Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-05-04 / 19. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1913 május 11. sok és evangélikusok egyesítő törekvéseivel. Hiszen a hazánk égboltján tolongó, vészes felhők eloszlatását várjuk e törekvések sikerétől. így kellene a katolikusoknak érezniök — mint jó magyar embereknek — még akkor is, ha ez egyesülés vallási szempontból ellenlábasaiknak erősbödését jelentené; ha ez az egyesülés a katolikus törekvések (kat. autonómia, kat. népszövetség, néppárt stb.) elé újabb akadályokat gördítene is. És ha a közelmúlt helyi és országos eseményeit tekintjük nincs okunk rá, hogy e ránk nézve veszedelmes szimptómának fennforgását fel ne tételezzük. Valami megmagyarázhatatlan idegenkedést láttunk katolikus és protestáns között, mely szinte a faj és a nyelv különbségével választott el magyar embert magvar embertől. De ha a reformátusok és evangélikusok egyesülésének nagy nemzeti célját tekintjük, biztat bennünket a reménység, hogy a múltnak e beteges j tünetét orvosolni fogja a jövendő. Hiszen, én Istenem, alig van e szerencsétlen hazában, a népfajoknak ez ütköző pontján, 10 millió magyar, s az a kevés is ahelyett hogy kéz-kézbe fogva egyesülne, egymást eszi, rágja. Mi lesz így belőlünk? Pozdorjává tör bennünket a szláv és germán elemeknek összeütközése! Csak a bolond, vagy a sátáni gonoszság nézhet hülye közömbösséggel a félelmes jövő elébe! Mi tudjuk azt, hogy protestáns testvéreink vannak olyan jó magyarok, mint mi katolikusok, éppen azért remélve-reméljük, hogy amit az elfogult hívő nem tudott megtenni, megteszi, megvalósítja majd az aggódó hazafi. Megteremti majd a református-evangélikus unió mellett a katolikus-protestáns harmóniát. Igen helyesen mondotta a Kat. Kör Anasztáz-estélyén a ref. vallású Molnár Antal ügyvéd: lehetetlen, hogy a mély és őszinte vallásosság, az Isten félelme elválasszanak bennünket. Lehetetlen meg nem találnunk a közös alapot a katolikusokkal: az isteni és emberi tekintély védelmére. Fenkölt gondolkozásra, elfogulatlan érzésre való beszéd. Valóban, nem az Isten félelme — ez az embert emberhez kötő, szent kapocs — hanem a rövidlátás, még többször a vallás takarójába burkolt rút önzés, érdekhajhászat választott el bennünket egymástól. Reméljük, hogy a honfiúi aggodalom végre kinyitja szemünket s valóra váltja a jobb lelkek álmát: a türelmet, a békét, az egybehangzó társadalmi működést, vagyis a harmóniát a protestánsok és a katolikusok között. Dogmatikus különbségeik fenntartásával egyesülnek a reformátusok az evangélikusokkal. Miért ne lehetne ugyanakkor s ugyancsak dogmatikus különbségeik fenntartásával a katolikusoknak és protestánsoknak ha nem is egyesülni, legalább egymást nem háborgatni, sőt bizonyos esetekben a közös eszményekért egybehangzóan Mélységes hálával hagyta el a király a Bölcset. Kastélyába pedig elhivatta a legnagyobb művészeket és megbizta ó'ket, hogy vegyék a legdrágább szöveteket, csipkéket, szalagokat és csattokat és készítsenek három öltözetet, melyek olyan gazdagok, ragyogók és gyönyörűek legyenek, aminőt csak a legmerészebb képzelet kitalálhat. Az esztendő alatt, mig elkészülnek, nem kell semmiféle drágakövet, semmiféle ékszert sem kimélni, ha szükség van reája. Az esztendő letelt. A herceg visszatért. És midőn a viszontlátás első örömeit kiélvezték, elkezdett beszélni háztüznézéséről és tapasztalatairól. Mindenekelőtt azt mondotta el, hogy három olyan hercegnőre talált, akiknek mindegyike megérdemli, hogy a szépség, nőiesség és kedvesség diját elnyerje. Az egyik barna hajú és sötétszemü, gyönyörű, mint az erdei tó sötét mélysége, — a másik vörös hajával és szürke szemével perzselő, mint a nap heve, — a harmadik kékszemű, szőke fürtökkel, bájos, mint a szép tavaszi nap. így hát kiküldötték a követeket, hogy meghívják a hercegnőket a menyasszonyválasztás ünnepére. És mindhárman el is jöttek. A nap, melynek a döntést kellett hoznia, felvirradt. A király kiteríttette a hatalmas ünnepi teremben a ruhákat. Hej! micsoda pompa, micsoda ragyogás, micsoda csillogás volt ott; akárcsak a világos csillagoké a sötét égbolton, vagy a napé a sugaras mezőkön! A ragyogó pompa mellett pedig ott állott az ifjú herceg, egyszerű, disz nélkül való öltözetben. A három hajadont a trón elé vezették. És a király így szólott hozzájuk: — Bájos hercegnők! Fiam szive a ti bájatoktól megigézve, ingadozik, hogy melyikteket illeti meg életének és birodalmának koronája. Döntsön tehát saját akaratotok. Mindegyitek válasszon egyet a ruhák közül. És amelyitek azt a ruhát válassza, melyiket mi a koronázásra kijelöltünk, viselni fogja azt, mint királynő. Alig fejezte be szavait, midőn a barna a biborvörös ruhához sietett. — Én ezt választom! A bibor illik sötét hajamhoz és illik a trónhoz is! A másik, a hullámos vörös hajú, a sötétkék öltözetet fogta meg. — Ki a királyi trónra vágyik, annak magasan fel kell emelkednie a földiek íeegyüttműködni. Sokan pengetik újabban protestáns részről is e húrokat. A napokban jelent meg az »Alkotmány« hasábjain Pálfy István, soltvadkerti ref. s. lelkész tollából »Kölcsönös megértés« cimen egy, a radikálizmust kárhoztató elmefuttatás. Azt irja ebben a többi közt Pálfy: »A római katolicizmust és méltó — nemzeti érzéseiben is erős — világi és egyházi vezetőit a protestáns egyházakkal és azok vezetőivel a Krisztus szent Lelkének egyesítő, testvéri ereje köti össze«. Vajha a derék Pálfynak ez a jóakaratú irása reális életté, valósággá válna! Ez járna még csak édes »hazánk jövőjére nézve kiszámíthatatlanul kedvező következményekkel«. Talán, talán?! A nemes Tompával mi is elmondhatjuk: De egy-egy csillag gyúl a felhőkben távol, Fellobbanó fénye lelkünkig világol: Remélni! Remélni! Kitüntetett bencés. A helybeli bencések vidéki kollégáiról rendszerint akkor emlékezünk meg, ha azt írhatjuk cimül: a bencések gyásza. Hadd szóljon ma néhány sor a bencések öröméről. — Van az ősrégi pannonhalmi monostornak a többi közt egy szent csendben dolgozó, nagy munkabirásu s fáradhatatlan fia: Dr. Zoltvány Irén. Ez a hangyaszorgalmú s a szó igazi értelmében európai műveltségű bencés valahogy nem illik bele a mai lármás reklámmal dolgozó, de felszínes világba. Alig szereztek róla tudomást, pedig nem kisebb ember, mint Beöthy Zsolt mondotta róla, hogy az ország első esztétikusa. Már mint egyetemi hallgatót az egyetem csillagának nevezte világhírű tanára: Budenz s ugy tisztelték társai is. lett az ég boltozatáig. Annak kékje ékesítsen engem. A harmadik, kinek a ruhák számára csak egy rövid, megvető pillantása volt, a herceghez lépett és így kiáltott fel: — Ahogy vagyok, ahogy neked tetszem, ugy akarok mint királynő is oldalad mellett állani! Trombita és harsona zendült fel erre. Ujjongás és öröménekek hallatszottak! . . . Ez volt az igazi, kiállotta a próbát. A legnagyobb sietséggel készítették el a menyegzőt és a boldog fiatal párt megeskették . . . * És midőn a nászestén a férj a bizalmas együttlétben átkarolta ifjú feleségét, dicsérni kezdette királynőjének szerencsés választását. És ez bájos pirulással suttogta: — Ah, hiszen azok a ruhák olyan unmodernek voltak! Rögtön lehetett látni, hogy már egy év előtt készültek. Ilyesmit lehetetlen viselni! Különben is a harmadik öltözet fehér volt ... és az sehogyan sem áll jól egy szőkének.