Pápa és Vidéke, 7. évfolyam 1-52. sz. (1912)

1912-01-06 / 2. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1912 január 21. láng lobog. Akik a mámor serlegéből isznak s akik a mocsarak lápjában virágoznak. Menjetek oda közéjük bátran, : krisztusi szándékkal. Felemelni őket, tisztaságtokkal leverni lelkűkről a terhet. Ne féljetek, nem lesztek szennyesek! ; Krisztusi lélekkel bárhová elmehettek. Csak legyen nálatok Krisztus, bennetek Krisztus és veletek Krisztus. Akkor nincs az a harc, hol a győzelem nem biztos s nincs az a jótett, amely jutalom nélkül maradna. Káuzli Gvula. j (*) Egy lelkes harcossal, hűséges jó baráttal, búzgó, tiszta életű pappal ismét kevesebb . . . Hiába, nincs szerencsénk. Ha akad soraink közt egy-egy sokat igérő tehetség, aki lendületet, színt, életet, elevenséget tud kölcsönözni kis lapunknak, csakhamar elviszik, más téren alkalmazzák. így jártunk Takács Gedeonnal, Kiss Istvánnal, Jaukovich Tihamérral, Jándi Bernardinnal, dr. Luttor Ferenccel s most legutóbb Káuzli Gyulával. Nem panasz, nem szemrehányás akar lenni ez az észrevétel, csak a fájdalmas tényállás egyszerű feltárása. Távozásuk után rendszerint bizonyos űr, hézag támad, melyet nehéz betölteni új erőkkel. S ez így is marad mindaddig, míg a kath. társadalom lelkét teljesen át nem hatja az a meggyőződés, hogy a kath. sajtó nem egy-két ember magán ügye, hanem mindnyájunké, az egész kath. társadalomé. Tehát közügy, melyből mindenkinek ki kell vennie a maga részét! Káuzli Gyula már ugodi káplán korában munkatársa volt a Pápa és Vidékének. S mikor főpásztorunk városunkba helyezte, csakhamar agilis, munkás tagja lett a szerkesztő-bizottságnak. Azalatt a negyedfél év alatt, míg városunkban tartózkodott, úgyszólván hétről-hétre kivette részét a munkából. Alapos képzettségű, minden iránt érdeklődő, vérbeli újságíró volt, kinek éber figyelmét nem kerülte cl semmi. Állandóan szemmel, tartotta az ellenséges irányú sajtó hadműveleteit és ellenünk irányzott kirohanásait nem egyszer verte vissza az érvek, a megcáfolhatatlan bizonyítékok egész tömegével. A lelkében nagy gondolatok forrtak s ezeket a gondolatokat igyekezett az életbe is átvinni. Számos üdvös eszmét-pendített meg lapunkban. A munkás/lázak kérdésének felszinre-hozatala az ő elvitázhatatlan dicsősége. Ugyancsak a szegény, keresztény kisemberek tigyét akarta elősegíteni a Ker. Önsegélyző megalapításával is, mely iránt szintén lapunkban igyekezett felkelteni a szélesebb érdeklődést. Sohasem fázott a munkától; szakadatlanul dolgozott, tanult, hogy tanulmányainak eredményét a nagyközönség, első sorban a szivéhez leginkább hozzáforrott Ker. Munkásegylet javára értékesíthesse. Mert a Ker. Munkásegylet volt az ő működésének igazi terrenuma, hogy úgy mondjam, a szeme-fénye. Ha a jövő kor historikusa megírja a pápai katholikusok történetét, lehetetlen, hogy elhallgassa Káuzli Gyula nevét. Mert igazán csodálatos, amit a Munkásegylettel művelt. Nemcsak az »elnémult harangokat« szólaltatta meg, hanem fáradhatatlan agilitással, páratlan buzgalommal, boszorkányos ügyességgel egészen új, virágzó, hatalmas egyesületi életet teremtett. A nép embere volt; nemcsak papi, lelkipásztori kötelességét teljesítette, mikor nyíltan a kisemberek pártjára állt; — a szíve is odahúzta. Ez a szerető, áldozatra kész, nagy, nemes szív! Hogy az eladósodott, széthullásnak indult egyesületet megmentse, hétről-hétre felolvasó-estélyeket rendezett, melyeknek műsorát az utóbbi években megtoldotta egy-egy színdarabbal is. A bizalmatlanság, mely szinte ösztönszerű a kisemberben minden »kaputos ember« iránt, csakhamar eloszlott. Látták,- látniok kellett, hogy ez a fiatal ember, ez a szeretetreméltó, egyedül hivatásának élő pap nem a maga kényelmét keresi, hanem a közérdekért, az ő ügyeikért kűzcl szinte kiapadhatatlan munkakedvvel, akadályt nem ismerő elszántsággal és tüzes, önfeláldozó, apostoli lelkülettel. Rövidesen erős, tanulni akaró, lelkes gárda vette körül, mely mindenkor kész volt arra, hogy vezérének óhaját teljesítse. Ezekből válogatta ki műkedvelőinek színejavát. Az egyesület estélyei így csakhamar népszerűekké váltak; jelentékenyen felszökött a tagok száma, szaporodott a bevétel s eltűnt a — deficit. Mikor a mult hónapban ; megfestették s lélekemelő ünnepség keretében leleplezték az arcképét, nemcsak volt elnöküket becsülték meg, hanem önmagukat is, mikor megbecsülték az igazi érdemet! Káuzli Gyula az úttörők nehéz munkáját végezte városunkban. Töretlen, felszántatlan ugaron járt, új irányt nyitott, örökigazságokért, nagy eszmékért küzdött. A küzdőre nézve legtöbbször hálátlan feladat, hiszen sokszor eredménytelennek, reménytelennek látja a helyzetet, noha szive vérét is kész volna elhullatni azokért, akiknek érdekében dolgozik, fárad. Elköltöző jó barátunk azon kevesek közé tartozik, kik megérték eszméik diadalát. Nem a végső, a döntő diadalt, - addig még fárasztó, nehéz utat kell megjárnunk! Az ő diadala, megfeszített munkájának kézzelfogható eredménye az az elvitázhatatlan tény, hogy kij nyitotta a munkásnép szentét. Meggyőzte arról, hogy anyagi bolgogulását a régi, hazafiasj vallásos alapon is elérheti ; nem kell istentagadóvá, hazátlanná válnia, hogy boldogulni tudjon. A Ker. Munkásegylet felvirágzása, hatalmas fellendülése ennek a megértésnek, az új eszmék és örök igazA leány kicsit habozva állt meg. Neki menjen-e a teljesen ismeretlen erdőnek ? De mikor olyan forrón, szinte perzselve égetett a nap s a sötét rengeteg zizegő, sóhajtozó, madárdalos, árnyas pihenőt igért. Nem sokat gondolkozott, hanem merészen kapaszkodott fölfelé. Fiatal volt, vágyott az új, szokatlan után, jól esett lerázni magáról az oly nehe- : zen tűrt békókat. Szép, finom arca kipirult j a megerőltetéstől, lábai remegtek. Persze, | nem asztfalthoz szokottnak való út volt ez. Egyik kanyarulatnál majdnem össze- j ütközött valakivel. Fiatal férfi volt. Tágra nyitott szemekkel, óriási meglepetéssel, szinte hitetlenül bámult a leányra. Eta lett először ura a szónak. — Szentgály 1... Csakugyan maga az? j A véletlen öröm leplezetlen kifejezésével nyújtotta feléje kezeit. — Eta, — válaszolta amaz — alig i hihetek szemeimnek. Hogy jut maga ide ? — Ugyanezt kérdezhetném én is. A | szokásos közlekedési eszközök igénybevételével tegnap este érkeztünk ide. Szintén fürdőzik ? — Igen. Ki hitte volna, hogy szabadságom ily nagyrabecsült találkozáshoz juttat? Eta arca még pirosabbra vált. Felnézett a férfira és azt gondolta: csakugyan némi hálával ő is adósa ezért a sorsnak. Egy hirtelen pillantással meggyőződött róla, hogy Szentgály ma még csinosabb, mint két év előtt volt. Hirtelen, óriási nagyságban emelkedtek fel előtte az akkori események: mikor ő bolondul szerelmes volt ebbe a kicsit hideg, zárkózott modorú fiatalemberbe, kit Füred összes hölgyvendégei roppant érdekesnek találtak. így esett, hogy Eta hódításai között a főhelyet Szentgály neve töltötte be. Mert a fiatal ember erre csaki ugyan határozott okot adott. Meglepő volt, hogy a fürdőből való távozásuk után a találkozást sohasem kereste. Eta hosszú ideig nagyon boldogtalannak érezte magát miatta, keservesen elsiratta széthullott reményeit, de lassan-lassan mégis csak megnyugodott. Leányos ábrándjai között azonban még mindig gyakran szerepelt Szentgály. Benne látta a nemes eszmékért lelkesülő, fenkölt gondolkozású, minden anyagiasságtól ment férfiideált. Nézetei, melyeknek akkor oly szívesen adott kifejezést, hű tükrét mutatták a pénz által nem befolyásolható, tisztán ideális léleknek. Most valami mámoros öröm töltötte el a leány lelkét s hajlandó volt véletlen találkozásukban a sors ujját látni. Némi zavarral kezdett általános, közhelyekkel tele társalgást, de néha meg-megakadt és alig tudta mondatait befejezni. — Fel igyekeztem a hegyre, de azt hiszem, csakugyan elragadtattam magam. Mama nyugtalan lesz miattam. Visszafordult. Nagyon izgatott volt. Szentgály hosszan rajta pihenő sötét szemei megfosztották minden nyugalmától. Mintha levegőben kóválygó veszélyt érezne, menekülni kivánt. — Őszintén sajnálom, hogy megjelenésem felriasztotta elragadtatásából — kezdte kicsit neheztelően Szentgály. — Csakugyan oly igen szereti az erdőt ? — Emlékezhetne, mennyire óhajtottam két év előtt is ily erdővel borított hegyet. — Csakugyan. Maga akkor meglehetősen el is zárkózott a kirándulások elől, csupán azért, mert nem nyújtották volna azt, amit óhajtott. — No, nemcsak éppen az tartott vissza, de tudja, a társaság egyes tagjai ellen is emelhettem volna kifogásokat. Ott volt például az a meggazdagodott paraszt-