Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-04-13 / 16. szám

Vili. évfolyam. Pápa, 1913. április 13. 16. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör es a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér A lap megjelenik minden vasarnap. A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15 házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Céltalan és oktalan támadás. Pápán mi katolikusok az evangélikusokkal megvagyunk békességben. Ha már nem segítjük, nem is bántjuk egymást. Halálosan bűnös dolognak tartanok magyar véreink rég behegedt sebeit feltépni: a vallási hecceket feltámasztani. Már csak azért is, mert igen sok pápai evangélikus embert, első sorban Gyurátz püspök urat, személyesen és őszinte nagyrabecsüléssel tisztelünk. — És ime, mi történik?! Az Úrnak 1913-ik esztendejében Pápán a ref. főiskola nyomdájában megjelenik egy 9 oldalas röpirat. Cime: »Mi a különbség az evangélikus és a o o katolikus vallás között?« írója: Mesterházy László, helybeli ev. lelkész. Ara 10 fillér. De tessék elhinni — jó lélekkel mondom — nem is ér többet! Ha tudással és szellemmel megírt vágás volna ez a — mondjuk — röpirat, felvennők a hozzánk dobott keztyüt, minthogy azonban csak közönséges rúgás, komoly érvekkel nem támogatott vádaskodás, ezért egyszerűen csak lerázzuk porát tiszta ruhánkról. Őszintén szólva észre sem vettük volna, de katolikus úri emberek tárgyalták s hívták fel rá sürgetve figyelmünket, azért vagyunk kénytelenek e kis Írásművei foglalkozni. Mesterházyt nem az ész, hanem a rossz tanácsadó indulat, a vastag elfogultság vezeti. Csak így érthető, hogy valamire való érvek helyett kriptaszagu, hullaporos csontokat zörget, vértelen, üres árnyakkal rémítget. Csak bátran! Nem félünk a kísértetektől. Ne felejtse el ugyanis Mesterházy úr, hogy vádjait még a protestántizmus bölcsős korában az utolsó szálig agyonverte odakünn külföldön Bellarmin, idehaza Pázmány. Különben nem is kellett őket agyonverni, csak azt mutatták ki róluk, hogy halottak voltak már fogantatásukkor. Nem szerencsés Mesterházy előadásának sorrendje sem. A hit kutforrásával kellett volna kezdenie. Itt azt mondja, hogy az ő hitük forrása az evangélium s gyerekes módon lebecsüli a katolikusok szent hagyományát. Téved Mesterházy úr, midőn a mi szent hagyományunkat közönséges »szájhagyományának minősíti. Nem kérem, a mi hagyományunk nem mendemonda, hanem Krisztusi tanítás, melyet az apostolok hirdettek, gyakoroltak s az ő tanítványaik, a mi egyházatyáink, irásba foglaltak. Tetszik tudni, Krisztus Urunk nem írt, földi életében nem is Íratott s így nem is mondhatta, hogy aki a szentírásban nem hisz, az legyen az apostolok előtt mint pogány és vámos, hanem azokról mondta, akik az apostolok élő, tanító, hivatalos testületének és az ő rendes és törvényes utódaiknak, szóval a tanító-egyháznak nem hisznek. Ez a tanító-egyház pedig legalább is másfél ezer éven át — mégis csak a katolikus egyház lehetett és volt egyesegyedül önök szerint is. Aztán legyen nyugodt, a Szentírást szent irói nem azért irták, hogy az egész egyetemes hitrendszert felöleljék. Nem, önnek mint papnak tudnia kell, hogy mind a négy evangélistának meg volt a maga külön célzata. Sok minden nincs benn a Szentírásban! Többi között azt is csak a mi szent hagyományunkból tudják önök is, hogy egyáltalán van Szentirásunk és hogy micsoda könyvek tartoznak a Szentirásba. Miért akarja hát velünk elvettetni s miért szól oly lesujtólag a szent hagyományról ? Egész írásán végigvonul az a nevetséges okoskodás: ez sincs, meg ez sincs benn a szenlirásban. Megfelelnek erre részben az előző sorok. De még TÁRCA. Az utolsó mese. — Irta: Tomor Árkád. — A sétatéren szokott ülni, illatos, árnyas hársak alatt; a fölkelő nap már ott találta rendes helyén s csak a déli harangszó vetette haza. És ez így ment napról-napra. Valami odabilincselte azokhoz a suttogó, lombos fákhoz, melyek meséltek, regéltek neki s ő tovább adta e tündéri történeteket az áhítattal hallgató gyermeksokaságnak. Hogyan elhitte az az apró nép, hogy a hajladozó hársfa mondta a mesét! az öregnek pedig tetszett a tréfa s a történet szerencsés befejezése után együtt mosolygott, kacagott a víg gyermeksereggel; de az a sugár, melyet szeme lövelt, nem melegített már, csak halványan csillogott, reszketett, mint a késő őszi napfény a tariott bokrokon. Egyszer én is melléje kerültem. A természet már hervadásra vált, a vén hársfa lombját hullatta; egy-egy sárga levél odatévedt a fejére, de a szél elsöpörte onnan, hisz' azt ugy is teleszórta már a tél fehér hópelyheivei. Mintha az elmúlás megtestesült képét láttam volna benne! Jóságos szemeivel rám mosolygott s a meghatottságtól elcsukló hangon beszélni kezdett. — Minő szerencse, hogy ma már nem jelent meg az én közönségem; úgy sem tudnék nekik mesét mondani. Valami anynyira zsibong fejemben, egy igaz történet, azt el kell még mondanom . . . Szegénynek születtem, szegény volt az egész famíliám, de nem esett a nélkülözés terhemre, hisz' a lelkem gazdag volt, tele reménnyel-vággyal indultam a világba. Hej! ha e gazdaság nem lett volna oly silány másnak szemében, ma már enyém volna a föld legdrágább kincse . . . Mielőtt törésre került volna a dolog, így szólt hozzám: En tisztelem, becsülöm magát, de manapság a nyomor olyan teher, hogy kétszeresen érzik, ha két ember viseli; aztán meg a szüleim! sohasem egyeznének abba, hogy jövőmet egy könnyelmű szóval, egy elhamarkodott »igen«-nel tönkretegyem. De én, mint mondtam, tisztelem, becsülöm magát; ne hagyjon hát föl a reménnyel! Küzdjön meg a világgal s mikor annyi pénze lesz, hogy fölemelt fővel beléphet hozzánk, jöjjön vissza ismét! — Aztán elbucsuztunk — örökre. Egy virágos, illatos hárs alatt láttam utoljára, azért szeretem úgy a hársfákat. Azzal beledobtam magam a világ forgatagába, küzdöttem a tornyos hullámokkal s mikor a nappali munka kifárasztott, esténkint játszottam a színpadon is a mulatni vágyó tömegnek. A bevétel hol kevesebb volt, hol több, aszerint, amint kifütyöltek vagy megtapsoltak. És gyűlt a pénz. Késő estéken, mikor kábult, mámoros fővel hazavetődtem, előszedegettem a csillogó aranyakat, gyönyörködtem bennük; belemarkoltam a sárga halmazba s újra visszahullattam őket az asztalra de mintha az aranyak csengése az ő kacaj gását varázsolta volna fülembe, mindannyi, szor kimerülten összeestem: Kevés, nagyon