Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-05-11 / 20. szám

9 PÁPA ÉS VIDÉKE 1913 május II. tésével arra a kedvező tapasztalatra jutottunk, hogy akinek ilyen hatósági segítséggel saját hajlékot emeltek, az nem vándorol ki Amerikába, az már valóban hirdeti a költő szavát: »Itt élned, halnod kell«. Azon nagy közérdek, amely e kérdéshez fűződik, teszi kötelességünkké, hogy vele foglalkozzunk és amennyire tőlünk, csekélységünktől telik sürgessük annak mielőbbi megvalósítását. Mint tudjuk, most már a telkek kiválasztásánál tartunk jó néhány hónap óta. Elismerjük, hogy a telek kiválasztása nem kis gondot okoz különösen nálunk, ahol a községnek nincs belsősége, hogy azt méltányos áron bocsájthatná a munkások rendelkezésére, mint tették azt más községek. Téglagyárunk sincs, erdőnk sincs, hogy az épülethez szükséges anyagot, épületfát kedvező árban engedhetnénk át. A város tehát a maga részéről ilyen kedvezményeket nem nyújthat, mert nincs miből. Azt azonban elvárhatjuk a városi hatóságtól és meg is teheti, hogy lehetőleg olcsó és mégis alkalmas területet szerezzen a munkásházak céljaira és ne. engedjen érvényesülni ennél a kérdésnél olyan aspirációkat, amelyek alkalmasint protekciós egyéneket segítenek a telkeiktől jó pénzen való szabadulásra. Fő itt a munkásság érdeke, akiken segítenünk kell úgy, ahogy legokosabban és leghumánusabban tudunk. Az alsóvárosban építendő munkásházak céljaira két telket ajánlottak. Az egyik a hódoskai vendéglőn túl a Bakonyér jobb partjára dől, a másik a Pados-féle telek. Az előbbit négyszögölenként 3 koronáért, az utóbbit, — amint tudjuk — 2 koronáért hajlandó a tulajdonos átengedni. Úgy értesültünk, hogy a városi hatóság a drágább telek mellett foglal szivesebben állást, azon egyszerű oknál fogva, hogy a nevezett telken nem kellene utat építeni. Igy értesültünk. Ez eddig helyes, mert amit a Pados telekkel szemben elveszit a vámon, megnyeri a réven. Csakhogy menjünk egy kissé tovább. Az egyéb berendezkedéseknél vannak blyan dolgok, amelyeket elvesztünk a vámon anélkül, hogy visszanyernők a réven. Nevezetesen: a Pados-féle telek jóval közelebb fekszik a városhoz, sokkal kevesebb költséggel vezet-., hető oda a vizvezeték és a villanyvilágítás is. A telek körül egy öl széles árok húzódik, amelyben a szenyvizek könnyen levezethetők. Két-három oldalról is tág út veszi körül. Ezek megcsinálása a Bakonyér mentén tetemesen drágábba kerülne. Vegyük még hozzá, hogy a Pados-féle telek négyszögölenként egy koronával olcsóbb is, rögtön látható a kettő közötti különbség, amely a Pados-féle telek javára billenti a mérleget, különösen, ha figyelembe vesszük még azt is, hogy építkezésre mindegyik egyformán alkalmas, sőt a Pados telek egyik részében nagyon jó homok is található, amelyet az építésnél felhasználhatnának. Mindezeket mérlegelve nem hihetjük, hogy az illetékes körök csupán a protekció kedvéért sokkal drágább és költségesebb telket szerezzenek. Nem értjük azt sem, miért hagyták teljesen figyelmen kivül a kat. hitközség ajánlatát az urdombi szőlő melletti földjeire vonatkozólag. Még egyet! Ne halogassuk ennek a kérdésnek tető alá húzását tovább. Verpelét Heves-megyei község összehasonlíthatatlanul kisebb városunknál és ott már innen-onnan két éve felépültek a munkásházak, pedig velünk egyidőben indították meg ez irányban a mozgalmat. De nálunk minden ilyen nehézkesen, csiga lassúsággal halad. Pedig, ha valahol szükség van munkásházakra, hát Pápán szükség van. A gyárak építése által városunk mezőgazdaságának előbb-utóbb nagy baja lesz a munkáshiány. Valahány munkáscsaládot sikerült emberszeretettel saját hajlékához segíteni, annyi munkáskézzel szereztünk többet magunknak. Ha kikapcsoljuk azokat a nagy morális, szociális, egészségügyi és nemzeti szempontokat — melyek azonban ki nem kapcsolhatók — már a jogos önzés szemüvegén is úgy kell látnunk ezt a dolgot, hogy azt elmulasztani, elhalasztani a legnagyobb oktalanság volna. A kérdés tehát nagyon aktuális, cselekvésre hívjuk mindazokat, -akiknek kötelessége a pauperizmus sebét enyhíteni. Rom. kat. tanítók ügye. Tanítóink a legutóbbi iskolaszéki gyűlésen azzal a kéréssel járultak a hitközség képviselő-testülete elé, hogy tekintettel a minden téren beállott nagy drágaságra — mérsékelt módon emeltessék díjazásuk családi-, illetőleg drágasági pótlék cimén. Hosszú vita követte e kérelemnek az iskolaszék előtt való bejelentését, mígnem az iskolaszék bizottságot küldött ki a kérdés alapos élőkészítése végett. Ez alkalommal vetette fel Varga József iskolaszéki tag azt az életrevaló eszmét, hogy a tanítók kérelmének anyagi és erkölcsi támogatása érdekében irjon fel iskolaszékünk megyéspüspök urunk Oeminenciájához. Az iskolaszék örömmel elfogadta az indítványt s a folyamadás megszerkesztésével mindjárt meg is bizta az indítványozót és Martonfalvay Elek iskolaszéki tagot. Mig ezek Pápán történtek, azalatt, illetőleg azt megelőzőleg a nagyméltóságú püspöki kar folyó évi január hó 22-én s a következő napokon tartott tanácskozmányán elhatározta, hogy a tanítói fizetések rendezése tárgyában a vallás- és közoktatásügyi miniszter által benyújtott törvényjavaslatnak törvénydubiláló Szt. Ferenc Hírnöke. (1913 április 27.) — Saját tudósítónktól. — Ünnepre készültek már hetekkel előbb Pozsonyban. Olyas valaminek a megünneplésére, amely ehhez szokva nem volt, amely eddig nélkülözte a fényt, a pompát, amelyet nem kapott szárnyaira a »hír«, mely legtöbbször kétes dicsőséggel veszi körül az érdemetlent, a nagyhangút, a látszat emberét, de elfelejti és szívesen hallgat az igazi gyöngyről, az igazi értékről. Szinte jól esett, hogy az általános nagy bomlás, kavarodás közepette felzaklatott lelkünk megünnepelhette azon nagy, magasztos eszméket, amelyek nem ujak, de amelyeket egy időre elfödött szemük elől a kétes, szürke félhomály. A »Szt. Ferenc Hírnöke« egy évtizeden keresztül lövelte sugarait, működtette fényszóróit erre az ijesztő sötétségre, amelynek homálya sokakat megtévesztett, sőt fogva tart ma is. S ma, egy évtized határkövénél ragyogó arccal, mosolyogva állt meg egy pillanatra a »Szt. Ferenc Hirnöke, hogy lássa azt a szép, reménységtől duzzadó, örökzöld vetést, amely munkája nyomán TÁRCA. Pünkösd ünnepén Miként a harmat égből hull a lombra, S a napsugáron újra Visszaszáll: Időknek teljén, mely leharmatozta, A mennybe tért meg már a nagy Király ; De szent szaVát a csüggedő csapatnak Vigasztalásra zálogul hagyá: Ki bátorít, ki minden jóra oktat, Az Isten Lelke rátok száll alá . . . S a kis sereg, hogy' óhajtotta, Vágyta Buzgó imáVal a dicső napot! Nem tart soká a szívük árVasága, A Mester mondta s 0 nem csalhatott; És ím', egyszerre szél zúgása támad, Végigsöpör, mint tisztító Vihar, Tüzes nyelvekben jő, kit VárVa Várnak, S betelnek mind az Ég áldásival. Sivár egükről elvonult a felleg; Az ellenségtől hát ki tartana? Ihlettől égő arccal útra keltek, S győzött az Urnák megvetett tana, A hitnek magVa oly hamar kihajtott, Hisz' Vértanuknak Vére áztatá, S a lelkes tábor folytatá a harcot, — Reá az Isten Lelke szállt alá . . . Azóta dudás hányszor támadott már, Hány megtagadta ősi szent hitét! A tévedésnek most is épül oltár, Tanát a sátán most is hinti szét. 0 hánynak ajkán ül fohász, imádság, Kiknek szivétől Jézus messze áll, A bűn igáját édesnek találják, S az Élet hánynak szánalmas halál ! . . Szentlélek Isten! mentsd meg újra néped! A hit megingott, már nem s

ziklaVár, Vad szenvedélynek tűze perzsel, éget, A földnek színe ujhodásra Vár; Égesd a lelket, ritkuljon salakja, Erőre kap, ha lángod áthatá. Segíts a sátán ellen diadalra, 0 jöjj szivünkbe, szállj, ó szállj alá! Tomor Árkád.