ni, szervusz barátom. Igazán régen nem láttalak. — Ne zakatolj. Ki ne verd őszinte bámulásomat a barázdából. Isten a tanúm, a napsugár keresztül tört már lelked borús szürkeségén. Pedig nem adtam volna érte öt garast. — Ne izélj no. — A bolondját jártad egészen. De mondd csak, hogyan gyógyultál ki ? Gálos György vállát vonta. — Valami doktorod csak volt ? — szorította barátját mindinkább a falnak Sohár Guszti. — Amint vesszük — nevetett szívből fakadó kedélyességgel Gálos — talán volt is? -— Kicsoda ? — Egy rózsabokor. Sohár Gusztinak tátva maradt a szája arra az egy szóra. Ugy riadt azután mérgesen Gyurira: — Húzz karikát más orrába; az enyémet azonban, kérlek, hagyd békén. — Pedig elhiheted, barátom — vette föl a szót most már egész komolyan Gálos —ha egyáltalán valami változás esett rajtam, azt senkinek és semminek nem köszönhetem másnak, mint egy igénytelen rózsabokornak. A háziasszonyom lepett meg vele. — Szép, fiatal ? — Egyik unokája az idén megy férjhez. —- Akkor nem értem — rázta fejét Sohár Guszti. — Pedig olyan egyszerű — magyarázta ki magát barátja. — Először magam sem tudtam mit kezdeni azzal a cseréppel. Közel voltam hozzá, hogy kidobom az ablakon. De mégis megsajnáltam. A levele sárgulni kezdett: hát vizet adtam neki. Kitettem az ablakba a napsugárra. Figyeltem, becéztem, babráltam vele s az mind olyan jól esett nekem. A szegény virág érdekelt s egyszer csak ugy éreztem, mintha életemnek újra volna célja. A napsugár ott az ablakban nemcsak a rózsabokron, hanem a magam lelkében is nevelt levelet, bimbót-virágot. Olyan magától, olyan egyszerű véletlen történt minden, hogy bizony ma alig tudok számot adni róla. Azt azonban tudom, érzem, hogy más ember vagyok: akárcsak kicseréltek volna. — Nézd, Guszti, ez a bimbó is az én rózsabokromon fakadt. Gomlyukára utalt. — Ha eljösz hozzám, teneked is jut. Ládd-e, most sietnem kell. Sürgős az utam, valahol várnak. — Még az is? — rázta a fejét elgondolkozva Sohár Guszti. — Hát igenis — volt a természetes válasz — majd ha egyszer szerencséltetsz, beszélünk róla. De gyere, kérlek, minél előbb, egy bimbó épen fakadni készül. Isten veled! Megrázta Guszti kezét és odább állott. A faképnél hagyott fiatalember földbegyökeresedett lábakkal nézett utána. Ügy morogta tamáskodó ábrázattal: — És ezt mind egy rózsabokor cselekedve volna !