Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-04-13 / 16. szám

114. PÁPA ÉS VIDÉKE 1913 március 30. mondunk valamit. Sok minden van önben is, Mesterházy úr, ami nem volt meg önben, mikor e világra jött. Mégsem vonja kétségbe sem ön maga, sem más személyazonosságát a csecsemőkori Mesterházyval, amint — hogy nem csodálkozunk rajt s nem vonjuk kétségbe, hogy a pici magból óriási fa fejlődik ki. Igen, Krisztus Urunk saját szavai szerint csak elültette a mustármagot, melyből aztán kifejlődött az Egyház nagy fája, hogy a világ összes nemzetei megpihenhessenek lombsátora alatt. Nem tagadjuk, azt valljuk az Egyház ezen óriásfájáról, hogy rendeltetése: valamennyi nemzeteket árnyékába fogadni. De azt se feledje el, mit mond az Egyház megdönthetetlen alapkövéről, a pápaságról, a szintén protestáns Macaulay, a nagy angol történetíró, ki pedig, akárcsak ön, szintén keserű, de nagyszellemű ellenfele volt az Egyháznak: »Nem is láttunk jelenséget, mely oda mutatna, hogy hosszú uralmának vége közeledik. 0 (t. i. a pápaság) látta kezdetét minden kormánynak és minden egyházi intézménynek, mely jelenleg a világon létezik; s nem tudjuk bizonyosan, nincs-e arra hivatva, hogy mindeniknek végét lássa. Nagy volt és tisztelt, mielőtt a szász Britanniába lépett, mielőtt a frank átment a Rhénuson, midőn még görög ékesszólás virágzott Antiochiában, midőn bálványokat imádtak a mekkai templomban. És talán fenn fog állani ernyedetlen erővel, midőn valami új-seelandi utazó egy nagy pusztaság közepett a londoni hid egyik tört ivezetén foglal helyet, hogy Szent Pál romjait vázolja.« Azt is hisszük ez egyházról, hogy egyedül üdvözítő. Ezt támadja ön legelőször. De ha nem restellne egy, csak kis gyermekek számára írt, 60 filléres, kis katekizmust venni, abból is kiolvashatná, hogy amint minden sorában, úgy itt sem a katolikus lant, hanem saját fejének a szüleményét támadja ön. Igen, legyen egész nyugodt, mi szerintünk is üdvözülhet ön is, a zsidó is, a pogány is, csak szent meggyőződéssel higgye saját hitének igazságát s tartsa meg vallása parancsait. Ez esetben üdvözülhet, de csakis a kat. Egyházban elhelyezett, megváltói érdemek alapján. Ezt jelenti, kérem szeretettel, hogy a kat. Egyház az egyedül üdvözítő anyaszentegyház. S szomorú világot vetne az ön hitének erejére, ha nem ezt vallaná a saját egyházáról — azon kétségbevonhatatlan elv alapján, hogy az igazság csak egy tehet! 2x2 csak 4 lehet, 3 vagy 5 soha! Sem terünk, sem kedvünk ahhoz, hogy sorra cáfoljuk valamennyi támadását. Csak rájuk kell lehelni, megdőlnek azok maguktól is. De nem tudjuk eléggé kifejezni ámulatunkat, hogy komoly ember, hogyan irhát olyan vádakat a bünbánatról, a gyónásról. Hát csak úgy ismeri Mesterházy úr, az embereket, hogy önmaguk számára oly terhes tisztet kigondoltak volna, aminő a gyóntatás, ha az nem volna isteni rendelésül? Aztán ön soha bele sem próbált tekinteni ennek a valóban istenien felséges szentségnek a mivoltába, hogy olyan durva istenkáromlással ír róla. Az a pap csak eszköz az Isten kezében a lelkek gyógyítását illetőleg, aminő eszköz lehet az Isten kezében a természetes világban például az orvos. Amint az orvosnak meg kell ítélnie a beteg állapotát s aszerint kell kiszabnia az orvosságot, amely keserű is lehet, úgy kell a papoknak is az isteni és a józan emberi törvények értelmében, de sohasem önkéntesen ! A házasság szentségét illetőleg támadja a felbonthatatlanságot. Vitatkozzék kérem, az Ur Jézussal, hogy miért mondta a házasságról: »Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza!« De azért — már Mesterházy szerint — az igen gazdag vagy igen hatalmas emberek házasságát felbontja a pápa. Hivatkozzék kérem konkrét esetekre és vádait okolja meg! Míg ezt nem teszi, eljárását aljas rágalomnak minősítjük. Nem tudja azt, hogy éppen a házasság fel-nem-bontása miatt szakadt el VIII. Henrik a »kat. hit védője«, Luther ellenfele ? VIII. Henrik s a hatalmas Anglia elszakadt, de az Egyház az isteni tanból nem engedhetett. Aztán ön szerint a szerzetesi élet az emberi elmének az egyik legnagyobb megtévelyedése. Ilyet igazán csak megtévelyedett pillanatban mondhat az ember. Hiszen az utolsó iskolakönyvben, mit egy csepp elfogulatlansággal irtak, megtalálja ön, hogy micsoda óriási jelentősége volt és van ma is a szerzetesi intézménynek az emberi művelődés történetében. Az egyházgyalázó Rousseau-val el kell fogadnia önnek is, hogy az emberi kultúra fennmaradását köszönhetjük ennek az ön szerint megtévelyedett szerzetesi intézménynek. De ne vesztegessük a szót! Kérjen kölcsön, Mesterházy úr, valamelyik kat. VIII. gimnázistától kat. apológiát. Pompás cáfolatát találja abban minden érvének! Máskor ha támad, ne ön fejéből, hanem komoly kat. könyvből szedje ki a cáfolandó tételeket! Aztán ne válasszon ilyen rég elkopott frázisokat, hanem ha már támadni akar, legalább valami korszerű modernista tévedéseket vagdaljon fejünkhöz, minőket német folyóiratokból szedhet ki. Nem tudjuk mi volt a célja Mesterházynak ez írással. Ha vádjainak megokolatlan voltát tekintjük, úgy tetszik, csak gyermekek számára Írhatta. De bűnös dolog kis gyermekek fejét ily alaptalan rágalmakkal, ártatlan szívét ily gonosz gyűlölködéssel teletömni. Ne felejtse el azonban, Mesterházy úr, hogy aki bottal köszönt, annak doronggal felelnek. Ha a jelen esetben nem feleltünk doronggal, azt a cikkünk elején említett okoknak tudja be. De ha újra provokál, kénytelen leszünk a kíméletlen visszavágásra. kevés; ha eléje vinném, kinevetne érte . . . Ilyenkor csak az jutott eszembe: Hisz' ha ő az enyém volna és kinálnák érte a világot s minden kincsét a földkerekségnek, lehozhatnák a napot is, mely az égen fenn ég, — kikacagnám őket én is, én is csak így tennék! — És tart még a hajsza ? — kérdeztem részvéttel. — Már vége! Belefáradtam a meddő küzdelembe, mely megőszített, homlokomra barázdákat vont. Ifjúságom oda van s vele sírba szállt minden álmom, minden boldogságom . . . — Ekkor a bokrok szétnyíltak s nagy csevegés közben előbukkant a mesére vágyó gyermeksereg. Az öregre tekintettem. Mit mesél most nekik? Hisz' a hervadó hársfa ma semmit sem sugdosott. — Meséljen valamit, bácsi! — kérték esengve. Az öreg maga elé bámult és — mesélt. — Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kakaslábon forgó palota, abban élt egy szépséges királykisasszony, apjának minden büszkesége, öröme. Ahová könnyű lábai léptek, ott a virág nyomban kiserkedt, ha pedig énekelni kezdett, elnémult az erdő minden dalosmadara, ámulva hallgatták a bűvös hangokat. Ezért a királykisasszonyért három királyfi versengett; meg is küzdöttek érte, de a viadal eldöntetlen maradt. Mit tegyenek? Kié legyen a díj, a pálma? Ekkor a királykisasszony így szólt kacagva a kérőkhöz: aki annyi aranyat hoz ide, amenynyit én érek, azé leszek . . . S a három királyfi útnak indult kincset szerezni, pénzt gyűjteni. Az első már öt év múlva visszatért, de keveset hozott; a másodikat csak tiz év vetette vissza, de az ő aranya sem ért fel a selyemhajú királykisasszonnyal. Csak a harmadik, a legkedvesebb nem tért soha vissza, s meg is nyerte a kakaslábon forgó palota tündérének lelkét, szeretetét. Hogyan várta vissza! Sápadt arccal, könnyben uszó szemekkel órákig elült az ablaknál, de a királyfi alakja csak nem akart kibontakozni a porfelhőkből, a sötét éj árnyából ... O meg a nagy várakozásnak betege lett; nem járt sehová; a palota kertjében nem is bujt ki új virág, a régiek meg árván elhervadtak; a madarak suttogva dugták össze fejecskéiket és szállt a hír a bokrokon, az árnyas fák alatt: selyemhaju királyleány a királyfit várja . . . A mesemondó elhallgatott; befejezést keresett a való történet allegóriájához, de nem^talált. Csonkán maradt a mese, amint csonka volt az élete is. A gyermekek félénken elhúzódtak a szomorú arcú öregtől s tovább adták egymás között: — A bácsi sír! ... A tél után újra tavasz lett; a hársfa ismét virágzásnak indult, de a vidám gyermekek hiába keresték mulattatójukat: az öreg mesemondó már bevégezte földi pályafutását. Elmondta az utolsó »mesét«, aztán megtért oda, ahol nincs már hajsza a földi arany, pénz után, ahol beteljesül minden é'des álma s a királylány a királyfit nem hiába várja . . .