Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-04-20 / 17. szám

122. PÁPA ÉS VIDÉKE 1913 március 30. védekezett (hisz erre való), hogy áldatlan, az interkonfesszionalis békét megzavaró munkát végzett. Ellenkezőleg elnyögtünk sok-sok sértést és sérelmet, amely a közéletben, a társadalmi téren s a kenyérharcban bennünket ért. Vérigható nyilatkozatok, cselekedetek felett hallgatagon tértünk napirendre, s ez már úgyszólván természetünkké vált. T. i. a tűrés és talán épen ez bátorit fel mindenkit, hogy orrunk alatt piszkálódjék. Mert ugylátszik lehet. Ez a lakosság 60 egynehány százalékát kitevő pigra moles (lomha tömeg) eltűr mindent. Mi nem voltunk mások soha. Sem taktikánk, sem érzéseink nem módosultak az idők folyamán. Tárgyilagosak voltunk, a suum cuique (mindenkinek a magáét!) álláspontján állók. Első impulzusunk minden jóravalóság és jóravaló ember iránt a szeretet. Közéletünk, társadalmunk nemes, tiszteletreméltó alakjai előtt soha sem haboztunk egy percre se — azért, mert nem a mi egyházunk fia — meghajtani a tisztelet zászlaját és kifejezést adtunk nem egy esetben a legmelegebb elismerés hangjának. De hát akkor miért támadnak, miért gyűlölnek ? En merem állítani, hogy nem belső impulzusból, hanem megszokásból. Annyit irnak, olvasnak, hallanak egymástól, hogy végül is kritika nélkül vérükké válik. Oly sokszor és annyi minden alkalommal mondják: klerikális, ultramontán, hogy már-már komikus volna, ha keserűen szomorú nem lenne. Mert az ő fogalmi konstrukciójukban ezeknek a jelzőknek valami lenéző, valami gyűlöletes, valami megbélyegző jelentősége van. Es ezek a jelzők az ő nomenklatúrájukban ráillenek mindenre. Klerikális vagy ultramontán, aki Pápán kat. főgimnáziumot akar; az, aki a ker. fogy. szövetkezeti boltban vesz egy hatosért liptait; az, aki ellenvéleményt —- bármilyen tárgyilagosát — mer megkockáztatni az uj ref. templom kérdésében; az, aki méltatlankodik a csendőrkordon ellen; az, aki nem szavaz az ő jelöltjükre, s az, aki fellép ellenében. Klerikális, aki egy kat. egyesület tagja, legyen az szórakozó, közművelődési, vagy jótékony és klerikális, aki bemegy a templomba. Folytatnám még, de minek ? Egy szóval: klerikális és ultramontán minden katolikus, pont. Én Uram Istenem! hová jutnánk, ha a katolikusok végre megunnák a sokat és felemelkednének görnyedt helyzetükből. Ha retorziókép házuk küszöbén állítanak íel a sorompót, ha felekezeti velleitásoktól vezettetve adnának-vennének és társadalmilag is elkülönülnének. Még elgondolni is rossz álom. Nem is gondol ilyenre nálunk senki, de én mégis azt hiszem, legfőbb ideje változtatni odaát a modoron, mert előbb-utóbb keserű gyümölcsöket teremhet. Egykor Hollandiában addig csúfolták a számban kisebb, de hatalomban erősebb, büszke spanyolok koldusoknak a népet, mignem a »geuse« szó zászlóvá, jelvénnyé, büszkeséggé vált és a szegény halásznépség úrrá lőn hazájában. Mi is — megtörténhetik —, hogy egyszer csak megszokjuk a »klerikális« jelzőt s nemcsak, hogy nem szégyeljük, hanem szimbólummá emeljük. De nagyon rossz uton járnak a pozitív vallások hivei, ha talán önkénytelenül, segédcsapataivá szegődnek a szociáldemokratáknak, a szabadkőműveseknek és a galileistáknak a kat. egyház elleni hadjáratukban. Ezek elég okosak ugyan arra, hogy elfogadják a segítséget, mert megfelel céljaiknak, de ne higyjék az előbbiek, hogy tán az ő vallásuk kegyelmet talál a szövetségesek előtt. Kaphattak ebből izelitőt, amidőn néhány prot. egyháztanács kimondotta, hogy a hitközségi alkalmazottak eskü alatt kötelesek bevallani, hogy nem tagjai semmiféle titkos társaságnak. Akkor nekik is kijutott ugyanolyan jelzőkből és legorombításokból, amilyenekkel minket állandóan traktálnak. Ha bekövetkeznék valaha, hogy legyőznek bennünket, akkor biztos lehet minden más pozitiv vallás, hogy rájuk kerül a sor. S ez már könnyebb munka lenne, mert mint Krüger Aladár igen találóan jegyezte meg, ha az erőd elesett, akkor az őrtornyok bevétele már nem igényel nagy munkát. Végezzünk! Szomorú, hogy a különböző vallásfelekezetek közti viszonyban sokkal rosszabbul állunk, mint nem is nagyon régen. A reakció kétségtelen. Egy már elhalt régi pápai polgár beszélte el ezt a történetkét: a mult század 40-es éveiben az izr. hitközség rabbijának vidéken akadt dolga; a fuvaros elindult vele s amikor a Hosszuutca végén a mai vámházzal szemben álló kőkereszt előtt elhaladtak, észrevette a rabbi, hogy a kocsis nem emeli meg süvegét. Megállíttatta a kocsit s azt kérdezte, milyen vallású kend. A kocsis ráfelelt, hogy katolikus. A rabbi erre azt mondta, forduljon csak vissza. S amidőn ez megtörtént és hazaértek, a rabbi leszállván a kocsiról, kifizette a fuvarbért és így szólt: jó barátom, fölötti életünk alapja, hordozója, fenntartója, kormányzó, éltető lelke s életének végcélja. Mivel azonban az egyház emberek társasága, mivel a megváltói erdemeknek az emberekhez való eljuttatását emberekre, papjaira bizta az Ür s mivel O emberi szemmel érzékelhetőleg nincs, nem vezet közöttünk, hanem egy, a mi emberi természetünktő ltöbbékevésbbé idegen világba, a szellemek világába költözött tőlünk, azért rendelt s hagyott maga után helyettest, helytartót számunkra. Egy, egyetlenegy helytartót, hogy megoszthatatlan alapja legyen az Egyház egységének; egyetlen, meg nem felebbezhető őre a Krisztusi hit tartalmának és tisztaságának. E helytartó pedig Péter apostol volt. Régi neve Simon, de Krisztus apostolláválasztásakor Péternek »sziklá«-nak nevezi. Azon gyönyörű vallomás után pedig, midőn a meggyőződés ihletett hangján Krisztust az élő Isten fiának vallja, azt mondja az Ür: »Te Péter vagy (azaz Kőszál) és én e Kőszálra fogom építeni anyaszentegyházamat és a pokol kapui nem vesznek rajt erőt«. Péternek adja Krisztus a menyország kulcsait, vagyis az oldás és kötés legfőbb hatalmát. Imádkozik érte, hogy hite meg ne fogyatkozzék, hanem inkább erősíteni tudja hitükben atyafiait is. Reábízza juhainak, bárányainak legeltetését. És a Szentírás szerint Péter valóban ugy is viselkedik, mint az apostolok feje, Krisztus helytartója. Elnököl a Mátyás-apostolt választó gyűlésen és a jeruzsálemi zsinaton. Vitáskérdésekben az ő szava dönt. Az apostolok névsora úgy szerepel a szentírásban: Péter és a tizenegy, vagy Péter a tizeneggyel. Szent Pál azért megy Jeruzsálembe, hogy Pétert lássa. Hozzá tér meg apostoli útjáról, hogy neki működéséről beszámoljon. Hogy mindezt letagadhassuk, meg kell hazudtolnunk két ezredév történetét, meg kell csonkítanunk az evangéliumokat, sőt ki kell forgatnunk eredeti értelméből az egész újszövetségi szentirást. Alapítót Krisztus Egyházat, rendelt papokat s rendelt Péter apostolban Egyházának legfőbb pásztort is. De ha Krisztus megváltása s e megváltás gyümölcsöztetése vagyis az Egyház missziója minden helyek és minden idők népeinek szól — ami kétségbevonhatatlan — akkor a papság és az egyház fejének hivatala az apostolok halálával nem szakadhatott meg, hanem örök hivatásukhoz képest szakadatlan láncolatban, törvényes rendben kell folytatódniuk egészen az időknek végéig. Hogy valóban rendeltek az apostolok szerpapokat, papokat és püspököket, azt a Szentírásból is tudjuk. Péternek is kellett maga után helytartót hagynia. Csak az a kérdés, miért éppen a római püspököt tartjuk Péter utódjának, Krisztus földi helytartójának ? (Vége köv.)