Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1912-12-29 / 1. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 december 29. mozgató elevenerővé!? Hogy fejthetjük ki, hogy fakaszthatjuk virágba e vallás kertészkedése mellett lelkünk szunnyadó rügyeit, virágbujtásait ? Hogy oldhatjuk meg vallásunk alapján egyéni, emberi, családi, társadalmi életünk ezer problémáját ? Hogy kapcsolhatjuk bele a kultúrába, a mai válságos modern életbe a minden állandó sikerű műveló'dés alapját, hordozóját: a krisztusi világnézetet ? íme ezek a kérdések adnak létjogosultságot egy Kat. Körnek! E kérdések megfejtése, megtestesítése a Kat. Kör célja. Eszerint e kör élete nem más, mint kinyílása, külső, társadalmi életté válása vallásunk örök igazságai alapján rendezett, bennső életi'mknek. Azért van a Katolikus Kör, hogy minden közös, nyilvános tettünk e szellemben, előre megfontoltan, közösen megbeszélten történjék. Nem azért, hogy presszionáljunk, vagyis igen azért, hogy presszionáljunk, de egyesegyedül csak a tiszta igazságnak nemes fegyvereivel, közös, szent meggyőződésünk ellenállhatatlan erejével! Ha valamikor, hát ma, »az igazságról való, nagy lemondás, a vezető tekintély iránti általános zűrzavar« idején, különösen szükségünk van ily egyesülésekre. Egész multunkat, nemzeti, vallási, társadalmi létünket fenekestül felforgató veszedelem fenyegeti. Új társadalmi alakulások előtt állunk. Fantasztikus szirénhangok csábítanak bennünket, hogy bekötött szemmel, mindkét lábbal ugrásra készen vessük magunkat egy papiroson kifundált, új világba, egy soha nem álmodott boldogság tündéri paradicsomába. E végzetes halálugrás ellen tiltakozunk mi az emberiség ügyének szent nevében! De tiltakozunk a jelen igazságtalanságai ellen is. Állást foglalunk, módját ejtjük, útját egyengetjük az igazság és a krisztusi felebarátszeretet szellemében való, nyugodt, józan fejlődésnek. Koránt se higgyük, hogy a katolicizmus és a modern élet két ellentétes valami. Nem, a katolicizmus nem elavult, tisztes bútordarab, mit kegyeletből, a szebb napokra való tekintetből a lomtárnak portól légmentesebb helyén kell tartanunk. A hetvenes években a német liberális lapok panaszkodva irták: »Németország legvirágzóbb, legfelvilágosodottabb, legvidámabb és legéletrevalóbb népe, a Rajnavidék és Westfalia lakossága 40 mondd negyven ultramontán (vad klerikális) képviselőt küldött a parlamentbe«, a német birodalom parlamentjébe. Igen, de a józan német ott a művelt Nyugaton nem a vallási közömbösség üres Átoktatásában, nem a léha francia szabadkőművesek divatos majmolásában keresi a modernséget, mint mi itt a barbár Keleten. A mi körünk a katolikus élet e kivirágzását háromféle módon szolgálja. A nagy nyilvánosság előtt lapjával: a Pápa és Fidéké-ve 1. Hisszük, hogy lapunkat, mint a krisztusi diadalmas világnézet egyik szócsövét és úttörőjét most sem hagyja cserbe a művelt és önérzetes kat. közönség, most, midőn a teknikai eszközöknek minden téren beállott drágulása miatt, az előfizetési dijat parancsoló kénytelen-ségből két koronával felemeljük. A második mód: a felolvasó estélyek tartása. Tavalyi estélyeink magas színvonala kezességet nyújt nekünk arra, hogy a hely hiánya miatt csak január végével megkezdhető estélyeink szintén nem hagynak majd kívánni valót. Ez estélyek művészi, magas nívóra emelésén közre kell működnie minden jóravaló, művelt katolikus embernek! Félre minden felesleges érzékenykedéssel, kanapépörökkel, sértődésekkel! E célból csoportosulni kell minden erőnek. Senki sem vonhatja ki magát azon cimen, hogy szereplési viszketegséggel vádolják meg. Ha az irigység nyilait álszerénységből szivünkbe engedjük, akkor a legszentebb ügy is dugába dől. Erőnket ne forgácsoljuk széjjel! Ki sokba kap, keveset végez. Ez estélyek célja, a hasznosnak a kellemessel vegyítése, a nemes szórakozásnak okulással kapcsolása, a gyönyörködve tanulás. E célt kell szem előtt tartaniuk az előadóknak. Viszont művelt publikumtól el lehet várni anynyi önfegyelmezést, hogy előkelő nyugalommal várja ki, ha néha napján a gyönyörködtetés az okulás javára a rövidebbet húzza. Ha így vállvetve közreműködünk estélyeink színvonalának emelésén, akkor lesz idő, midőn estélyeink koronájára, a tisztán nemes szórakozást szolgáló hangversenyre, — nemcsak szereplőknek, hanem hallgató Hohenlohe herceg, a porosz hadak fővezére, mintegy 80 ezer emberrel vonult a Jéna felé közelgő Napoleon serege ellen. A porosz sereg balszárnya 1806. okt. 9-én, tehát a saalfeldi csata előestéjén Rudolfstadt körül feküdt. A balszárny parancsnoka, Lajos Ferdinánd herceg táborkarával a schwarzburg-rudolfstadti herceg kastélyában volt elszállásolva. Már a vacsorával végeztek s a királyi herceg tisztikarával a nagyteremben beszélgetett. Úgy éjjeli 11—12 óra között járt az idő, midőn a herceg e szavakkal fordul hadsegédéhez, gróf Nostitzhoz: »Én nem tudom, mi van velem, de oly rendkívül jól érzem magamat. Hajónk végre-valahára a tengeren. Az ég derült, az idő kedvező . . .« E szavaknál elakadt a szó a herceg ajkán; hadsegéde ijedten tekint rá, mikor látja, hogy urának arca halotthalvány lesz; a másik szempillantásban a királyi herceg fölugrik helyéről, fölkapja a karosgyertyatartót s rohan ki a nagy szárnyasajtón át a folyosóra. A hadsegéd utána. Künn a folyosón a főherceg egy fehérruhás alak után rohan, ki a folyosó végén a falnál, hol a folyosó elvégződött, eltűnik. . Mikor a herceg lépéseket hall háta mögött, megfordul; hadsegéde áll előtte, kitől izgatottan kérdi: »Láttad Nostitz, láttad?!« »Igenis, Fenség! láttam.« »Akkor hát nem agyrém volt, nem a képzeletem szülöttje.« Még egy másik tanú is volt ott, a folyosóra állított őrszem. A herceg hadsegédével oda megy hozzá s kikérdezi, hogy látott-e valamit. Az őrálló katona elbeszéli, hogy igenis látott egy fehér köpönyeges alakot elmenni maga előtt, de nem szólt rá s nem is állította meg, mert azt gondolta, hogy valamelyik lovastiszt a szászok közöl. A herceg és hadsegéde átvizsgálták a folyosót, amelynek csak az őrszoba felé, meg a nagy szalon felé volt kijárata. Ott, ahol a fehér alak eltüht, mint mondottuk, fal rekesztette be a folyosót. Ekkor a herceg karonfogta hadsegédét s a fülébe súgta: »Nostitz! ez a fehér asszony volt; közeli halálomat jelentette be.« »Hogyan érti ezt, Fenség?« »Tudd meg, hogy családunkban régi hagyomány, hogy valahányszor a Hohenzollernek közöl valaki erőszakos halállal múlik ki, mindannyiszor megjelenti ezt neki a fehér asszony. Majd meglássuk, hogy mi történik.« Másnap, október 10-én, kora hajnalban Napoleon megkezdte a támadást. Kiadta a parancsot, hogy a porosz balszárnyat be kell keríteni. Lajos Ferdinánd észrevette e szándékot s azt is látta, hogy a franciák még egyszer annyian vannak, tehát elhatározta, hogy visszavonul. A francia lovasság teljes erejével rohant rá a visszavonulókra, kik vad futásban menekültek előlük. E menekülés közben a hadsegéd, gróf Nostitz, ismét megpillantotta a fehér asszonyt, amint egy oldalvást fekvő halom tetején feléjük nézett és kétségbeesetten tördelte a kezét. Ekkor Nostitzot golyó érte, megsebesült s mikor a kórházban föleszmélt, értesült róla, hogy a királyi herceget, Lajos Ferdinándot, egy francia lovas átszúrta s még a csatatéren meghalt.